A cenzúra alapjáraton kényes témának számít minden területen, hiszen szervesen érinti a szólásszabadság és az önkifejezés, de mindenekfelett az egyéni szabadság intézményét is. A történelem során számtalan nagy művésznek, tudósnak, politikusnak, újságírónak, és még rengeteg fontos, világot és társadalmat formáló területen dolgozó embernek kellett elszenvednie a cenzúra vaskalapos, vagy egyenesen kegyetlen lépéseit. Persze rengeteg olyan téma van a világon, ami nem tetszhet mindenkinek, és mindig is voltak bizonyos erők, amik arra törekedtek, hogy elhallgattassák az ezeket hirdető hangokat és felületeket. Kisebb terepen is érezhetőek az ehhez hasonló megszorítások, aminek ábrázolására talán nem is lehetne jobb példát felhozni a horror műfajánál.

A horror szinte mindig is a cenzúra és egyéb tiltó intézkedések célkeresztjében volt, ami nem is csoda, hisz a műfajok közül mindig is talán a horror volt a legmegbotránkoztatóbb, legpolgárpukkasztóbb, de ami a legfontosabb, hogy egyben a legőszintébb is. A horrornál egy műfaj sem tud erőteljesebben és zsigerig hatóbban beszélni a komoly témákról, és ez a tendencia még az ősi mondák és népmesék között is megfigyelhető. Az ilyen igazságokat és azok brutális ábrázolási módszereit persze nem mindenki szereti, és sokan nem elégednek meg annyival, hogy csak elfordítsák a tekintetüket. Modern korunkban a horrorfilmek díszes példái az ilyen jellegű intézkedéseknek, és ennek is az egyik legikonikusabb időszaka az úgynevezett Video nasty korszak, ami Nagy-Britanniában zajlott a nyolcvanas években. Ebben az időszakban a brit cenzorok keményen ráálltak a főleg kisköltségvetésű horror és exploitation filmekre, különösen azokra, amiket videókazettákon forgalmaztak. Szigorúan osztogatták a legnagyobb korhatár besorolásokat, vágtak meg durván filmeket, némelyeket pedig egyenesen betiltottak. Ez a korszak egy igazán kiváló háttér lehetne bármelyik olyan bátor filmesnek, aki egy ilyen témát feldolgozó horrorra adja a fejét, és ezzel próbálkozott meg Prano Bailey-Bond idei nagyjátékfilmes bemutatkozó rendezésében, a Censor-ban.

A nyolcvanas évek Angliájában járunk, amikor is nagy ízben tombol a Video nasty korszak. Főhősnőnk, Enid (Niamh Algar) cenzorként dolgozik, aminek keretében főleg a kétesnek ítélt videóra szánt filmeket kell ellenőriznie, megvágnia, és megfelelő korhatár besorolást osztani rájuk, hogy forgalmazhatóak legyenek. Egyik nap azonban a munkája során belefut egy olyan filmbe, aminek főhősnőjében saját rég elveszett húgát véli felfedezni. Enid azonnal megpróbál utána járni a dolognak, de nem sok segítségre számíthat. Szülei már igyekeznének tovább lépni és elfogadni másik lányuk „halálát”, és Enid felvetéseit is csak amolyan dacos hisztériaként kezelik. A nő viszont biztos a dolgában, és rövidesen alámerül a tiltott filmek, kérdéses forgatások világában, és egyben saját elméje legsötétebb mélységeibe is.

Maga a Video nasty korszak inkább csak jó díszletként szolgál ennek a nagyon személyes történetnek a bemutatásában, ám mint analógia is tökéletesen megállja a helyét. Ez a film ugyanis nagyrészt az elfojtott érzelmekről és a fel nem dolgozott traumákról szól, amiket sokszor olyan erőszakosan próbálunk elnyomni és lefojtani, ahogy azt a cenzorok és sok más nagyhatalom művelte és műveli a filmekkel, irodalmi művekkel, folyóiratokkal, és még sok más médiummal. Ám, ahogy azt a pszichológia világából, elsősorban Freud és Jung munkásságából tudhatjuk, a lefojtott tartalmak ezzel nem tűnnek el, hanem sokkal agresszívebb módon próbálnak a felszínre történi, a háttérből befolyásolják a cselekedeteinket, és észrevétlenül, az árnyékban munkálkodva, szép lassan átveszik az irányítást elménk felett. Lényegében ezt a folyamatot mutatja be a Censor, és egy jó horrorhoz híven, mindezt a lehető legnyersebb, legkegyetlenebb és legőszintébb formában teszi. Emiatt már most érdemes leszögezni, hogy a Censor nem egy könnyen emészthető film, és egyáltalán nem az átlag tömeghorrorok közé való. Aki egy egyszerű, szombat esti kis laza borzongásra vágyik, az valószínűleg csalódni fog, vagy egyenesen kiakad a látottakon (az most teljesen egyéni, hogy milyen értelemben). Aki viszont egy jóval elvontabb, mélypszichológiai rémálomra vágyik, az ebben a filmben bőven megtalálhatja a számításait.

A történetnek magának Enid az abszolút főszereplője, az ő kálváriáját és személyes pokoljárását nézhetjük végig a játékidő alatt, mindenki más csak asszisztál ehhez. Már a film legelejétől sejthetjük, hogy nincs minden teljesen rendben Enidel. Egy nagyon zárkózott és magának való nő, akinek a szülein és a munkatársain kívül nincsenek emberi kapcsolatai, de még ők is nagyon furcsának tartják őt. Saját munkájára is úgy tekint, hogy az ártatlan honpolgárokat védelmezi ezektől a káros és förtelmes filmektől, mintha csak valami kis keresztes hadjáratot vívna. A cselekmény előrehaladtával egyre inkább megismerjük az ő múltját is és azt a bizonyos traumát – nevezetesen a húga elrablását – ami jelentősen befolyásolta a nő személyiségét. Ezektől a dolgoktól sosem tudott igazán megszabadulni, és amikor úgy tűnik, hogy talán rátalált húgára, ezek a régi félelmek, frusztrációk és kényszerképzetek szép fokozatosan törnek elő a mélyből, egy valódi rémálommá változtatva a nő életét. Egy ilyen karakterközpontú történet esetében rengeteg múlik a főszereplőn, és szerencsére Niamh Algar több mint kimagasló teljesítményt nyújt Enid szerepében. Hátborzongatóan formázza meg ezt a zaklatott ám még is szánni való karaktert, aki szép lassan lépked át a józan ész és az őrület határán. Játéka végig hiteles és szívbemarkoló marad, és eléri, hogy mindvégig rajta felejtsük a tekintetünket. Algar teljesen elviszi a hátán az egész produkciót, és egy olyan erős alakítást tesz le elénk az asztalra, amire talán még sok év után is emlékezni tudunk.

Ez a személyes pokoljárás pedig felettébb erős operatőri munkával és kiváló atmoszférával van megtámogatva. A sötét, kicsit karcos képi világ nagyon jól reflektál az Enidben zajló lelki és mentális folyamatokra, továbbá a nyolcvanas évek horrorfilmjeinek a világát is jól visszaadja. Ráadásul a történet egy bizonyos pontján nagyon jól játszik a képarányokkal, ami csak még jobban kihangsúlyozza a valóság és a képzelet elmosódását. A film hangulata ehhez mérten iszonyatosan komor és nyomasztó, ami a játékidő előrehaladtával egyre idegtépőbb lesz. Ehhez hozzásegít a minimalista, de nagyon intenzív zene, ami szintén ennek a korszaknak a filmjeit idézi meg. Ebből is látszik, hogy az utóbbi években megszokottá vált nyolcvanas évek múltidézés itt is működik, de itt egyáltalán nem válik központivá, és nem erre építenek. Itt ez tényleg megmarad a körítés szintjén, ami alá van vetve a történetnek. A cselekmény viszont eléggé lassan építkezik, ami így lehetőséget ad elmélyülni a főszereplő személyes világában, ám a kevésbé edzett nézők számára ez egy eléggé elrettentő és unalmas folyamat lehet. Mert szigorúan véve tényleg sokáig nem történik semmi izgalmas, legalább is a felszínen. Ez a film inkább támaszkodik a sejtetés és a tudatalatti tartalmak hatásmechanizmusára, mint a direkt ijesztgetésre vagy az elborzasztásra, ami valahol vicces is, figyelembe véve, hogy Enid pont ilyen jellegű filmekkel foglalkozik a munkája során. Aztán ahogy haladunk a finálé felé, a valóság és a képzelet határai is egyre jobban elmosódnak, ami szintén kicsit zavaró vagy elidegenítő lehet bizonyos nézők számára, ám aki már idáig eljutott, azt így is úgy is be fogják szippantani a látottak. Amit viszont kisebb szívfájdalomként tudtam megélni, hogy egy ilyen ikonikus korszak, mint a Video nasty éra, és ennek révén Enid cenzori munkájának a bemutatása nem kapott elég teret. Pedig ez egy kifejezetten hálás alapanyag, és persze, tudjuk, hogy ez igazából Enid személyes pokoljárása, és ebből a szempontból érthető is ez a döntés, de egy picit bele lehetett volna merülni még jobban is ebbe a közegbe.

A Censor nagyon nem egy kommersz darab, és sokaknál lehet emiatt nem is fog nagy sikert elérni. Ám kár lenne, ha ez a film elveszne a süllyesztőben, mert vitán felül a 2021-es év egyik legerősebb darabja, ami a horrorfilmes termést illeti. Nem a nagy tömegekhez szól, hanem egy sokkal kisebb réteget céloz meg, de ezért cserébe pedig egy nagyon is zsigeri és mélyre ható élményt nyújt, ráadásul kevés horror foglalkozik ennyire szemléletesen a műfaj valódi alapértékeivel és jelentőségével.

IMDb | mafab