Még a nyáron volt szerencsém megnézni eme alkotást, és bár a szinopszist látva nem számítottam kimagasló filmre, a stáblista nézése közben azon kaptam magam, hogy a film teljesen magával ragadott. De hogy mégis miért? Mi volt az, ami ennyire a hatása alá kerített engem, és amiért minden horror- és thrillerrajongó csak ajánlani tudja a Confessionst? Nos, azt magam sem tudom, hogy a nagy kritikusok mely aspektusaiért habarodtak bele ebbe a japán pszichothrillerbe, azt viszont tudom, hogy engem mi ejtett rabul: a történet.

Confessions - Kokuhaku (2010)

Még a nyáron volt szerencsém megnézni eme alkotást, és bár a szinopszist látva nem számítottam kimagasló filmre, a stáblista nézése közben azon kaptam magam, hogy a film teljesen magával ragadott. De hogy mégis miért? Mi volt az, ami ennyire a hatása alá kerített engem, és amiért minden horror és thriller rajongó csak ajánlani tudja a Confessionst?

Nos azt magam sem tudom, hogy a nagy kritikusok, mely aspektusaiért habarodtak bele ebbe a Japán pszicho-thrillerbe, azt viszont tudom, hogy engem mi ejtett rabul: a történet. Amit itt kapunk, az nem egy szokványos horrorfilm. Aki azt hiszi, hogy hosszú fekete hajú szellemlányok fogják zaklatni főszereplőinket, az csalódni fog, ez ugyanis egy sokkal nyomasztóbb közeget igyekszik bemutatni: a valóságot.

Történetünk egy általános iskolában kezdődik, ahol voltaképpen szemben találjuk magunkat a magyar iskolák osztálytermével. A gyerekek üvöltöznek, játszanak, leszarják azt, amit a tanáruk éppen mond. Éppen ezért, mikor a tanárnő szép, választékos szavakkal közli diákjaival, hogy gyűlöli őket, és hogy kilép, azzal mi nézők mélységesen egyet tudunk érteni. Az expozíciót voltaképpen itt kapjuk meg, egy kifejezetten hosszú, ám unalmasnak egyáltalán nem mondható monológban, amit a tanár mond el a diákoknak.

Sajnos, mivel maga a monológ a kiindulópont, így akaratlanul is Spoilereznem kell

A tanárnő voltaképpen elmeséli életének fontosabb szakaszait, amiben egy leendő férj is benne volt, akivel lett egy közös gyerekük, ám nem sokkal a gyerek megfogantatása után kiderült, hogy a férfi elkapta a HÍV-vírust, ami után a nő azonnal megvizsgáltatta magát. Csodával határos módon sem a nő, sem a magzat nem lett fertőzött, ám a vőlegénye úgy gondolta nem akar a gyermek apja lenni, mivel tisztában van, hogy ez stigmaként fogja végigkísérni őt egész életében. Így egyedül nevelte lányát, akit aztán egy feltalálónak készülő srác, és egy suhanc egy csínytevés következtében megöltek. A tettesek kilétét nem volt nehéz megtudni, ám az ifjúságvédelmi törvény, nem teszi lehetővé, hogy ilyen esetekben a felelősök komolyabb büntetést kapjanak. A tanárnő így hát kezébe veszi az irányítást, és a monológja végén közli, hogy a két tettes iskolatejébe HÍV fertőzött vért fecskendezett bele, ezzel megtanítva őket az élet fontosságára.

Ezek után sejthető, hogy miről fog szólni a film: a két fiú reakciójáról, ami igen csak elüt egymástól. Míg az egyikük teljesen kifordul magából, és nem szándékozik senkivel sem érintkezni, addig a másik fiú meglehetősen nyugodtan áll hozzá a dolgokhoz.

Igazából többet nem szeretnék mondani a történetről, mert a kiindulópont után folyamatos fordulatokkal nézünk szembe, amelyek nagyon bravúrosan lettek tálalva. Ez a film nem más, mint egy társadalomkritika, ami közli az emberrel, hogy a törvény legyen akármilyen, mindig van benne kiskapu, és felhívja a figyelmet a gyermekek korai érettségére is, amivel a társadalom szintén nem hajlandó foglalkozni, pedig fontos.

Sajnos még így sem tökéletes, mert sajnos akadnak jelenetek, amiket nem tudok hova tenni. Ilyen például az egyik srác videó blogja, amiben az elmondottak után nehezen tudom elhinni, hogy bármilyen törvény kiállna a fiú mellett. Egy ilyen videó után, ha nem is börtönbe, de valamilyen szanatóriumba biztosan bedugnák. A lezárás viszont kárpótol mindezért, aminél epikusabbat nem sűrűn láttam, és bevallom őszintén nem is számítottam ekkora fordulatra.

Igazából én ezt bárkinek tudom ajánlani, legfőképpen azoknak, akik szkeptikusak a japán horrorokkal és thrillerekkel szemben. Akik pedig kedvelik ezeket a darabokat, azok valószínűleg már úgyis látták. :)

A Confessions egy mestermű!

9/10Még a nyáron volt szerencsém megnézni eme alkotást, és bár a szinopszist látva nem számítottam kimagasló filmre, a stáblista nézése közben azon kaptam magam, hogy a film teljesen magával ragadott. De hogy mégis miért? Mi volt az, ami ennyire a hatása alá kerített engem, és amiért minden horror és thriller rajongó csak ajánlani tudja a Confessionst? Nos azt magam sem tudom, hogy a nagy kritikusok, mely aspektusaiért habarodtak bele ebbe a Japán pszicho-thrillerbe, azt viszont tudom, hogy engem mi ejtett rabul: a történet.

Amit itt kapunk, az nem egy szokványos horrorfilm. Aki azt hiszi, hogy hosszú fekete hajú szellemlányok fogják zaklatni főszereplőinket, az csalódni fog, ez ugyanis egy sokkal nyomasztóbb közeget igyekszik bemutatni: a valóságot. Történetünk egy általános iskolában kezdődik, ahol voltaképpen szembe találjuk magunkat a magyar iskolák osztálytermével. A gyerekek üvöltöznek, játszanak, leszarják azt, amit a tanáruk éppen mond. Éppen ezért, mikor a tanárnő szép, választékos szavakkal közli diákjaival, hogy gyűlöli őket, és hogy kilép, azzal mi nézők mélységesen egyet tudunk érteni. Az expozíciót voltaképpen itt kapjuk meg, egy kifejezetten hosszú, ám unalmasnak egyáltalán nem mondható monológban, amit a tanár mond el a diákoknak. Sajnos, mivel maga a monológ a kiindulópont, így akaratlanul is spoilereznem kell.

A tanárnő voltaképpen elmeséli életének fontosabb szakaszait, amiben egy leendő férj is benne volt, akivel lett egy közös gyerekük, ám nem sokkal a gyerek megfogantatása után kiderült, hogy a férfi elkapta a HIV-vírust, ami után a nő azonnal megvizsgáltatta magát. Csodával határos módon sem a nő, sem a magzat nem lett fertőzött, ám a vőlegénye úgy gondolta, nem akar a gyermek apja lenni, mivel tisztában van, hogy ez stigmaként fogja végigkísérni őt egész életében. Így egyedül nevelte lányát, akit aztán egy feltalálónak készülő srác és egy suhanc egy csínytevés következtében megöltek. A tettesek kilétét nem volt nehéz megtudni, ám az ifjúságvédelmi törvény nem teszi lehetővé, hogy ilyen esetekben a felelősök komolyabb büntetést kapjanak. A tanárnő így hát kezébe veszi az irányítást, és a monológja végén közli, hogy a két tettes iskolatejébe HIV-fertőzött vért fecskendezett bele, ezzel megtanítva őket az élet fontosságára.

Ezek után sejthető, hogy miről fog szólni a film: a két fiú reakciójáról, ami igencsak elüt egymástól. Míg az egyikük teljesen kifordul magából és nem szándékozik senkivel sem érintkezni, addig a másik fiú meglehetősen nyugodtan áll hozzá a dolgokhoz. Igazából többet nem szeretnék mondani a történetről, mert a kiindulópont után folyamatos fordulatokkal nézünk szembe, amelyek nagyon bravúrosan lettek tálalva. Ez a film nem más, mint egy társadalomkritika, ami közli az emberrel, hogy a törvény legyen akármilyen, mindig van benne kiskapu, és felhívja a figyelmet a gyermekek korai érettségére is, amivel a társadalom szintén nem hajlandó foglalkozni, pedig fontos. Sajnos még így sem tökéletes, mert sajnos akadnak jelenetek, amiket nem tudok hova tenni. Ilyen például az egyik srác videóblogja, amivel kapcsolatban az elmondottak után nehezen tudom elhinni, hogy bármilyen törvény kiállna a fiú mellett. Egy ilyen videó után, ha nem is börtönbe, de valamilyen szanatóriumba biztosan bedugnák. A lezárás viszont kárpótol mindezért, aminél epikusabbat nem sűrűn láttam, és bevallom őszintén, nem is számítottam ekkora fordulatra.

Igazából én ezt bárkinek tudom ajánlani, legfőképpen azoknak, akik szkeptikusak a japán horrorokkal és thrillerekkel szemben. Akik pedig kedvelik ezeket a darabokat, azok valószínűleg már úgyis látták. :)

A Confessions egy mestermű!

9/10

IMDb | mafab