A modern ember hosszú utat járt be napjainkig. Sokat láttunk, sokat tapasztaltunk és elértünk egy olyan társadalomba, amit talán sokan jónak – ha nem éppen a legjobbnak – tartanak. Azonban utunk során elveszítettünk valamit. Valamit, amit ha nem is akarjuk tudomásul venni, mégis nagyon hiányzik. A közelség és a valahová tartozás megkérdőjelezhetetlen bizonyosságát. Modern társadalmunkkal ellentétben a szűkebb, gyakran primitívnek tartott, törzsi közösségek mindezt biztosítani tudták tagjaiknak. Egyfajta mikrokozmoszként funkcionálva a gyakran ellenséges külső behatásokkal szemben. A világ felgyorsulásának egyenes következmény, hogy ki akarunk szakadni a szürke hétköznapokból, hogy visszavágyunk egy ősibb, bensőségesebb élet romantikájába. Különösképpen igaz ez az önmagukat kereső fiatalabb generáció tagjaira. Szerencsésebb esetben kialakítanak maguknak egy olyan baráti kört, amelynek tagjai kölcsönösen törődnek egymással és kiállnak egymás mellett bármennyire is tomboljanak körülöttük az élet viharai. Kevésbé szerencsés esetben, igaz barátok helyett, marad az útkeresés és a remény, hogy egyszer megtalálják önmagukat és helyüket a világban. Az ilyen „elveszett lelkek” pedig rengeteg út közül választhatnak most is, csakúgy, mint egykoron, hasonlóan azokhoz, akik a ’60-as években megtalálták a helyüket egy igazi családban. A családban, amit Charles Manson alapított.

Charlie-val és különös családjával tinédzser koromban találkoztam először, amikor elkezdtem érdeklődni a sorozatgyilkosok személyisége, élete és tettei iránt. Manson minden kétséget kizáróan manipulátor volt, méghozzá az aljasabb és – ami talán még ennél is rosszabb – a tehetségesebb fajtából. Olyan ember, aki elképzelhetetlen kegyetlenkedésre tudta rávenni követőit, azokat a fiatalokat, akik közül néhányan élete végéig kitartottak a férfi és annak eszméi mellett. Ezért is keltette fel az érdeklődésemet ez a film. Kíváncsi voltam mit tudnak – és főképp mit mernek –megmutatni a család brutális tetteiből vagy éppen a tagok ideálisnak vélt életéből. Sajnos azt kell, hogy mondjam vegyes érzésekkel keltem fel a képernyő elől a film megtekintése után…

Leslie Van Houten (Hannah Murray – Trónok Harca) csupán 19 évesen csatlakozik Manson kommunájához. Nem igazán ismer senkit sem a „Családból”, de magával ragadja a szabadság és az addig még nem tapasztalt szeretet érzése, amit a tagoktól és vezetőjüktől kap. Manson (Matt Smith – Terminátor: Genisys) érdeklődését is felkelti a lány, akinek kezdetben csak apró szerepet szán a Család életében, majd az idő múlásával egyre jelentősebb feladatokkal is megbízza. A lány – akárcsak a többi tag – nem is veszi észre, hogy manipulálják. Érzelmekkel éppúgy, mint drogokkal, hogy végül engedelmes katonákká váljanak, és ne kérdőjelezzék meg vezetőjük utasításait, még akkor sem, ha az már nem csupán egy szimpla betörés vagy lopás, hanem bestiális gyilkosság…

Mary Harron – a 2000-ben készült, zseniális Amerikai pszicho rendezője – kellő érzékenységgel nyúlt Ed Sanders The Family című könyvéhez és eredményesen hangsúlyozta ki a „Manson-lányok” életét és érzelmeit. Ez egyrészt képes nagyon közel hozni a filmet a nézőhöz, másrészt el is vonja a figyelmet a legérdekesebb karakterről, magáról Mansonról – akit Smith abszolút meggyőzően formál meg az alkotásban. Leslie az, akinek útját végigkövetjük, a film közel két órája alatt. Azt az utat, ami Charlienak köszönhetően nem vezethet máshová, csak egyenesen a pokolba.

A színészek hozzák a kötelezőt, a rendezésben nem lehet igazán hibát találni, a fényképezés pedig egyszerűen remek, mégis hiányzik valami. Valami, ami kiemelhetné a filmet a középszer mocsarából. Ez a dolog pedig a merészség, az arra való igény, hogy felvállaltan merjen igazán mélyre ásni a karakterekben és Mansonban. Kettősség jellemzi a filmet. A „családtagok” közt folytatott szexuális aktusok bemutatását kellő nyíltsággal képes kezelni, az erőszak bemutatásánál azonban szégyenlősen elfordul, amivel egyértelműen a lányokban végbemenő lelki folyamatok kihangsúlyozását célozza meg – hozzá kell tennem sikeresen. Mégis úgy érzem a történet megérdemelt volna egy naturalistább ábrázolást is.

A Charlie Says egy kellemesen sikerült film a „Manson-lányokról”, de sajnos nem a Családról és végképp nem Mansonról. Sokkal inkább dráma, mint thriller, olyan film, amit bátran ajánlható azoknak, akik érdeklődnek Charlie családja után. Ebben a filmben lehetőséget kaphatnak arra, hogy – még ha csak felszínesen is, de – bepillantást nyerhessenek a színfalak mögé, hogy láthassák, hogyan válnak az emberek szinte agyatlan bábokká, majd később egyszerű eszközökké egyetlen, magát prófétának kikiáltó, manipulátor kezében. A film legnagyobb erénye véleményem szerint az, hogy gondolkodásra késztet. Mi mit tennénk? Mi képesek lennénk-e kioltani mások életét, ha azt mondanák, tegyük meg? A válaszokat mindenki magában fogja megtalálni, de lehet, hogy nem fognak tetszeni. Hiszen tetteink árán miénk lehet az, amire oly nagyon vágytunk és végre tartozhatunk valahová és lehetünk valakié…

5/10

IMDb | mafab