Az emberek fiatalabb éveik alatt hajlamosabbak kipróbálni veszélyes és extrém dolgokat. Legyen szó akár valamilyen sportról, gyakran önként vállalt vagy éppen kiprovokált összetűzésekről éppúgy, mint a legális és illegális tudatmódosító szerekről. Ezen szerek listája a „dizájner drogok” megjelenését követően jelentősen kibővült ugyan, de a „klasszikusokat” szinte mindenki ismerheti, közvetve éppúgy, mint akár közvetlenül. Az alkohol, a marihuána, a kokain, a heroin. Mind-mind ismerősen csenghet mindenkinek. Természetesen a drogok közül nem feledkezhetünk meg a hallucinogén szerekről sem, mint például az LSD vagy a pejotl kaktuszból kinyerhető meszkalin. Ezekről a szerekről kisgyermekkorunk óta hallunk, szüleink és tanáraink óva intenek használatuktól. Igyekezetük azonban gyakran hasztalan, akárcsak a drogprevenciós előadások – legtöbbször könyveken nevelkedett – szakértőinek intő szavai is. Hiszen tinédzser éveinkben mindent jobban tudunk és csak egyetlen opció létezik, ki akarjuk facsarni a világot, meg akarjuk tapasztalni annak szépségeit. Ezzel pedig olykor veszélyes vizekre is tévedhetünk, ahonnan nehezen vagy talán egyáltalán nem térhetünk vissza. Aztán felnövünk. Egykori hibáink - bűneinkhez hasonlóan - halványulnak el. Az emlékeink azonban velünk maradnak, beégtek agyunk finom szöveteibe, szemünk előtt bármikor újra lejátszódhat egy – olykor jelentős időkiesésekkel tarkított – buli, egy átmulatott, mámoros éjszaka, egy elfüstölt, mókás délután vagy akár olyan helyzet is, amelyben egyetlen társunk nem volt más, mint a hidegen lüktető, eleven sötétség. Ezeket nem tudja tőlünk elvenni senki sem és kitörölni sem tudjuk őket – azokat, sem amiket akár feledni szeretnénk. Velünk maradnak. Életünk során fokozatosan válnak kezdeti idegenből előbb útitársakká, majd később kedves ismerőssé és fontos tanárunkká, akik gyakran oly mértékben képesek formálni személyiségünket, amire talán soha nem is gondoltunk volna. Idővel megint látunk egy prevenciós előadást, azonban már nem vagyunk ijedt újoncok, harcedzett veteránként mosolygunk az előadó dogmatikus szavain, amiken fájóan érződik, hogy nem áll mögöttük személyes tapasztalat. Elgondolkodunk, hiszen nekünk lenne mit mesélni, talán többet is, mint amit elbírna az aktuális hallgatóság…

A kábítószerekkel és azok hatásaival foglalkozó filmek száma szinte végtelen, de mégis vannak olyanok, amik beleégnek a néző retinájába, elég csak a kultstátuszba emelkedett Trainspottingra, a sokkal sötétebb és kegyetlenebb, 2000-ben megjelent Rekviem egy álomértra vagy éppen Alan Parker ’82-es Pink Floyd: A fal című alkotására gondolnunk, ami gyakorlatilag egy folyamatos, masszív tripként funkcionál. Ezen filmek mellé lép teljes joggal Gaspar Noé – hazánkban idén bemutatott – tavalyi alkotása a Climax is. Az argentin származású rendező – hasonlóan a Visszafordithatatlan című alkotásához – most is szembesít és sokat mutat. Dolgokat, amiket talán soha nem is akartunk látni. Olyan helyre viszi el a nézőit, ahol már nem lehet passzív szemlélő, nincs opció a menekülésre: a homok, amibe beledughatnánk fejünket valójában szilárd beton, amire kényelmetlen precizitással ragasztottak üvegszilánkokat, amik csak arra várnak, hogy széttépjék húsunk finom szöveteit. Ezt az utazást nem fogjuk elfelejteni, még akkor, sem ha bizonyos mozzanatait mindenképp el szeretnénk.

Francia táncosok egy csoportja egy mindentől távoli épületben gyűlik össze pár napra, hogy közösen próbáljanak a közelgő turnéjukra. A próbákat egy buli keretein belül zárják le, ahol mindannyian igyekeznek kiereszteni kicsit a felgyülemlett feszültségeiket. Ez pedig túlzottan is jól sikerül, hála a sangriának és az abba kevert jelentős mennyiségű LSD-nek.

Noé ezúttal is remek munkát végzett és bár rengeteget megmutat, mégsem él a drogfilmek egyik legnagyobb trükkjével és viszi el a filmjét a ködös víziók csalogató terepére. A rendező lecsupaszít, naturális módon mutatja be a folyamatot, ahogy a szereplők szépen lassan veszítik el önmagukat és talán emberségüket is. A néző sem lehet egyszerű szemlélő, részesévé kell válnia a történéseknek, még akkor is, ha az alkotók a józanság és a tiszta tudat földjére száműzik őt. Ennek köszönhetően válik a film gyakran szinte elviselhetetlenül kellemetlenné. Nincs határ, nincsenek normák. Az öntudat csak egyre halványuló árnyéka valaminek, amiről azt hittük nem lehet illúzió. A feloldozás elmarad, megváltás sosem létezett. A film végén pedig már mi is érezzük a bódultságot, szükségünk van rá, mert ezt máshogy már nem tudjuk elviselni. A forróság szétárad a szervezetünkben, a zene magával ragad és mi is víziók között érezzük magunkat, de ami ránk vár az nem más, mint a földi pokol. Nem ezt kértük, de ezt kaptuk. Ezt érdemeljük. Részesekké akartunk válni, íme, a „valóság”…

A színészi munka teljesen meggyőző, ezúttal nem tudnék senkit sem kiemelni vagy elmarasztalni a gárdából. Mindenki jól teljesít és abszolút hiteles, mégis a rendezés és az operatőri munka lopja el a show-t. Remek jelenetek, zseniális látvány. Ezt pedig csak fokozza a szűnni nem akaró zene – amiben külön örültem az Angie című, The Rolling Stones dal feldolgozásának, ennél tökéletesebb aláfestő zenét nem tudtam volna elképzelni ennek a filmnek a végére. Ezek együttese tényleg felejthetetlen élménnyé teszi ezt a filmet. Igaz nem biztos, hogy a legkellemesebb fajtából.

A Climax nem könnyű film és egyáltalán nem való mindenkinek, aki viszont érdeklődik a téma iránt annak kihagyhatatlan alkotás, ami olykor lehetne talán picit bátrabb is. Ez azonban cseppet sem von le az értékéből. Elrepít minket a tudat rég elfeledettnek hitt kietlen földjeire. Oda ahol egykoron dobok kíséretében idézték meg a démonokat, oda ahol most is szól a zene, a ritmust azonban már más mágusok szolgáltatják. Ahol bátran kántáljuk az elfelejtett idézések különös szavait és lassan hántjuk le magunkról személyiségünk rétegeit, hogy kitárhassuk tudatunk súlyos kapuit a démon előtt, akit olykor taszítanánk, máskor pedig magunkhoz húznánk, hogy soha ne eresszünk el többé. A kapuk kinyílnak és szembenézhetünk vele. Valódi önmagunkkal…

9/10

IMDb | mafab