Ezzel a filmmel kapcsolatban semmilyen információval nem rendelkeztem, amikor először rábukkantam. A trailer alapján viszont volt több olyan dolog is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Egy világítótorony egy kis szigeten, egy mogorva és – feltehetőleg – az elszigeteltségbe beleőrült őrrel, egy fiatal kutató, aki önként vállalja a magányt és furcsa, emberszerű vízi lények… Nekem ennyi elég is volt, hiszen a fenti felütés szinte egy az egyben Lovecraft munkásságát idézi meg. A film megtekintését követően viszont el kell, mondjam hatalmasat tévedtem…

A film alapjául Albert Sánchez Piñol, spanyol antropológus és író könyve szolgált, a La pell freda című mű 2002-ben jelent meg, majd négy évvel később angol nyelven is kiadták Cold Skin címen, a könyvet később 37 nyelvre fordították le világszerte. A film és a könyv bár alapjaiban megegyezik, mégis apróbb dolgokat megváltoztatott a rendező, Xavier Gens. A francia rendező neve szinte mindig jó ómen számomra, hiszen két kedvenc filmemet is ő alkotta meg zseniálisan, az egyik a Hasadás, a másik pedig a Frontier(s), így kíváncsiságom egyre csak nőtt és összességében azt mondhatom, most sem kellette csalódnom.

A film főszereplője Friend (David Oakes - Truth or Dare /2012/, Sins of a Father /2014/) aki meteorológiai vizsgálatok elvégzése miatt érkezik a Déli sarkkör egyik szigetére. A kis szigeten csupán két épület található. Egy ház, amelybe főhősünk be is költözik, valamint egy világítótorony, amelyben egy magának való, zárkózott férfi, Gruner (Ray Stevenson – Thor: Sötét világ /2013/, A helyőrség /2008/) él. Friend-nek viszont korán szembesülni kell azzal, hogy a sziget nem csak kettőjüké. Humanoid tengeri lények tartják ostrom alatt ugyanis a területet. A lények elleni harc véget nem érő és elkeseredett. A két férfi szövetséget köt és megpróbálják visszaverni a lények támadásait. Friend később azonban kénytelen átértékelni a folyamatos harcot, nem biztos benne, hogy az ostromok nyílt támadások, sokkal inkább valamiféle mentőakciók, a Gruner által fogvatartott, nőnemű lény, Aneris (Aura Garrido – Stockholm /2013/, A hulla /2012/) kiszabadítására…

A rendezés remek, a színészek játéka hiteles, főleg a Gruner-t alakító, Ray Stevenson-t emelném ki a szereplőgárdából. A lények megvalósítási is tökéletes, de ami igazán lélegzetelállító az az óceán. A végtelen, hatalmas víztömeg, ami szereplőink izolációjára is ráerősíti, ezen felül pedig otthona a furcsának, az ismeretlennek, az emberen túli világnak. Gyönyörű képeket láthatunk a film valamivel több, mint 100 percében.

Ez a film – bár lehet, hogy a trailerek mást sugallnak – egyáltalán nem horror. Sokkal inkább dráma. Olyan dráma, ami minket, embereket állít fókuszába. A két férfi – bár ellentétes pólusokat képviselnek – személyisége idővel elkezd közelíteni egymáshoz. A nő pedig vonzódni kezd afelé, amelyik nem csupán uralkodni és használni akarja, hanem megismerni és megszabadítani láncaitól. Súlyos kérdések egész sorával foglalkozik a film, mégis, ami igazán hangsúlyos az az, hogy mennyi idő és milyen áldozat szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen túllépni saját határain. A történelem során sokszor éreztük már azt, hogy hódítók vagyunk. Olyan földekre jutottunk el, ahol a modern, általunk „civilizált”-nak hitt felfogást és életszemléletet kényszerítettük rá a környezetre. Nem hagytunk választási lehetőséget. Behódolás, asszimilálódás vagy halál. Ilyen az emberi faj. Felsőbbrendűsége tudatában bátran és boldogan képes átgázolni mindenen és mindenkinek, aki az útjába kerül. A helyzet azonban az, hogy az emberiség életkora elhanyagolható a minket körülvevő természet, a bolygó korához képet. Bármit is teszünk, bármilyen messzire is jutunk el, a végén csak memento marad majd utánunk. Romos épületek, rozsdásodó fém, végtelen mennyiségű műanyag hulladék. A természet pedig távozásunk után visszaveszi azt, ami az övé. A szomorú az, hogy meg sem próbáljuk igazán látni azt, hogy sokkal többet is tehetnénk azért, hogy az egyensúlyt fenntartsuk, hogy ne hódítani akarjunk. Nem a környezetünknek kell alkalmazkodni, valójában nekünk kellene…

Gondolatébresztő film ez, amiben a férfi-nő kapcsolat legalább olyan hangsúlyosan szerepel, mint a béke és a háború vagy akár az őrület és a magány motívuma. Mindenkinek ajánlani tudom, aki szeretne egy kicsit elgondolkodni a fentieken egy érdekes megközelítésben elkészített film kapcsán. A történet nem túl eredeti – hallhatunk már sokszor hasonlót – a mondanivalók, amiket sikerült megfogalmaznia mégis örökérvényűek és megérdemlik a figyelmet.

7/10

IMDb | mafab