Kiicsit zavarban vagyok, nem igazán tudom, hányadán állok a Castle Rock első évadával. Ez pedig nem a jó értelemben vett zavar, sokkal inkább annak az érzése, hogy én nagyon szeretném szeretni ezt a sorozatot, de mégsem tudom. Tizenéves korom óta imádom az írót, a Ragyogással kezdtem még zsenge tiniként (hű, de öreg vagyok XD) és azóta töretlen a szerelem. Így Stephen King rajongóként majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam, hogy a Mester világa inspirálta sorozatot kapunk.  Ami merít ebből a hihetetlen gazdag és borzongatóan jó életműből, ugyanakkor nem tekinthető szolgai másolásnak és adaptációnak a feldolgozás. Na mondtam ekkor, hogy ez az! Ez valami egészen elképesztő vállalkozás. Aztán ahogyan elkezdtem nézni a részeket, úgy váltotta fel az izgalmamat a már említett zavar.

A sorozat Castle Rockban játszódik, megannyi King mű helyszínén. Castle Rock a felszínen egy nagyon hangulatos és barátságos kisváros, ám a mélyen maga a rettegés. Ez az a hely, ahol megtörténhet, hogy az ember legjobb barátja nekiáll tizedelni a népet, vagy ahol egy író szó szerint megküzd éne rosszabbik részével, vagy ahová betér egy kicsit maga a Gonosz, hogy hasznos holmikkal lássa el a népet. Persze a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval a történetünk egy Henry Deaver nevű ügyvéd és egy rejtélyes, sokáig a börtönigazgató által fogvatartott pasas körül összpontosul. A börtönigazgató amúgy igen érdekes módját választotta az öngyilkosságnak, ám mielőtt bevégezte volna a sorozatban töltött rövid, bár annál emlékezetesebb pályafutását, még meghagyja a ketrecben tartott srácnak, hogy kérje Henry Deavert. Ezt követően pedig megkezdődik a múlt és jelen összeütköztetése, amiből kikerekedik egy csomó roppant furcsa, vérrel, fájdalommal és misztikummal teli történet.

Igazság szerint ennél többet nem lehet elmondani a sztoriról, mert annyi szálon futnak az események, hogy minden rész egy külön cikk tárgyát kellene, hogy képezze, de akkor se tudnám úgy leírni, hogy 1. érthető legyen, 2. ne spoilerezzek el akaratlanul is dolgokat. Maradjunk inkább az évad egészének kibeszélésénél.

Igazság szerint az első részek nagyon tetszettek, teljesen átjött a King-érzés, a rajongók lubickolhattak a különböző utalásokban (tele volt velük a sorozat) és már maga a főcím is egy valóra várt King rémálmot sejtetett. Látszott, hogy a készítők igyekeznek megfogni King világának velejét és ez maximálisan sikerült is nekik. Amikor tényleg az volt a cél, hogy megértessék és megmutassák a könyvekben rejlő erőt, rémületet, misztikumot, akkor nagyon tudott működni a sorozat. A hangulatot, a helyszínt tökéletesen eltalálták. A szereplőket is nagyon jól megválasztották. Sissy Spacek zseniális színésznő és tökéletesen illett ebbe a világba, Bill Skarsgard pedig minden King-rajongó imádottja (legalábbis e sorok írója teljesen odavan érte XD), aki a kisujjából rázta ki a szerepét úgy, hogy több síkon tudta működtetni a karakterét. Mellettük érdemes kiemelni Melanie Lynskey-t és Scott Glenn-t, akik szintén tökéletesen illettek ebbe a világba és nagyon magukénak érezték a szerepeiket. Ami fájó, hogy André Holland igen haloványka volt mellettük, pedig neki kellett volna igazán dominálnia, ez azonban sajnos nem sikerült neki. Továbbá voltak itt nagyon elhanyagolt szereplők is, akiket igen jó színészek keltettek életre (Jane Levy, Ann Cusack), így sokkal jobb lett volna, ha nagyobb teret kapnak, hiszen 10 részük volt, ami bőven megengedte volna a nagyobb fókuszt. És itt érünk el a problémákhoz.

A 10 részhez képest nagyon haloványka történetet találtak ki a készítők, amit igyekeztek nagyon bonyolultan tálalni. Ám aki azért megnézett már pár filmet, illetve olvasott 2 Stephen King regényt annak már messziről tudható volt, hova fog kifutni ez az egész, nem beszélve az igazi rajongókról, akik meg aztán tényleg simán átláttak a szitán. Az egyszerűség nem lett volna amúgy baj, hiszen imádjuk King világát, jó látni a karaktereit, ahogyan a képzeletünkből átlépnek a képernyőkre és a lelki szemeink után a maguk valóságában is láthatjuk őket, így felesleges azon erőlködni, hogy az alap misztikumot hatványozzák. J.J.Abrams azonban pont erről híres. Az önmagukban bonyolult dolgokat is képes úgy tálalni (az egyszerűeket meg még inkább szétvariálja), hogy aztán ő maga gabalyodik bele az egészbe, mint majom a házicérnába, a néző pedig, miután a végére ért a sok feladványnak csalódottan annyit kérdez: hát ezért volt ez a nagy felhajtás? Vagy pedig egyáltalán nem állnak össze a részek egy egésszé és sok helyen szétcsúszik a sztori. Elég csak a Lost-ra gondolni, ahol ugyanez volt a hiba és amiért még mindig haragszunk rá. Én biztosan. Most pedig mindezt megismételte a Castle Rock-al.

Pedig a King és Abrams által is használt és szeretett szimbólumok megvoltak. Ott volt az ismeretlentől való félelem, az emberi gonoszság, a vallás, a misztikum, a drámák. No meg persze a kiszolgáltatottság érzése, ami azt mutatja, hogy csak sakkfigurák vagyunk a nagyobb, felettünk álló játékosok kezében, akik kényük-kedvük szerint pakolgatnak minket a táblán. A játék során pedig hol az egyik, majd hol a másik nyer és mi csak elszenvedői vagyunk az egésznek némi szabad akarattal, ami azonban csak egy kicsit tudja befolyásolni a végeredményt. Súlyos témák ezek, súlyos következtetésekkel, amiket nyilván nem lehet könnyedén tálalni, de nehezíteni is felesleges.

Összességében örültem, hogy a King szellem átjárta a sorozatot, hogy a karakterek nagyon jól működtek, hogy láthattam őket és elmélyedhettem Castle Rock sötétséggel és félelemmel teli világában. Csak igen vontatott volt, néhol kicsit értelmetlen is, a részek minősége is egyenletlen volt és feleslegesen bonyolítottak be mindent, ami miatt elvonták a figyelmet a karakterekről, holott minden King-rajongó tudja, hogy az emberi sorsok és drámák miatt működnek csak igazán a művei és ütnek olyan nagyot az olvasókon.

Ámor nyila tehát engem nem talált szíven. Felemás érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban, mert néha nagyon tudtam szeretni, máskor meg kínszenvedés volt végignézni egy-egy részt, azért is tartott sokáig, amíg kivégeztem az évadot. A végére maradt hiányérzetem és a lelkesedés helyét meg átvette a csalódás. Az is lehet persze, hogy én vártam túl sokat az egésztől. Tényleg zavarban vagyok amiatt, hogy melyik érzés bennem az erősebb. Azt azért elismerem, hogy érdekes és nem is hiábavaló kísérlet volt a Castle Rock és bőven megérdemli, hogy kapjon még egy évadot és én is szeretnék puszta nézőből rajongóvá válni, de egyelőre ez még nem sikerült. Talán majd legközelebb.

Pontszámom: 6,5/10.

IMDb | mafab