Viszonylag hamar elérkezett az az idő, amikor a korszak két kulthorrorszínészét, Lugosi Bélát (Drakula) és Boriss Karloffot (Frankenstein) összeeresztették egy filmben. Az 1934-es The Black Cat ugyan Poe-adaptációként hirdette magát (nyilván a profit miatt), de elárulhatom, hogy a címén, meg egy néha felbukkanó cuki cirmoson kívül semmi köze sincsen az eredeti műhöz. Ez a tény azonban ne keserítsen el senkit, mert egy nagyon érdekes történetet sikerült összehozni az alkotóknak.

Dr. Vitus Werdegast Magyarországra igyekszik, egy Marmorus nevű településre (Máramaros talán?), hogy találkozzon régi barátjával, Hjalmar Poelziggel. Odafelé a vonaton összeismerkedik egy fiatal házaspárral, akik Gömbösre igyekeznek nászútra. Sajnos balesetet szenvednek, így mind a hárman Poelzig házában kötnek ki, ahol hamarosan kezdetét veszi a lidércnyomás, a házaspár ugyanis el akarja hagyni ezt a különös házat, de Hjalmarnak egészen más tervei vannak velük, legfőképpen Joannal, akit az általa vezetett szertartás főszereplőjének szánt. A fiataloknak hamarosan az életükért kell küzdeniük, de hogy ebben a harcban mi lesz Vitus szerepe, annak kiderítését már rátok bízom.

Azt kell, hogy mondjam, engem igazán lenyűgözött ez a film. Főleg a két főszereplő miatt, akik egyszerűen zseniálisak voltak a szerepeikben. A feszültség végig tapintható volt közöttük, ami nem csoda, hiszen a két egykori jó barát között a kapcsolat ekkorra már igencsak megromlott a rivalizálásuk következtében. (Igen, kísértetiesen hasonlít ez a felállás a Mi történt Baby Jane-nel? háttérsztorijára.) Szóval, a kettőjük közötti kémia adja az egész film lényegét és misztikumát. Bár maga a történet is csavarosra sikerült, sokáig nem lehet tudni, hogy miben sántikálnak a karakterek. Az egészből csak annyi világos, hogy Hjalmar egy igazi rosszarcú, kegyetlen szadista, de hogy mellette milyen szerepe van Vitusnak, az sokáig rejtve marad. Ügyesen egyensúlyoznak végig a szerepekkel a filmben, kihasználva a sztereotípiák adta lehetőségeket.

Maga a történet is kiváló, és meglepően brutális. Még embert is nyúznak benne, habár nem mutatják közvetlenül a dolgot, de így is elég hátborzongató. Állítólag a cinkotai vámpír esetét vették alapul a filmben, ezért is választották Magyarországot helyszínül, és igen, ha mindent összerakunk, akkor van ennek némi valóságalapja. Az mindenesetre igaz, hogy Kiss Béla esetéhez sokkal több köze van a sztorinak, mint Poe művéhez. Ezen felül még magyarul is beszélnek benne, és Lugosi Bélától is hallhatunk egy-két magyar mondatot.

A játékidőt nem húzták el, összesen 62 perc az egész film, mégsem éreztem összecsapottnak a végeredményt. Igazság szerint van egy momentum benne, ami kicsit érthetetlen és életszerűtlen, illetve maga a párocska is teljesen érdektelen, látszik, hogy ők csak biodíszletnek, meg feláldozható alanynak vannak jelen a történetben, éppen ezért nem is fordítottak rájuk túl nagy figyelmet. Ez pedig az egész végkifejletet látva azért elég nagy hiba volt. Értem én, hogy a két klasszis itt a lényeg, csak azért a történetnek nem ártott volna, ha ezek a karakterek is kidolgozottabbak, illetve ha tehetségesebb színészeket találnak rájuk. A lány még hagyján, hiszen neki révetegen, ártatlanul és megkapóan kellett belebambulnia a nagyvilágba, de a férje az valami egészen elképesztően semmilyen, vagy idegesítő volt. Ami pedig még engem zavart néha, az az aláfestő zene. Bár ez a korszak filmjeire nagyon jellemző volt, gondolom a némafilmes korszakból maradt még fenn az a trend, hogy állandóan szólnia kell valamilyen muzsikának, csak itt néha nagyon rontja a hatást.

Összességében mégis azt mondom, hogy megéri megnézni ezt a klasszikus, fekete-fehér csodát, mert Lugosi és Karloff mindenért kárpótolja a nézőket, annyira zseniálisan játszanak, valamint a történet is kellőképpen érdekesre és hátborzongatóra sikeredett néhány olyan megoldással, ami nemhogy a korszakban, de még mai szemmel nézve is igazán kegyetlen.

8/10

IMDb | mafab