Clive Barkert nem kell bemutatni. A Hellraiser óta a köztudatban van, azóta pedig számos más, nívós cím is kapcsolódik nevéhez. Hogy csak párat említsünk: filmek terén a Kampókéz, a játékok világában a Jericho, regény esetében pedig a Hírvivő és Végső Felvonás mind-mind az igényes horrorcímek közé tartozik. Barker úr tehát jelen van, ha tetszik, ha nem, és bizony aktívan részt vesz a műfaj életében.

Jelenlegi cikkünk alanyáról, a Dreadről az író személyén kívül semmit nem tudtam, mikor leültem elé. Ennek az az előnye, hogy ilyenkor pontosan nulla elvárással tekintek az elkövetkező másfél óra elé, vagyis csalódni nem fogok, legfeljebb pozitív meglepetés érhet. Én nem is húznám az időt, ezúttal az utóbbi eshetőség jött be.

Kezdetben megismerjük az egyetemista Stephent, aki épp egy kis gondban van, hisz lassan le kéne adnia szakdolgozatát, ám pillanatnyilag ötlete sincs, hogy kezdjen neki. Szerencséjére (vagy nem) találkozik Quaiddel, akinek épp kapóra jön a fiú tanácstalansága, hisz maga is egyfajta projektbe szeretne belekezdeni, de ahhoz emberek kellenek. Quaidet egész pontosan az emberek legbelsőbb félelmei, szorongásai érdeklik, tanulmányozni és vizsgálni akarja őket, ehhez pedig egy roppant egyszerű műveletet eszelt ki: szereznek pár önkéntest, leültetik őket egy kamera elé és megkérik őket, hogy beszéljenek életük legnagyobb traumájáról. Ez a téma még szakdolgozatnak sem utolsó, így a két fiatal összefog, sőt beszervezik Stephen egyik barátját is, Cherylt.

A munka látszólag rendben megy, Stephen és Cheryl örülnek, mint kutya a farkának, Quaid azonban elégedetlen, szerinte az alanyaik félelmei csak apróságok, semmiségek, ő rettegést akar látni, nem csak ilyen esti mesének is beillő semmiségeket. Ekkor érkezik el a pillanat, mikor a diákok maguk felé fordítják a kamerát, ugyanis egyiküknek sem volt éppen könnyű élete.

Clive Barkernek pedig egészen biztosan nem volt gyerekszobája. Én úgy gondolom, hogy ennél elborultabb alkotás még nem csúszott ki a férfi kezei közül. Míg Stephen és Cheryl viszonylag könnyedén felfedik titkaikat (És miféle titkok azok, te jó ég! Emberek, itt a családon belüli molesztálástól kezdve a gyilkosságokig minden van.), addig Quaid nem akar megnyílni, legbelsőbb félelme pedig lassan az őrület határára kergeti. Ennél a pontnál különíthetjük el a film első „unalmas” felét a második „áll-leejtős” résztől. Én többet nem is szeretnék szólni, érjen mindenkit meglepetésként, mindössze egy tanácsom van: nem számít, mennyire imádjátok a marhahúst, a film játékideje alatt kerüljétek... messzire.

Lássuk a technikai részleteket is! A színek kifejezetten tetszettek, tipikusan az a fajta, ami már előre sejteti, hogy nem mindennapi filmet fogunk nézni. A feszültség szerencsére az első, alapozásnak, felépítésnek szolgáló 45-50 percben is fokozatosan gyülemlik, bár sokaknak biztos lassú a kezdés, nekem, ki Stephen King könyveken nőtt fel, ez csak egy séta a parkban. Az azt követő maradék időben viszont a nyakunkba öntenek mindent, volt egy jelenet, ahol maga a Mártírok jutott eszembe, mindennemű zsenialitásával és elborultságával. A színészek közül mindenki remekül alakít, mégis Shaun Evanst, azaz Quaidet emelném ki, mert rajta aztán tényleg látszik, hogy elmebeteg, még akkor is, amikor amúgy éppen mindennapos dolgokat csinál.

Habár vérből sem lesz hiány, mégis úgy gondolom, hogy ez a film nem arra alapoz. Nyilván emlékeztek még az előbb említett Mártírokra, ahol a gore már a plafont verdeste, majdnemhogy azon gondolkodtam, hogy vödröt rakok a TV-m elé, hogy felfogjam a kicsorduló vért. Mégis, nem ez volt a legmegrázóbb, és akárcsak ott, itt is ez a helyzet. Jó, nyilván a mértékek eltérőek, a Mártírok messze lélekrombolóbb alkotás, mint a Dread, de én képes vagyok rá akár annak egy kistestvéreként is tekinteni. A befejezés pedig... húha, arról nem könnyű beszélni, kegyetlenül gonosz, kegyetlenül betalál.

Mi hát az én tanácsom? Az, hogy üljetek le, és nézzétek meg ezt a filmet, már ha van gyomrotok hozzá. Gyengébb lelkületűek inkább tartózkodjanak tőle, ne foglalkozzatok azzal, hogy ennyi meg annyi szellemes, zombis, akármilyen filmet láttatok, mert itt az emberi gonoszsággal szembesültök, és az mindig elszomorítóbb. És igen, még egyszer: eszetekbe ne jusson marhahúst majszolgatni, míg a filmet nézitek! Én szóltam.

Értékelés: 8/10

IMDb | mafab