A bohócmitológia 2014-ben úgy tűnik, hogy reneszánszát élte, hiszen amellett, hogy az American Horror Story negyedik évadja is belekóstolt ebbe a témakörbe, az eddig leginkább televíziós sorozatokban dolgozó Jon Watts rendezésében megkaptuk a Clown című horrorfilmet is. A készítők ravaszul a horrorberkekben méltán ismert Eli Roth nevével reklámozták a filmet, annak ellenére, hogy Roth ezúttal leginkább csak a produceri teendőket látta el, illetve egy apró szerepben szintén felbukkan bohócként.

Roth neve természetesen máris bekategorizálja a Clownt is - aki sok vérre és gore-ra számít/vágyik, az megtalálja számításait a filmben. Bár rémisztőnek nem igazán nevezhető a Clown, merésznek viszont mindenképp, hiszen hány olyan filmet ismerünk, amiben a gyerekszínészek is úgy hullanak, mint a legyek?

A történet nem lett túlbonyolítva: egy családorientált apa a fia szülinapi bulijára felvesz egy bohócjelmezt, ám az ünneplést követően azon kapja magát, hogy nem tudja levenni magáról sem a parókát, sem a piros bohócorrot, sem a nevetséges ruhát. Ezután belecsöppen a néző a szerencsétlen „főhőssel” együtt a film mitológiájába, miszerint a bohócok régi démonok voltak, akik gyerekekkel táplálkoztak, és az, aki ezt a bohócgúnyát magára ölti, az maga is démonná válik.

A szerető családapa eleinte megpróbálkozik megszabadulni a jelmeztől, majd amikor érzi, hogy kezdi átvenni a hatalmat a démon, az öngyilkosságtól sem riad vissza, de ez sem mentheti meg őt a végzetétől. A vámpíros filmekből jól ismert kínzó éhség tematika ezen a filmen is végighúzódik, ami végül kiöl minden családi szeretetet és kötődést a pórul járt főszereplőből.

A mindentudó felvilágosító szerepében Peter Stormare köszön vissza, aki sorozatos vagy B-kategóriás filmes körökből ismerős lehet, de rajta kívül nincs igazi húzónév a színészstáb között - pont ezért kellett Eli Roth, hogy bevonzza a nézőközönséget. A marketingesek pedig ezúttal szerencsére nem verik át csúnyán a nézőket, hiszen egy elfogadható filmet sikerült készítenie Jon Wattsnak. Nem lehet számon kérni rajta az innovációt vagy a túlzott kreativitást, de kiválóan alkalmazza a bevált elemeket, amivel sikerül egy egészséges, gore-os/izgulós atmoszférát teremtenie. A játszóteremben zajló jelenet pedig kifejezetten feszültséggel teli, és mint említettem feljebb, az mindenképp dicséretre méltó, hogy ha már gyermekevő démonról van szó, akkor a képernyőn sem bánik kesztyűs kézzel a fiatalkorú szereplőkkel.

Ez a merészség az explicit ábrázolásmóddal karöltve egy olyan filmet eredményez, melynek megtekintése után az ember nem fogja igazán sajnálni a rászánt másfél órát. Ez pedig egy bohócos horrorfilmnél igazi erénynek minősül.

6.5/10

IMDb | mafab