Mezítelen, izzadt testek ültek egymás mellett egy ócska, rugóiban rég eldeformált hullámokat vető ágy szélein. Te és én. Egymás mellett ültünk a sötét, egy ablakos szoba négy fala között, melyek mocskos fehéren figyelték a megaláztatásomat. Te ott ültél közvetlenül mellettem, előttünk két asztal összetolva helyet adtak két olcsó számítógépnek. Két monitor, két klaviatúra, két asztal alatti gépház felváltva zümmögtek, morogtak s próbálták kihozni magukból a maximumot. Az asztal fenyőbarna szélein egy-egy hamutál. A tiédben még égett a cigarettavég s parazslott, lassacskán elfogyva végig égette a láng. Enyémben több elnyomott csikk eldeformálva hevert a fém tárolóban, sok hamu félre esve bepiszkolta a szépen letörölt felületet. Színes pixelek mutogatták szemközt mindkét monitoron ugyan azt a képet. Ugyan azon játék, ugyan azon helyszíne, csupán a két karakter mely mindkét monitoron megjelent különbözött egymástól. Fiú és lány karakter, épp ahogy mi is. Különbözött. Te elől, én mögötted. Te taroltál és védtél, én csak mentem s igyekeztem segíteni. Hogy mondják ezt? Supportolni vagy szupport? Sose voltam jó a számítógépes játékok idegen nyelvezetében mely angolból származtatható, kicsit magyarosított és egyszerre szlengként terjedt el és voltak alkalmazva a virtuális térben. De te, mindegyiket tudtad elölről hátra, oda vissza, azonnal. Tudtál külföldi játékossal, tudtál magyarral beszélni gondtalanul és megértve egymást két betűből. Ott ülve melletted a félhomályba burkolózott szobában, ahova alig jutott be a nap, komor és feszült levegő nyomást gyakorolva rám, felszaporázta szívverésem.

Tudtam, mi következik. Pedig nem akartam.

Karaktereink csöndben álltak és várták a következő utasítást vagy irányítást, de hiába voltak türelmesek. Te csak meresztetted szemeidet, hevesen vetted a levegőt és orrodon kiengedve egy felbőszített bikaként hörögtél néha. Szemeid villámokat szórtak, gyilkos szándékkal megáldott végzetes szikrákat. Vöröslő arcodhoz remegő kézfejek tartoztak mik egyelőre combodon pihenve szőrszálaid között feküdtek. Ruhátlan testünk szégyenletessé vált a mérges légkörben. Fel akartam öltözni. Nem tudtam másra gondolni, mint az ágy végében heverő ruháimra, mik bár koszosan és büdösen, kimosatlanul hevertek valahol a földön, most igazán magamra vettem volna. De nem mertem. Ahogy mozdulni se. Csak egy pillanatra oldalra néztem, hogy lássam, mi járhat a fejedben. Nem tetszett, amit láttam. Dühödben már a fogaidat mutogattad, s amikor rám tekintettél azokkal a némán gyilkos égkék szemekkel, megijedtem. Sose érzett halálfélelem ejtett rabjává s arcomra kirajzolódhatott, mivel szóvá tetted. S ügyebár, te nem szereted, ha látod rajtam az érzelmeket. Nem szereted, ha sírok, se azt, ha sokat nevetek. Nem szereted, ha félek, vagy ha nem. Nem szereted a semleges ridegségemet, nem szereted, ha sírást visszafojtva körmeimet kezembe mélyesztem. Nem szereted, ha mérges vagyok esetleg könyörgök, ahogy nem szeretsz semmit, ami engem jelentett.

Mégis, együtt vagyunk már öt éve.

- Most félsz tőlem? – Haragos mélyről törő hangod megremegtette csontjaimat és félelem ittasan kontrolálhatatlanul elbambultam a hamuval szórt asztalra majd a koszos TV készülékre, ami szemközt kikapcsolva állt és figyelte a jelenetet. Nem válaszoltam. Nem tudtam, mi lehetne az ideális választ. Máskor, ha igennel feleltem, megütöttél. Épp ott ahova most nézel. Igen, pont az arccsontomnál közel a szememhez. Ha nemmel feleltem a másik orcámat ütötted meg, esetleg belém rúgtál, erősen megütöttél és lilás kék csíkok terebélyesedtek el órákon belül. Akár az érett szilva visszafelé változtatná a színét, olyanok voltak azok a foltok. Eleinte mély sötétek aztán fakultak és kékes lilából átváltott zölddé majd halvány sárgává és végül a bőröm visszanyerte eredeti színét. O, hány alkalommal is figyelhettem meg ezen folyamatot? Számolni sem tudom, annyira sokszor. S ahogy óvatosan rád pillantok úgy ítélem, bővülni fogok megint tarka foltokkal. – Kérdeztem valamit, te süket liba! – Hirtelen közelebb hajoltál, amitől felső testem arrébb dőlt, de lábaim betonként leszögezték magukat az ágyra. Meg se moccantak, pedig a félelem felborította a gyomromat és felébresztett egy hangot, ami nagyon halkan folyamatosan azt hajtogatta: Kelj fel és menj el! Kelj fel és menj el! Kelj már fel és tűnj innen a francba! – Képtelen voltam hallgatni rá. Megráztam fejem jelezvén, hogy hallottam, amitől még dühösebbnek tűntél és a kirobbanás szélére kerültél. Én összeszorított fogakkal vártam a következő elkerülhetetlent. Vártam, akartam, hogy essünk már végre túl rajta. Miért nézel ennyire sokáig és miért nem ütsz már végre meg? Utána megnyugszol és alább hagy a dühöd. Utána jobb lesz, percek múlva úgy teszünk, mintha semmi se történt volna. Mi lesz? Üss meg!

Tudom, hogy elkerülhetetlen. Ahogy pontosan tudom azt is, mi következik. Nem tökéletesen teszed ugyanazt újra és újra, néha változtatsz rajta, de lassan három éve rendszeresen megegyezik az eleje és a vége. Először mérges leszel valamin, amit én követtem el. Olyat mondtam, olyat tettem, úgy vettem a levegőt vagy sem, ami ellent mondott a te elképzelésednek és egyszerűen okot adok arra, hogy dühbe gurulj. Idegesítelek. Ha ez tetőfokára hág, megállíthatatlanul utálsz, csúnyán nézel, sértő és bántó dolgokat vágsz a fejemhez, ami változó attól függően, melyik jut eszedbe és mit gondolsz az adott helyzetben jobbnak. Utána következik az ami sokadjára a lezárást jelenti. Megütsz valahol. Fizikailag is fájdalmat okozol amellett, hogy vérig sértesz és amikor látod az arcomra kirajzolódott kínt a megbánást, amikor könyörgök neked, vagy csak bólogatok bármire, amit mondasz, elégedetten abba hagyod. Mosolyogsz. Olyankor mindig szélesek az ajkaid és a világ legboldogabb emberének mutatod magad, aki pontosan azt tette, amit tennie kellett. Nem dühöngsz többé, nem akarsz tombolni, csapkodni, ütni és obszcén szavakat hozzám vágni. Nem akarod leépíteni a megmaradt gyűszűnyi önbizalmamat és nem akarsz porba alázni. Csupán addig kell kibírni, mert utána ismét jó. Amikor elmúlik, vissza térünk a régi kerékvágásba. Együtt játszunk és cigizünk tovább, este esetleg valami szex is lesz, aztán alvás és reggel kezdjük ugyan úgy a napot, ahogy eddig. Kávéval, játékkal és beszéddel. Közösen töltött idővel. Néha nem szeretem ezeket a közös pillanatokat és gyakran azt kívánom, bárcsak ne lennék itt. Bárcsak akárhol máshol tartózkodnék, csak ne melletted és ne itt. Ne most. Mert ha aznapra el is múlik a haragod és úgy tűnik lenyugodtál, másnap virradatkor újabb lehetőség, újabb nap ad alkalmat arra, hogy megint dühös legyél miattam. S akkor lehet, hogy megint gazdagodok egy fájdalmas, fizikailag és lelkileg is nehéz, gyötrő tapasztalattal.

- Félsz tőlem? Most komolyan! Azt se tudod, mire vagyok dühös nem? Vagy tudod, hogy mit tettél? Mondjad, ha igen! – Hatalmasat nyeltem kiszáradt torkomon majd alig feltekintve, amolyan köztes állapotban az ő monitorja és az arca között néztem valamit és igyekeztem szavakat formálni.

- Nem nyomtam meg a képességet, pedig kellet volna, emiatt meghaltál…

- Nem, te istenverte nyomorult! – Várakozón nézett és én egyre kisebb szerettem volna lenni. Azt se bánnám, ha elnyelne a föld mélye és a pokol egyik tűz árokjában ébrednék. Nem zavart volna az se, ha egyszerűen a sötétség nyel el, csak hadd lehessek máshol. Eltűnhetnék, szem elől téveszthetne, vagy csak szűnjek meg létezni. A halál is jobb lehet, mint sem ez az állapot. – Minek mentél vissza a városba? Ha el akarsz adni valamit vagy tele a táskád tudod jól, hogy szólsz, mielőtt el teleportálsz mellőlem! Itt hagytál és figyelmeztetés nélkül magamra maradtam egy hordával szemben! Persze, hogy meghaltam te együgyű! Elvesztettem az xp pontjaim egy részét a holmikat, amiket felvehettem volna ott maradtak, mert idő előtt megöltek. Mond, ez most jó neked? Jó érzés volt direkt megakadályozni azt, hogy végre egyszer jól érezzem magam? Minek kellett elrontani? Komolyan nem vagy okosabb egy kutyánál. Bocs, rosszul mondom. Egy kutya ezerszer okosabb nálad, ahogy egy csecsemő is. Ők legalább nem akarnak direkt keresztbe tenni az embernek és nem dühítik fel ostobaságokkal. Több eszük van, mint neked valaha. – Fürkészni kezdted tekintetemet és elfordultam. Nem akartam, hogy bármit kiolvass főleg, hogy olyan érzelmet látsz rajtam úgyis ami még jobban felbőszítene. Felesleges, ha le olvashatsz gondolatokat, mert az összes ártalmas. De jelenleg nem tudok rideg lenni. Képtelen vagyok másra gondolni, sem mint a szavaidra és folyamatosan teszem fel a kérdést magamban: Szeretsz te egyáltalán? Ez lenne a szeretet, amit adsz? Igyekeztem olyan lenni, mint a válaszok. Némák és semmit mondóak. Te kitartóan figyeltél és amint megrezdült a szemöldököm nagy levegőt véve felemelted bal karodat és nyitott tenyérrel, vállból fordulva egy hatalmas ütést mértél az arcomra mely üvegeket megremegtető csattanással percekig a levegőben zakatolt. Bár lehet a fülem csengett kezed nyomától mely centikre beljebb vörössé varázsolta az arccsontomat és állig lefelé az egész bőrfelületet. Megérintve azt a részt felszisszentem. Nagyon fájt, égetett, kicsordult tőle a könnyem. Remegő ajkaimmal rád néztem és még mindig dühös voltál. Még mindig tombolni akart a benned felgyülemlett harag és tanácstalanul ültem csendben, görbén melletted. Vártam. Mondtál még valamit, ha jól emlékszem arról, hogy mi mindenért okolhatsz engem a történtekért. Hiszen ahogy mindegyiknél, úgy most is én okoztam a dühödet, tehát jogosan ért az ütés. Elmagyarázod miért helyes ez, mert bár bánod és te sem akarod, kihozom belőled. Elmondod mennyire rossz, mennyire fáj, és én pontosan tudom, mégsem merek egyet értően bólintani. – Lehet, az késztetne a következő ütésre. Majd folytatod, kérdezel, aztán ordítozol, utána megint kérdezel és kimondod azt, amire nem tudok időben reagálni. Szerinted megérdemelnék még többet. Még erősebbet, még nagyobb büntetést. Vajon mire gondolsz? Miért nem volt elég ennyi?

Miért nem lehet ismét minden olyan, mint rég?

Félelmet keltő düh villant meg szemeidben és mély ráncok barázdálták fiatalos arcodat, amit elcsúfítva szörnnyé tettek. Igen, ez a legmegfelelőbb szó. Szörnnyé váltál egy ismeretlen, eddig nekem idegen lénnyé, amit évek óta etetek és ami, soha nem szűnő haraggal viseltet felém. Megváltoztál mióta megismertelek. Te sosem voltál ilyen. Eleinte a legkedvesebb és legbarátságosabb ember voltál, akit valaha elém sodort az élet. Azt mutattad eleinte, akire szükségem volt majd azzá váltál, ami elől menekültem. Miért vagy dühös még mindig? Miért emeled a kezeidet?

Gyakran eszembe jutnak a szép, közös pillanataink. Az első csók, az első bók tőled vagy az a sok kedves, biztató szó, amit adtál kapcsolatunk elején. Többször feldereng az emléke annak, hogy milyen volt az első pár hónap, amikor azt hittem te vagy az életem, veled elélhetem az egészet és nem kell tovább keresnem, mert megtaláltam a tökéletes partnert. Azt hittem a szerelem igazi és örök, hogy te a biztonságot és szeretetet jelented. Azt a közeget adod meg nekem, amit keresek, mióta az eszemet tudom. Saját családot szerettem volna és eleinte veled képzeltem el. Nem is emlékszem már arra, hogy miért és mikor változott meg minden, mert olyan gyorsan és meglepően drasztikusan történt, hogy fel se fogtam az első történéseket. Az első pár ütésre nem is emlékszem, ahogy a durva szavaidat sem tudom feleleveníteni. Biztosan a mélyre eltemetett lélek miatt, aki véglegesen elzárta elmémtől azokat a kegyetlen emlékeket és eseteket. Már másnapra elfelejthettem, annyira alapos és gyors volt. Sokáig vágyakozva reméltem, hogy jobb lesz és az ígéretedhez hűen vissza alakulsz és ismét minden olyan lesz, mint régen. Részemről megtettem mindent, amit én ígértem. Megváltoztam vagy vissza alakultam, nem tettem meg majd megtettem, amire kértél. Csupán idővel rájöttem, hogy felesleges alkalmazkodnom az adott dühödhöz és megígérni, hogy többé nem lesz ilyen – mármint komolyan arra törekednem, hogy ne ismételjem meg ismét – mert akkor az lesz a baj. Amiatt leszel haragos és vádolsz meg azzal, hogy megint felidegesítettelek. Zavarlak és ostobaságot csináltam. Amiért büntetést érdemlek. Amit tudok, hogy évek óta elviselem, jobban mondva elszenvedem tőled ezeket és bizakodón hiszek. Lehet, igazad van, és tényleg ostoba vagyok. Az lehet, egy óriási hülye aki azt reméli ami sose fog bekövetkezni és olyannak lát, ami valójában nem vagy. Mert eleinte annak az embernek mutattad magad, akiből mára egy porszem sem maradt. Te nem az, vagy akibe beleszerettem, mégis vágyom arra az emberre, akiért megdobbant a szívem, és akivel terveztem a jövőmet. Nem ezt természetesen, egy egészen más jövőt, mely lehet a milliomodik párhuzamos univerzumban össze is jött. De nekem, itt, sajnos nem. Már nem szeretek hazajönni hozzád. Nem szeretek melletted kelni és veled lenni. Egyre többször igyekszem távol maradni mindenféle ürüggyel és kifogással, amibe te nem tudsz belekötni.

Akkor mégis, miért vagyok még mindig veled? Miért szeretlek és utállak egyszerre?

Észre se vettem csak pár perc múlva, hogy testem hanyatt fekve az ágyon védekezést nem mutatva csak viselte és tűrte, amit csinálsz. Hagyta, hogy mindkét kezed ujjait nyakam köré tekerd és kígyóként fojtogató erővel egyre jobban elzárd a torkomat. Meglepően nyugodtan feküdtem és néztem, ahogy felém hajolsz, vigyorogva tekintesz le rám és az erőtől mely felszabadult benned megvastagodott erekben dudorodnak nyakadon és alkarodon. Ha jól hallom mondasz nekem valamit. Talán azt, hogy maradjak csak továbbra is nyugodt, ha nem akarok többet? Igen, azt hiszem, ezt mondod. Meg azt, hogy megérdemlem, és végre érzem mit okozok neked folyton. Láthatóan megérdemelt büntetésemet kapom. Láthatóan szenvedek. Igen drágám, szenvedek. A kezeid között kínlódok és ledermedt testemnek hiába ordít az agyam, nem tesz semmit – miattad. Hiába akarnék szabadulni, nem megy. Próbálom, tényleg. Agyam, ha képes lenne már rég kiszabadított volna innen. De nem tud. Testemet meggyötörted, lelkemet megkínoztad és együttes erővel elérik, hogy tehetetlenül egy halotthoz hasonlatos, üres babává váljak, akit csak egy gondolat motivál a túlélésre: Egyszer abba hagyja, addig maradj nyugodt. Idióta szurikátaként várom, hogy el hidd meghaltam és végre békén hagyj. Bár, ha belegondolok, nem ez az első fojtogatásod. Igen, már máskor is tettél ilyet, hogy nyakon ragadtál és egy ideig nem hagytál levegőt venni. Úgy vélem, tetszett neked, ahogy most is. Hiszen érezheted a fölényt, az uralkodást, a hatalmat. Tetszik, mert az alárendelted leszek egy olyan semmire kellő, akinek a sorsa a te kezedben van. Jó játszani az élettel igaz? Az érzelmekkel és a lélekkel. Szórakozni kedved szerint és fájdalomra ítélni az elképzeléseid alapján. Mire gondolhatsz most? Széles vigyorod nem árul el sokat, csak félek tőle. Még mindig rettegek tőled és mégis hagyom, hogy kiéld magad. Miért is teszem ezt? Nem tudom. Már semmit se tudok.

Elgyengülök. Gondolataim elillannak és testem megszűnik létezni. Hirtelen ellepi szememet a sötétség. Már nem akarok levegőt venni. Se dacolni az életért és vágyni a végére. Nem érzek semmit. A feketeség körbe vesz, külön választva testemtől súlytalanná tesz, és érzelmileg kiürülök akár egy pohár, amikor felborulva tehetetlenül hagyja a víz eltávozását. Nincs hatással rám a fizika se kémia, se biológia törvényei. Nincs semmi, bár létezem. Létezem egyáltalán? Váratlanul egy film kezdődik el előttem vetítve lejátszódni s én figyelek. Érdektelennek tartom azokat a kérdéseket, hogy hol vagyok, miért vagyok itt és miért nincs testem. Nem számít éppen mi miért van, csak történik és a könnyű, szabad érzés elfelejttet velem mindent. Csak az a fontos, ami most van és az érzések, amiket felelevenít bennem. Tudatomat elöntik a gondolatok, érzések és a jelen képek okozta emlékek. A filmről kiderül, hogy az enyém és a részese vagyok ennek. Látom a rég meghalt kutyámat… hisz nem is halt meg! Olyan boldog vagyok, amikor hozzám dörgöli magát. Megsimogatom. Ujjaimmal tapintom puha, selymes fekete szőrét mely csiklandozza a tenyeremet. Melegség és szeretet árad felőle, lassan húzom végig hátán kezemet és látom, ahogy ritmusosan fel le jár a háta, ahogy veszi a levegőt, aztán kiengedi. A kert ahol vagyok a régi házunk kezdetleges állapota. Vagy sose épült meg? Nem is érdekel. Itt vagyok és boldog vagyok. Építéshez használatos sóder és téglák hevernek szanaszét. Földes, köves kertben alig van fűcsomó, mert kijárták az autók és elfedték az építkezés után maradt törmelékek. Feltekintek és a kutya mellett ott ül szeretett nagybácsikám. Kedvesen, mosolyogva néz rám és én elnevetem magam. Dús fekete hajába belekap a kellemes nyári szellő. A nap fényes sugaraiban világos színű pólóban és rövid nadrágban ül az egyik tégla rakás tetején. Arca gondtalan, ránctalan és még igen fiatal. Szemüvege mögül hatalmas bogár szemek tekintenek rám, vagy amikor nagyon nevet szemei elvékonyodnak és írisze eltűnik szemhéja mögött. Sose érzett öröm önt el, békesség és nyugalom. Nem gondolok a jövőre se a múltra, nem érdekel mi lesz vagy mi volt, ahogy az sem jut eszembe mi történt ezelőtt. Csak arra tudok gondolni, hogy a nagybácsikám sok örömteljes percet és pillanatot okozott nekem, amik alatt sokat nevettem és boldog voltam. Ő a kedvenc rokonom és a legkedvesebb ember számomra, aki ott volt mellettem mióta csak megszülettem. Szeretem az állatokat és a kutyus kit épp simogatok szintúgy jó ideje velem volt már. Mindig akadt legalább egy állat, aki társamként az életem részét jelentette, és akit nagyon szerethettem. Őt is nagyon szeretem. Átölelem a nyakát. Hallom, ahogy szuszog, és kinyújtott nyelvvel veszi a levegőt. Szeret engem és én is őt. Nagybácsim még mindig mosolyog. Jól esik az öröme, mert tudom, hogy nincs semmi baj és ennyi nekem elég. Ettől én is boldog vagyok. Nevetek majd táncolok. Körbe perdülök, hogy lássa a szoknyám felemelkedését, ahogy az hullámozva táncol körülöttem. Tapsol, a kutyus örömében ugrál mellettem majd kizökkentve a pörgésből odatolja arcát az enyémhez. Simogass! – Néz rám nagy birka szemekkel. – Simogass még! – Szinte hallom a vágyait. Rátekintek nagybácsimra, aki csak nevet tovább és előre hajolva beszáll a kutya simogatásba. Szereti őt is és engem is. Én is szeretem őket. Tökéletes ez a pillanat és annyira szép, hogy szó szerint érzem, ahogy a boldogság szétárad bennem és felemel. Eltűntet minden gondot, elfelejtett minden bánatot és csak a felhőtlen nyugalom marad utána. Az őszinte szeretet okozta békesség. Leírhatatlanul jól érzem magam és annyira nem érdekel semmi, hogy az elmondhatatlan. Nem gondolok felnőttes dolgokra, mint munkahely a holnapi ennivaló vagy iskolai feladatok. Nem érdekelnek társadalmi elvárások és szokások, ahogy nem törődök, azzal miért van kutyánk és annak tartása mennyi pénzzel jár. Ruha sem érdekel, csak az az egy számít, hogy hullámzó szoknya legyen, amibe belekapva a szél játszik vele mialatt pörgök a saját tengelyem körül. Nappal van, fényesen süt és feltölt energiával. Elhiszem, hogy képes lennék lebegni akár repülni is. Nem kínoz a stressz, nincsenek gondok és higgadt vagyok, gondolataim apróságokon jár és gyerekesnek tűnő dolgokkal foglalkozik. Körbe tekintve nem vagyok túl magas, a kutya hátát alig súrolja az állam alja. Óriásinak hat a jószág pedig pontosan jól tudom, hogy középtestű németjuhászról van szó. Nagybácsikám ülve is magas nem hogy állva, de ez régebben másként volt.

Gyerek vagyok. Ismét az az öt éves kisded, akit még elkerültek a feleslegesen nyomasztó, a felnőttekre jellemző nehéz és kifejezetten durva dolgok. Nem törődök a felfedezésemmel csak élvezem a pillanatot. Simogatom a kutyust és nevetek, ahogy megnyalva az arcom csurom nyál leszek. Aztán együtt nevetek nagybácsikámmal, mert könnyesre nevette már magát és szép az a mély ránc, ami a szája szélén húzódva az orrcimpái mellett végig futva nevető csíkokat képeznek. Szépnek hatott, ahogy csukott vékony szeme és hasát fogó vaskos ujjai. Kacagás közben fognia kellett a hasát. Reméltem, hogy nem fáj neki az öröm. A romhalmazok sem érdekeltek, nem foglalkoztatott honnan vagy hogyan kerültek oda. Jó helyen van, ahogy mi is. Euforikusan nevetek és csak nevetek, közben arra gondolok, mennyire szeretem a nagybácsikámat és a kutyámat, aki az első házi kedvencem volt. Fejemben csupán az jár, hogy szeretem ezt a pillanatot, mert nincs semmi gond, nincsenek feladatok és csak vagyok. Azt tehetek, amit akarok és nem utasítanak semmire. Nyugodt vagyok. Eddig ismeretlen érzés és szó volt ez számomra, de már értem mit takar. Nyugodt vagyok, halálosan nyugodt és békés. Akár a vihar utáni tengerpart. Békésen nyaldossa a homokpartot egyre beljebb rajzolva a határvonalakat és néha feljebb tolva a kagylókat. Békés és nyugodt vagyok, mint hegycsúcsokon a hófedte táj. Akár a napnyugta alatt szemlélt tengerparti horizont vagy napkelte előtt az erdő. Ez lehet a mennyország az az áhított bódító érzés egyveleg, amire mindannyian vágyunk, amit én is szerettem volna mindig is.

Olyan jó itt. Annyira jó.

Váratlanul a kép eltűnik és a filmvetítés abba marad. Elszakadt szalagként hirtelen ér véget és döbbenten próbálok keresni valamit vagy valakit. Ismét az a sötétség fog körbe, ami először és épp igyekezném felfogni mi a jelenlegi helyzet és elfogadnám, hogy az eddigi mennyei idillnek vége, amikor félni kezdek. Rettenetesen félek. Érzem, ahogy az előző békességet elkergetve helyét elfoglalja a rettegés és a vágy arra, hogy elmeneküljek. El kell, bújom! Jut eszembe. Gyorsan el kell tűnnöm az Ő szeme elől mielőtt, megtalál. De mi ez az ismerős érzés? Dézsa vu-m van, mintha már átéltem volna ezt egyszer. A kép lassan kirajzolódik és a fekete vásznon halvány fényben derengő, ködös háttérrel rendelkező szürke lepel előtt egy fekete kabátos férfi jelenik meg. S bár nem látom arcát, ahogy ruházatának egyetlen részletét se tudom kivenni, csupán a körvonala adatik meg nekem a mögötte felém szűrődő fényben, mégis biztos vagyok két dologban: hogy férfi és bántani akar. Ismerős volt s mialatt igyekeztem elbújni eszembe jutott, honnan. Álmaimban már láttam. Sok alkalommal okozott rémálmokkal teli éjszakákat ahol igyekeztem elbújni és elmenekülni előre, mert valamiért egyáltalán nem akartam, hogy elkapjon. Nem akartam esélyt se adni rá, hogy elérhessen, utolérhessen, vagy a közelemben legyen. Hogy miért, nem tudtam. De nem is érdekelt a kérdés. Helyette menni és előre haladni igyekeztem jó messze tőle és remélve, hogy a képe távolodni kezd. Minél nagyobb köztünk a távolság annál jobb. Ehelyett ugyan olyan közel volt, talán túlságosan is közel. Egy karnyújtásnyira lehetett és bármennyire is igyekeztem nem mozdultam, hanem csak néztem. Meredten bámultam rá és rettegve vártam a következő lépését, hiszen elkapott. Eddig minden este sikerült elmenekülnöm vagy elkerülnöm azt, hogy bánthasson. Elvesztette a nyomom és nem talált rám vagy idő előtt felébredtem és akkor biztonságosan a valóságban voltam. Épp ahogy Freddy Krueger esetében. Bár ő nem nézett ki úgy és nem ő volt. Pedig mennyire jobb lett volna! Egyszerű körvonala ellenére a legfélelmetesebb dolog volt, amit valaha láttam és életemben nem tartottam még ennyire semmitől. Vagy mégis? Nem tudom, nem jut eszembe.

Menekülj! – Kiáltotta az agyam hátsó része. – Menj már! – Istenem, de mennék. Bármit megadnék, csak hadd legyek már biztonságban. Bármelyik pillanatban elkaphat és akkor végem. Örökre elvisz vagy megöl, nem tudom, de valahogy bántani fog. Ebben holt biztos voltam. S annyira fog fájni, mint még eddig soha, semmi. Mialatt igyekeztem tenni valamit a távolság érdekében és azért, hogy védekezhessek felmerült bennem, hogy bizony régóta kerget. Álmaimat már azóta képezi, mióta csak az eszemet tudom és gyerekként több milliónyi éjszakámat tette tönkre azzal, hogy megjelent és felriadva szüleimhez rohantam, mert nem mertem ő miatta ismét álomba merülni. Sose felejtem azt az álmot, ami valamiért színtelenül csak fekete fehér képekkel rendelkezett, és amelyben ősi vár falai között igyekeztem menekülni, futottam amennyire csak tudtam. Mivel álom volt, sose merültem ki és ő se pihent egyszer se. Emlékszem, hogy arra gondoltam: fel kell fedeznem a várat alaposan, máskülönben esélytelenül próbálok elbújni előle. S mit ad a sors? Következő éjszakán visszatértem és sikerült a vár lehető legjobb, legbiztonságosabb menedékét megtalálnom azonnal, de ő ezt nem tudta és egész este, amíg az álom tartott, gubbasztva egy lyukban igyekeztem túlélni. Akkor egyszer kivételesen megkönnyebbültem annak ellenére, hogy ez a sötét férfi ott volt és keresett. Valamiért tudtam, hogy akkor este nem tud megtalálni, mert neki új volt a vár, de nekem nem. Az előnyöm megvolt.

De aztán, jött a következő éjszaka és a helyszín megváltozott, ahogy a lépteinek gyorsasága az agyának járása. Minél idősebb lettem ő annál okosabb lett és egyre közelebb került minden átkozott éjszakén. Egyáltalán lépett? Lehet csak suhant akár egy őszi napon az elhagyatott pókhálók. Némán haladt felém, fekete alakú kísértetként nem hagyott nyugtot. S én folyamatosan menekültem. Életem felét úgy éltem le, hogy álmomban futottam, menekültem és egy perc nyugtom nem volt. Gyűlöltem ezt az érzést, mert kimerített és sose éreztem magam kipihentnek csak zaklatottnak, feldúltnak és féltem. Csak ritkán ébredtem a hangomra, amikor rettegve sikítottam. A valóságban nem várt senki, nem érdekelte egyetlen környezetemben lévő embert se, hogy mi történt velem és miért kiáltottam. Mondanám, hogy megszoktam és végül elfogadtam, hogy együtt kell élnem egy horrorisztikus férfi képével, aki folyton el akar kapni, de akkor hazudnék. Ezt nem lehet megszokni, ez inkább őrjítő és fárasztó. Viszont most, valami más. Valami megváltozott és ez nekem jelentett hátrányt. Képtelen voltam elfutni, egyszerűen nem mozdultam meg. Nem tudtam se előre se hátra, se jobbra se balra menni, mintha nem létezne a több dimenzió, mintha én magam sem léteznék csak a két szemem, amik tárva nyitva és rettegve figyelik a fekete körvonalas férfi képét. Nem mozdult ő se, karjai bő kabátujjal lógtak mellette, fején kócos hajzat formálódott ki és kabátja bokáig lelógva eltakarta teste nagy részét. Álló sátorra emlékeztetett, amit egy oszlopra felaggatva téglatestként lógott lefelé és vállai helyén egy karnis próbálta volna szétfeszíteni az anyagot. Lassan, de biztosan elkezdett felemészteni a rettegés, a félelem, az a szívemet összeszorító nagyon kellemetlen érzés, ami nem a szerelem és nem is örömtől származik, sokkal inkább az életért való küzdelemből és a végső reménytelenségből. Elkezdtem feladni. Tudtam, hogy az érzések már felül kerekedtek rajtam s mivel nem menekülhettem, nem volt más választásom. Át kellett magam adnom neki. Bármennyire is igyekeztem egész életemben menekülni és távol maradni tőle, úgy néz ki sikerült. Ő nyert. Elkapott. S többé nem enged el. Riadva figyeltem és vártam, mert változatlanul csak áll. Nem volt arca, amiről elolvashattam volna érzelmeket vagy gondolatokat, egyszerűen némaságba burkolózott a non-verbális kommunikáció lehetősége. Ez a horrorisztikus árny alak és a mögötte húzódó szürke köd mellyel küzdött a fény csak még inkább összeporlasztotta szívemet. Ha lelkem félelmének mérhető remegése lenne, biztosan földrengések formájában rázná meg az egész bolygót, az egész univerzumot akár egy gyermek a kezébe adott csörgőt.

Egyre nagyobb volt a sötétség és látásomat apránként kezdtem elveszíteni. Tudatomra nyomott, gondolkodni nem hagyó lepel telepedett mely egyre jobban elnyomta az érzéseket, vágyakat, elképzeléseket, egyszerűen kikapcsolta az agyam részeit. Ez lenne a feladás? Valószínűleg. Életem félelme, álmaim szörnye egyre szűkösebb képben állt, ami pislogva sem akart kiélesedni. Halványult és bizonytalanná vált a körvonala majd fekete hosszanti csíkká vált melynek szélei határozatlanul elmosódtak valamerre a szürke hátterű lapon akár a kiborított festék, amibe beletrappolt egy kutya és felszedve elkenődik, mert a rongy nem felszívja azt, hanem átformálja.

 

Újra egyedül a sötétségben.

Nem gondolok semmire. Már látni se látok semmit. Nincs félelem, nincs öröm, nincsenek vágyak és tervek. Nincsenek gondolatok vagy elképzelések. Nincs nappal vagy éjszaka. Nem létezem, de mégis létezem. Nem lélegzek, és mégis vagyok, bár lassan ez a gondolat is elhagy. Az én tudat. Álomnál is mélyebb sötétség hívogat és próbál egyre lejjebb húzni. Nehéz a lelkem, nehéz a szívem, nehéz néznem. Inkább behunyom a szemem és hagyom, hogy a feketeség átvegye az uralmat. Ez a valódi békesség. A szó szoros értelembe vett semmi. Eggyé válok a semmivel és én magam is semmivé leszek. Gondtalan, az élet terheitől mentes, ember által teremtett gondok és átlag napoktól megkímélt valami. Nem, már valami se vagyok. Aprócska atom, tudatlan amőba, az leszek. A feketeség már azt se hagyja, hogy vissza emlékezzek és gondolhassak arra, ki voltam vagy léteztem e egyáltalán. Mi voltam? Ki voltam? Hol vagyok? Miért? – Ezek a kérdések lényegtelenné válnak és elhessegeti, őket mielőtt belekapaszkodva felébredhetnék. Csipkerózsika vajon így érezhetett, amikor évtizedeken át mélyen aludt? Ő is eggyé vált a semmivel az univerzum fénylő apró napjai közt megbújó feketeséggel? Elvesztettem a létezésem értelmét, elvette mindenemet. Lassan elnyel és hagyom, mert jó. Nincs meleg se hideg. Nincs rettegés vagy szerelem. Nincsenek gondolatok. Nincs szívverés se. Nincs semmi. Nincs valami. Nincs én.

Áú!

Fizikai fájdalom lett úrrá rajtam és valami hirtelen kirántott az isteni, mámorosan békés állapotból, amit nem akartam. Akár a mélyvízbe esett gyereket, aki nem tud úszni és megmentője gyorsan kiemeli, épp úgy kapkodtam levegő után és nehezen tudtam pislogni, de igyekeztem. Fájt a testem. Vissza akartam kerülni oda ahol voltam. Értetlenül és zavartan igyekeztem felmérni hol vagyok, de nem akartam hinni a látottakban. Testemen mindenhol apró tűszúrások mélyedtek csontomig és bár végtagjaim nem engedelmeskedtek akaratomnak, az a sok milliónyi apró csípő fájdalom nem akart abba maradni. Agyam felébredt, tudatomat vissza nyerve ismét léteztem, volt én és volt jelen aztán szemeim nyitva maradva felfedezték a plafont és azt az ismerős lámpát, aminek búrájában több száz bogár halálát lelte nyár esti éjszakákon.

- Hol vagyok? – Akartam mondani, de helyette érthetetlen hangok hagyták el torkomat. Abban sem vagyok biztos, hogy beszéltem e. Mennyi idő után tudtam felülni, azt sem tudom csak azt, hogy mire sikerült a szúró fájdalmak alább hagytak és legalább a hátam engedelmeskedett akaratomnak. Addigra felfogtam, hogy visszatértem hiába nem akartam és ismét itt vagyok. Itt ahol nem akarok lenni. Az utolsó helyen ahol tartózkodni akarok, melletted.

– Mi történt? – Tettem fel az első értelmes és összetett kérdésemet. Te ott ültél mellettem és falfehér arccal néztél rám. Talán átfestettek, amíg aludtam? Mi volt ez egyáltalán? Gondolatban feltett kérdésekről biztos voltam, hogy nem mondtam ki arcodról mégis úgy olvastam le, hogy kiejtettem őket. Bizonytalan lettem magamban, a világban, a jelenben. Elfordítottam a tekintetem rólad a két asztalra és felismertem a számítógépeket, a hamutartókat és a TV-t. Monitorjaink elsötétültek és fekvő téglalapként csendesen várták az újbóli használatot. Hallottam, ahogy a gépházak belsejében halkan zümmögtek a ventillátorok.

- Elájultál. – Feleltél gyenge, gyermekien riadt hangon. Meglepődve tapasztaltam, hogy te képes vagy a félelemre vagy tudod e egyáltalán, hogy milyen a riadt állapot. Te sose féltél. Mindig dühös, mérges vagy kiszámíthatatlanul boldog, elvetemült, de sose riadt. Mégis mi történhetett? Némán figyeltelek és hagytam, hogy elmond. Nem volt erőm beszélni, mert agyam teljesen máshol járt. Igyekezett felépülni, úgy éreztem magam akár egy újra telepített számítógép egy durva vírusos fertőzés után, ahogy igyekszik összeszedni a programokat, az alap operációs rendszert és a megadott beállításoknak megfelelően működni. Régi típusú gépnek éreztem magam, akit komoly megrázkódtatás ért és sokkal tovább tart helyreállni, sem mint az újkori gépeknek. Nem volt stabil az operációs rendszer, ahogy a memóriám is összekeveredett a valósággal, a múlttal és az átélt élményekkel. Ijesztően hatott a felismerés, hogy amit megéltem és megtapasztaltam, amit láttam az élénken megmaradt és valamiért tudtam, hogy nem álom volt. Reggelente, amikor felkeltem mindig tudtam, hogy csupán az este beiktatott pihenés következtében látott képeket jegyeztem meg és amint elkezdtem a rutinos napomat elkönyvelhettem magamban, hogy ismét álmodtam. Valami rosszat vagy kellemeset, nem számított. De az álom érzés megvolt. Képlékeny éjszakai képek, amik meghazudtolták az összes fizikai törvényt és fantázia tudományokat felülmúló történésekkel leptek meg, egyszerűen elkönyvelhetőek voltak egy esti, kósza agyi terméknek. De most tudom, hogy a fekete ruhás férfi és az előtte látott felettébb mámorító jelenet valós volt. Mind megtörtént, mind igaz és cseppet sem álom. Megéltem akár a tegnapot és úgy emlékszem rájuk, mintha percekkel ezelőtt történt volna valahol teljesen máshol s ahol nekem most lennem kellene… miért vagyok itt? Hiszen ott lenne a helyem. Tudom. Érzem.

- Elájultál és rángatóztál. – Ismételted önmagadat. Legalább egy szóval többet is ki tudtál mondani döbbenetedben. Bár, szerintem engem jobban meglepett a jelenlegi helyzetem, mint téged. – Olyan sokáig nem kaptál levegőt, hogy eszméletedet vesztetted, ekkor elengedtelek, mert… nagyon ijesztő látvány voltál. Rángatózni kezdett a tested és azt hittem, itt halsz meg. De végül felébredtél. – Úgy mondtad a szavakat, hogy még te se hittél benne. Nem akartad elfogadni, hogy tényleg megtörtént, ami volt. Láttam az arcodon a kétségbe esést, ahogy egyre jobban felváltja a meglepetést és lassan úrrá lesz rajtad az igazi félelem attól, hogy majdnem megöltél. Letekintettem kezeimre, amik még remegtek. Aztán kicsit előrébb hajolva megnéztem lábfejeimet és tesztelve őket sikerült elérnem, hogy akaratomhoz méltóan mozogjanak. Ezek szerint ismét teljesen enyém a testem. Az ingerek eljutnak oda ahova kell, és nem vesznek el útközben. – Miért nem mondasz semmit? Az előbb majdnem meghaltál! Legalább egy szót vágj hozzám. Elvesztetted a beszédkészségedet? – Megráztam a fejem, de nem akartam mondani semmit. Kezeimre támaszkodva ültem még egy kicsit s csak egy pillanatra néztem rád, utána vissza az asztalra. Utólag visszagondolva többszörösen is visszakaptad azt, amit velem okoztál éveken át, de ott abban a pillanatban komolyan nem jött felszínre érzelem. Meghaltam volna? Lehet, őszintén nem érdekel. Aggódsz, félsz és ijedt vagy? Nem érdekel. Miért vagyok itt? Az sem számított. Üres lettem és a szívem helyén hatalmas űr tátongott. Lehet, ott hagytam valamit a túloldalt. Egy részemet, egy darabomat elhagytam vagy elvették, nem tudom. De a rideg semmi erősen uralt és emiatt nem éreztem, amit eddig. Nem örültem az életemnek és annak se, hogy átéltem mindezt.

- Bárcsak ott maradtam volna. – Hasított belém a gondolat és váratlanul kiejtettem a szavakat. Döbbenten leesett az állad a hallottakon aztán megrázva magad figyelem elterelésként cigaretta után nyúltál. Megvártam, míg rágyújtasz és amint kifújtad az első koszos fehér füstöt folytattam. Igen halkan, kis egérke cincogó tónusán. Úgy tűnt, még akadtak testrészek, amik nem ébredtek fel vagy nem tudták elhinni, hogy visszatértem. – Láttam valamit. Egy emléket, ami kisgyerekkoromban történt, és ami ezek szerint életem legboldogabb, legjobb élménye volt. Utána láttam azt, amitől a legjobban félek. Még nálad is félelmetesebb.

- Mi? Félsz tőlem? – Nem hallottam a kérdését, mármint nem foglalkoztam vele. Agyam újra lejátszotta előttem az átélt felvételeket és a hozzájuk párosult érzések is felelevenültek. Csupán képes voltam uralkodni magamon s most higgadtan éltem át ismét, akár egy jól nevelt felnőtt a mozit, amire beült. Tekintetem valahol a távolban járhatott s bár szemem sarkában észleltelek, figyelmemet nem összpontosítottam rád. Lehet zavart, lehet furcsálltad, de az igazat megvallva egyáltalán törődtem azzal épp mit gondolsz.

- Szerintem meghaltam. – Mondtam s ettől hulla sápadt színt kapott egész meztelen tested. Mennyire érdekes úgy végig tekinteni ruhátlan külsőnkön, hogy már nem zavar annak a ténye, hogy meztelenül szégyenletesnek és zavarba ejtőnek érzem magam és téged, az egész helyzetet. Ezek az érzések elkerültek, ahogy dühös sem voltam rád. Nem haragudtam, nem éreztem késztetést arra, hogy revansot vegyek és megbosszuljam azt, amit tettél vagy akár a többi cselekedeted, amikre ha gondoltam élénken megjelent előttem a kép. Belül a mellkasomban tomboltak az érzelmekből álló hurrikánok és a katyvasz erősen dörömbölt bordáimon. Ki akartak törni, ki akartak jutni és kifejezést találva utat nyerni a felszínre jutáshoz. Testem külseje mégis jégtömbként mereven elzárta őket, agyam figyelmen kívül hagyva tovább pörgött és kíméletlenül tárta elém sorba azt, amit éppen jónak gondolt. A sok arcon ütést, amit tőled kaptam, az a sok álmatlan, félelemmel töltött éjszaka, amikor a fekete kabátos férfitől menekültem vagy azok a rettegett napok, amikor eljöttem hozzád. A rengeteg bántó és ledegradáló szó, amikkel illettél, és amivel formáltál ennyi év után. Rád tekintve beszéltél. Valamit mondtál, kezeid is jártak és a cigaretta füst hullámokat vert a levegőben. Leolvashattam volna testedről, arcodról, tekintetedről a gondolataidat és szavaidat, hiszen erős hangsúlyt adtál mindegyiknek – láttam az igyekezetedet. Mégis vállat vonva elfordultam legalább valami reakciót láss tőlem és fülem süketen elzárkózott a dörmögő és nagyon idegesítő hangodtól.

Felkeltem az ágyról.

Lábaim és kezeim már nem fájtak, nem próbált több milliónyi kis tű áthatolni a bőrömön és belefúródni a csontjaimba. Megint megleptelek. Mozdulatlanul figyeltél és én nem törődve veled mozogni kezdtem. Elővettem a szoba túlsó végében lévő bőröndömet, amivel jöttem hozzád, s ami oly sok fizikai bántalmazásnak és verbális kínzásnak volt a tanúja, hogy keservesen sírtak kerekei mialatt a szoba közepéhez húztam. Kinyitottam s bár félig tömve volt – akadtak holmik, amiket felesleges volt kivenni a nálad töltött időre – elkezdtem tovább tölteni. Kifújtad majd ismét beszívtad a nikotinnal gazdag füstöt, s nehéznek érzékeltem. Szavaidat mégsem hallottam, egyszerűen nem működött más érzékszervem, mint sem a szemem. Nem akartam rád tekinteni, hiába akartad. Pakoltam és pakoltam, majd amikor úgy véltem minden benne van, aminek benne kell lennie, és amire szükségem lehet, mert bármi más, ami hiányzik megvehető, felvettem az ágy végében lévő koszos és büdös ruhámat. Amit már az elején fel szerettem volna ölteni magamra, mert a meztelenség kínosan és kellemetlenül hatott melletted és az általad megteremtett légtérben.

- Mégis hova mész? Mit csinálsz? Várj! – Feleszméltél és leesett, hogy mit akarok. Addigra kezemben tartva a bőrönd fogantyúját elindultam az ajtó felé és szerettem volna elhagyni a helyiséget. Nem tudtam hova megyek, terveim sem voltak a mai napra nézve. Csupán azt tudtam, hogy menni akarok. El menni innen messze, jó távol tőled és ettől az egésztől. Szabadság kellett, egyedül lét és magamba zárkózott időszak. Egyedül akartam maradni egy kietlen semmi közepén, emberektől és gondoktól távol, csak én és a gondolataim. Csak én és a halál mely ott állt mögöttem és éreztem, ahogy figyel. Te nem láthattad. Biztosan nem, mert amint feléd fordultam szavaidat hallva – ezt az agyam már felfogta – szemeidben csak én tükröződtem vissza. De ő nem. Ő láthatatlan maradt a számodra. Felkeltél az ágyról letetted a cigaretta szálat a hamutartó szélére és kétségbe esetten nyúltál felém. Vaskos, sok fájdalmat okozó kezed mielőtt hozzá érhetett volna felkaromhoz elhúztam és ujjaid a levegőben záródtak össze, sikertelenül. Nem szóltam. Nem beszéltem hozzád. Elég volt hagynom, hogy tekintetünk találkozzon egymással és te is elnémultál. Talán már látod Őt? A kaszást, aki velem fog tartani? Á, nem. Te nem őt látod, hanem engem, az üressé vált testemet, a szívtelen mellkasomat, a lelketlen porhüvelyemet. Megláttad azt, amit én már egy ideje érzek, és amit próbáltam felfedezni mióta felébredtem. Ügye, hogy félelmetes? Hidd el, még én se éreztem ilyet. Egyszerre volt ironikus és vicces látni, ahogy most te félsz tőlem és nem én tőled. Megijedsz tőlem, pedig eddig én rettegtem tőled. S bár nem okozok lilás kék foltokat lábadon, arcodon vagy felkarodon ott, ahol engem gyakran gyarapítottak az általad okozott kín foltok, mégis mintha téged ez jobban bántana. Jobban, mint engem, aki valójában a szenvedő alany most és mindörökké.

Halványan elmosolyodtam. Vagy csak akartam nem tudom, nem törődtem vele mi mutatkozik meg fizikailag, mit látsz vagy sem. Nem érdekelt semmi. Se te, se a világ, se a holnap, se a jelen. Csak menni, tovább menni. – Ez járt a fejemben. Elhagyni a mostani helyszínt, magam mögött tudni az átélteket és legfőképp elhagyni téged. Külön válni tőled és ettől az egésztől. Elegem lett, nem akartam mást csak a magányt a halállal, akivel osztozkodhatok. Nem akartam többet, mint a kaszást és a gondolataimat, amik elegek lesznek egy időre. Fel kell dolgoznom azt, ami odaát történt. Meg kell értenem, át kell élnem újra és újra. De ehhez te nem kellesz. Te nem lehetsz ott, amikor átélem, vagy amikor feldolgozom. Nem okozhatsz még több fájdalmat, mert akkor az üresség, ami keletkezett bennem megtelik a te gyűlöleteddel és gonoszságoddal. Akkor lehet, ismét átkerülök a túloldalra, de lehet, saját kezűleg vetek véget az életemnek és nem te juttatsz úgy oda, ahogy most. Mert bár, végülis megöltél, mégsem teljesen. Erre nem akarok adni még egy esélyt, neked nem. De tudom, hogy ha itt maradok így vagy úgy, tényleg te okozod majd a biztos halálomat. S akkor nem jövök vissza. Élni akarok és nem meghalni. Még nem.

Kinyitottam az ajtót és kisétáltam rajta. Bőröndöm halkan sírva követett majd elhagytam a házat, amiben a szobád volt, aztán elhagytam az utcát ahol a téged magába foglaló ház állt és végül elhagytam a várost, amit örökre magam mögött akartam tudni. Sose jövök vissza. A kaszás hűségesen lebegett utánam, majd amikor elhagytam a város határmezsgyéjét megérintette vállam és azt súgta: - Most már tudod, mi vár rád Odaát.