(első rész)

Carl Panzram (1891. 06. 28. - 1930. 09. 05.)
2. rész

A salemi gyilkosság

****Néhány nap után Panzram New Yorkba ment, ahol a vámhivatalban megújíttatta kapitányi engedélyét, és visszaszerezte a két évvel azelőtt hajótörést szenvedett Akista papírjait. Azt tervezte, hogy elköt egy másik hajót, és vízre bocsátja Akista néven, de nem talált olyat, ami hasonlított volna a régire. Észak felé folytatta útját Bostonba, és végül a massachusettsi Salem városába ért, mely a 17. századi boszorkányüldözések miatt volt híres. 1922. július 18-án meglátott egy 12 éves fiút, George Henry McMahont, aki egyedül sétált a város nyugati részén.

"Egész életemben kitartóan követtem egy elvet, mint azt látják. A gyengékre, ártatlanokra és gyanútlanokra vadásztam." Szóba elegyedett a fiúval, elsétált vele a közeli áruházba, majd arra is rávette, hogy kocsikázzon vele. Egy mérfölddel arrébb kiszálltak, a város egyik elhagyatott részén. "Megragadtam a karját és mondtam neki, hogy megölöm" - vallotta később Panzram. "Három órát voltam vele. Ezalatt hatszor közösültem vele, majd szétvertem a fejét egy kővel... Kitéptem néhány oldalt egy magazinból, és lenyomtam a torkán." Ezután ágakkal takarta be a holttestet, és elsietett a városból. De ahogy menekült az erdős területről, két helybéli éppen arra járt. Észrevették a furcsa férfit, akinél mintha egy újság lett volna, és nagyon sietősek voltak a léptei. Idegesnek és kissé feldúltnak tűnt. De a két szemtanú egyszerűen továbbment.

A gyilkosság után Panzram azonnal New York felé indult. A fiú testét három nappal később, július 21-én találták meg. A gyilkosság hetekig szerepelt a címlapokon, de évekig nem tudták megoldani az ügyet. 1928-ban derült fény mindenre, amikor a két tanú felismerte Panzramot, amikor az Washingtonban egy másik gyilkosság miatt vonult börtönbe. Egyértelműen azonosították őt azzal a férfival, akit azon a forró júliusi délutánon láttak hat évvel azelőtt, csupán néhány méterre attól a helytől, ahol George Henry McMahon agyonvert testét megtalálták.

A folyami kalóz

1923-ban a nyár kezdetén Panzram visszatért a Rhode Island-i Providence-be, ahol ellopott egy vitorlást az öböl egyik kis kikötőjéből. New Havenben kötött ki, és heteken át minden este járta az utcákat, kirabolható és megerőszakolható áldozatok után kutatva. Több házat és hajót kirámolt Connecticutban, ékszert, készpénzt, fegyvert és ruhát lopott.

1923 júniusában a vitorlással a Hudson folyón haladva Yonkersbe ért, és kikötött éjszakára. Megkereste George Walosint, egy 15 éves srácot, akit egy korábbi munkahelyéről ismert, és azt ígérte neki, hogy dolgozhat a hajóján. 1923. június 25-én, hétfőn a hajó északnak indult Peekskill felé, és aznap este Panzram közösült a fiúval.

50 mérföldet hajóztak felfelé, majd Kingstonban Panzram kikötötte a yachtot. Újrafestette a hajót, és megváltoztatta a nevet a farán. A partokat rótta, és bejárta a helyi kocsmákat, vevőt keresve. Hamarosan talált is egy fiatal férfit, aki elment megnézni a hajót. Június 27-én mentek ki a fedélzetre, és megittak együtt néhány italt. De a férfinak más tervei voltak. "Megpróbált kirabolni, de gyanúsan viselkedett, így nem tudott meglepni" - mondta Panzram. Kétszer fejbelőtte a férfit, majd egy vasnehezéket kötözött a testhez, és a vízbe dobta.

A rákövetkező reggelen Panzram és George Walosin, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak, lefelé indult a folyón. Newburghbe érve George a vízbe ugrott, és kiúszott a partra. Később sikerült visszajutnia Yonkersbe, és elmondta a rendőrségnek, hogy Panzram szexuálisan bántalmazta.

A yonkersi rendőrség riadóztatta az összes várost a Hudson folyó mentén, hogy kapják el "John O'Leary kapitányt”. Panzram egészen Nyackig eljutott, de a szemfüles helyi rendőrök 1923. június 29-én reggel megszállták a fedélzetet, és letartóztatták Panzramot. Közösüléssel, betöréssel és rablással vádolták. Börtönbe zárták, ahonnan 1923. július 2-án éjszaka megpróbált megszökni, de az őrök észrevették, és Panzram magánzárkába került.

Ekkor ügyvédhez fordult segítségért. "Azt mondtam neki, hogy a hajóm öt- vagy akár tízezer dollárt is megér, és az övé lehet, papírokkal együtt, ha kihoz innen.” Az ügyvéd kifizette az óvadékot, és néhány nappal később Panzramot kiengedték. Soha nem tért vissza. Mikor az ügyvéd be akarta jegyeztetni a hajót, kiderült, hogy lopott volt, a rendőrség azonnal le is foglalta. Panzram átverte a saját ügyvédjét.

Kelet felé vette útját, New Londonba. 1923. augusztus 9-én éjjel, leendő áldozata után kutatva, meglátott egy pénzt kéregető fiút. Kést rántott, majd a közeli erdőbe vonszolta a rémült gyereket. A torkának szegezte a kést, és közösült vele. A gyerek zokogott és kegyelemért könyörgött, de Panzram újra közösült vele. Később azt írta, az összes gyilkossága közül ezt élvezte a legjobban. Végül lecsatolta a srác övét, és megfojtotta. Belökte a bokrok közé, majd visszasétált az utcára.

Kora este volt, többen is kint voltak még. Az autók és teherkocsik elmentek mellette, senkinek nem tűnt fel a jelenléte. A fiú holtteste két napig feküdt a bokrok közt, és sohasem tudták egyértelműen azonosítani. Augusztus 11-én egy helybéli éppen arra sétált, és felfedezte a szakadt ruhadarabokat közvetlenül az út mellett. Mikor közelebbről meg akarta vizsgálni őket, megtalálta a bomló tetemet, amit részben már felfaltak az állatok.

Panzram később egy teherhajón szerzett munkát, de bepiált, és azonnal kirúgták. Felpattant egy vonatra; éhes volt és nem volt pénze, így a New York állambeli Larchmont falunál leszállt, hogy kiraboljon valakit.

1923. augusztus 26-án éjjel Panzram betört a larchmonti vasút raktárába, de egy rendőr rajtakapta. A kapitányságon beismert néhány betörést, de másik hárommal is megvádolták. Más dolgokat is elmondott, talán többet is a kelleténél, emiatt néhány rendőr szélhámosnak gondolta, aki olyan bűntetteket is bevall, amiket el sem követett, csak azért, hogy áthelyezzék. A larchmonti rendőrség táviratokat küldött Oregonba, ahonnan nemsokára jött a válasz, hogy alighanem az “ottani” Jeff Baldwin akadt horogra.

Néhány héttel később az esküdtszék megvádolta a larchmonti betöréssel. Panzram megegyezett az ügyésszel, ám az nem tartotta be az ígéretét, így Carl öt évet kapott. Azonnal mehetett a Sing Singbe, ám nem maradt sokáig. A Panzramhoz hasonló, nehezen kezelhető, kemény bűnözőket mind a Clinton börtönbe küldték, ahol távol voltak az átlagos foglyoktól, és olyan őrök hatalmában voltak, akik hozzászoktak az ellenséges rabokhoz.

A pokol barlangja

A 20. század elején a borzalmas amerikai börtönökbe rövid időre is szörnyű volt bekerülni. Egyes intézményekben a primitív életkörülmények a rossznál is rosszabbak voltak. A New York-i Sing-Sing, Florida hírhedt kínzótáborai, Georgia összeláncolt rabjai szemléltették a széles körben elterjedt durva bánásmódot. Nem volt egységes előírás arról, hogyan bánjanak a foglyokkal, hogyan rehabilitálják őket, hogyan törődjenek velük. A büntetés és elrettentés módszere, bár senki nem igazolta és kevesen tanulmányozták, a legtöbb intézmény számára elfogadott volt. Leggyakrabban a felügyelők dolga volt, hogy kialakítsanak és megvalósítsanak egy működő eljárásmódot az elítéltekkel való foglalkozással kapcsolatban. Egyes börtönökben ez be is vált, máshol szörnyű dolgokat eredményezett. A börtönök a felügyelők önálló királyságai voltak, ahol a népet gyakran veréssel, korbácsolással, elzárással és kínzással irányították. Ilyen hely volt a New York-i Clinton Fegyház is, ismertebb nevén Dannemora, a pokol barlangja, ahonnan nem volt visszaút - ez volt Amerika legbrutálisabb, leggonoszabb büntetésvégrehajtási intézménye.

Panzram 1923 októberében került ide. Több más akkori börtönhöz hasonlóan az itteni őrök is hegyes botokkal járkáltak, és bökdöséssel vagy éppen veréssel kényszerítették engedelmességre az elítéltet. Panzramnak meztelenre kellett vetkőznie, és mindent elvettek tőle, ami nála volt. Az őröknek nem szólhatott vissza senki, semminemű tiszteletlenséget nem toleráltak. Kegyetlenül nehéz volt a foglyok élete, akik az őrök több generációjának rabszolgái voltak. Ők csupán állatok voltak, akik a legdurvább bánásmódban részesültek. Sokan idegösszeomlást kaptak. Az ilyeneket egyszerűen végigtolták egy kocsin az udvaron keresztül, és bevitték az állami kórházba, ahol az eszüket vesztett bűnözők voltak. A folyosók tele voltak tébolyodott, elfelejtett elítéltekkel, akik elvesztek a bürokrácia és a döbbenetes közöny tengerében. Innen már csak egy lépés volt a pokol.

Panzram néhány héten belül megépített egy tűzbombát, hogy leégesse az egyik műhelyt. Az őrök azonban megtalálták és szétszerelték az eszközt. Később megpróbálta megölni az egyik őrt, rátámadt, amikor az aludt egy székben. "Egy ötkilós bunkósbottal vágtam fejbe hátulról" - mondta később. "Nem halt meg, de rendesen megsérült, és békén hagyott utána."

A munka hosszú volt, kemény és unalmas. Az ételnek nevezett zsíros lötty még állati fogyasztásra is alkalmatlan lett volna. Panzram néhány hónap után próbált először megszökni. Felmászott az egyik falra, aztán 9 métert zuhant, rá egy betonlépcsőre. Mindkét lába és bokája eltört. A gerince is súlyosan megsérült. Nem kapott orvosi ellátást, egyszerűen becipelték egy cellába, és ledobták a földre.

"Bevágtak egy cellába, anélkül, hogy egy orvos vagy sebész megvizsgált volna. A törött csontjaim nem kerültek a helyükre. A lábamra és a bokámra nem tettek gipszet... Az orvos a közelemben se járt, és tilos volt bármit is tenni értem. 14 hónap folyamatos szenvedés után vittek kórházba, ahol megoperálták a töréseket, és eltávolították az egyik herémet." De Panzramot még ez sem törte meg.

A műtét után nem sokkal rajtakapták, mikor megerőszakolt egy másik rabot. Magánzárkába került, az őrök szinte rá se néztek. "Hónapokig megint csak szenvedtem. Mindenem fájt, senki nem szólt hozzám normálisan, legfeljebb egy morgás, egy káromkodás, vagy egy hazug, álszent ígéret, amit soha nem tartottak be. A törött hátammal csúsztam-másztam, mint egy kígyó, forrt bennem a gyűlölet és bosszúvágy. Öt éven át ebből állt az életem. Mindenkit utáltam."

1928 júliusában, öt hosszú és kemény év után, Panzramot kiengedték. Az orvosi ellátás hiánya miatt maradandó rokkantságtól szenvedve, az őrület mélységeiben vergődve, ismét kijutott a gyanútlan világba.

A vég kezdete

Szabadulása után Panzramot fűtötte a vágy, hogy megbosszulja a dannemorai életet. Két hét alatt tucatnyi betörést követett el, és Baltimore-ban legalább egy embert megölt egy rablás során. Mikor letartóztatták és börtönbe került Washington D.C.-ben, félelmetes volt ránézni is: 180 cm-es magasság, 90 kilónyi izom, hitványság és forrongó gyűlölet az emberiség iránt. A felvételi eljárás során a valódi nevét adta meg, sok-sok év után először.

Az első néhány napon többször is utalt arra, hogy gyerekeket ölt meg, ami feltűnt az őröknek is. Megkérdezték a többi államot, és a többi hatóságtól megtudták, hogy körözött ember. Volt a börtönben egy 26 éves újonc őr, egy zsidó bevándorló fia, aki abban az évben került oda. Ő volt Henry Lesser. Mikor felvették Panzram adatait, megkérdezte tőle, mi a bűne. "Jobbá teszem az embereket" - mondta Panzram rezzenéstelen arccal.

A következő néhány hétben a fiatal őr felfigyelt a furcsa férfira, aki alig váltott pár szót bárkivel is. Panzram szokás szerint innen is megpróbált hamar megszökni. Lassan el akarta bontani az ablakrácsokat körülvevő betont, de egy másik rab szólt a felügyelőnek. Panzramnak el kellett hagynia a celláját, és magánzárkába került. Egy vastag fapóznához bilincselték, a bilincsekre kötelet kötöttek. Ezután fellógatták, hogy csak a lábujjai érték a földet, a kezei a vállai fölött voltak. Másfél napig hagyták így. Átkozta a szüleit, akiknek az életet “köszönhette”, és azt kiáltotta, mindenkit megöl, ha lesz rá alkalma. Az őrök eszméletlenre verték, és az egész éjszakát a póznához kötve töltötte. Ez idő alatt több gyerek meggyilkolását beismerte, és elmondta az őröknek azt is, hogy mennyire élvezte mindezt.

Az információ szárnyra kapott, és hamarosan a sajtó is tudomást szerzett a helyi börtön szadista gyilkosáról, aki sok-sok esetet beismert. 1928. október 28-án a Washington Post megírta, hogy Panzram bevallotta egy philadelphiai újsághordó, a 14 éves Alexander Luszzock és a 12 éves Henry McMahon meggyilkolását is. Teltek a napok, Panzram egyre többet és többet árult el. "Ha ez nem elég, tudok még többet is beszélni" - mondta. "Bejártam az egész világot, és a poklon kívül mindent láttam. De lehet, már az se várat magára sokáig."

Az őr, Henry Lesser valamiért megszánta a dühös férfit, akit mindenki más gyűlölt. Segített rajta, adott neki egy dollárt, hogy cigarettát és ételt vegyen belőle. Ez a kedvesség nagyon sokat jelentett Panzramnak, aki a törődés legkisebb formájához sem volt hozzászokva. A két férfi összebarátkozott, és mindketten megbíztak a másikban. Nem sokkal később Panzram beleegyezett, hogy megírja Lessernek, mi mindenen ment keresztül. A következő néhány hétben Lesser ceruzát és papírt hozott neki, ő meg részletesen leírta gyűlöletben, gonoszságban és gyilkosságokban gazdag élete történetét.

Az őszinte önéletrajz

Dr. Karl Menninger, a híres pszichiáter később azt mondta, a kézirat "egy megingathatatlan önanalízishez vezet, melynek során a rab nem kíméli sem a társadalmat, sem saját magát... Nem lehet úgy elolvasni a teljes írást, hogy közömbösek maradjunk utána." Kezdve a minnesotai farmmal, Panzram elmesélte brutális életének teljes történetét. A Minnesotai Állami Gyakorlóiskolától egészen addig, amíg Washington D.C.-be érkezett, 1903-tól mostanáig több ezer bűntett, több tucat gyilkosság jellemezte pusztító életmódját.

"A többi ember; minden, ami körülvett, a megvetés, árulás, brutalitás, degeneráltság, képmutatás légköre - minden, ami rossz, semmi, ami jó. Miért vagyok az, ami? Elmondom, miért. Nem magamtól lettem ilyen. Mások tettek ilyenné."

A különleges, 20000 szavas vallomásában Panzram részletesen beszámolt az egyes gyilkosságokról, melyeket a helyi hatóságok meg is erősítettek. Megadta az egyes bűntettek helyszíneit, dátumait, időpontjait, a sok-sok letartóztatást is leírta. Az 1900-tól 1930-ig terjedő időszakban még nem volt olyan hatékony a kommunikáció a büntetésvégrehajtási szervek között, mint manapság. A bűnözők gyakran meg tudták úszni a letartóztatást, ha nevet változtattak, és csöndben maradtak. Panzram már korán rájött erre, több nevet is használt, ha elkapták, ő volt például Jefferson Baldwin (1915), Jeffrey Rhoades (1919), John King (1920) és John O'Leary is (1923).

De nem csak az életéről számolt be. Megmondta a véleményét az igazságszolgáltatásról és a társadalom egyén feletti hatalmáról is. "Az összes rendőr, bíró, ügyvéd, felügyelő, orvos, bizottság, író mind azon dolgozott, hogy kiderítse és orvosolja a bűnözés okát és hatásait" - mondta. "Ezzel a rengeteg tudással és hatalommal a kezükben mégsem értek el semmit, a feltételek csak rosszabbak lettek." A társadalmat okolta a bűnözésért, ami szerinte örökké fog tartani, mert egyre több a bűnöző. "36 éves vagyok, és egész életemben bűnöző voltam" - írta. "11-szer hoztak ítéletet ellenem. 20 évet töltöttem börtönökben és javítóintézetekben. Tudom, miért vagyok bűnöző." Azokat hibáztatta erőszakos életéért, akik megkínozták és megbüntették őt. "A rossz út a jó út" - ez volt az egyetlen szabály, amit megtanult, és hű maradt hozzá, bármerre is járt. "Életem során minden emberi és isteni törvényt megszegtem" - mondta. "Ha még több törvény lenne, vidáman megszegtem volna azokat is."

Panzram sok-sok oldalon keresztül számolt be több kontinensen átívelő gyilkos és erőszakos életmódjáról. Egyik esetet se bánta meg soha. Soha nem érzett bűntudatot vagy lelkiismeretfurdalást. Számára a bűn és az erőszak volt az egyetlen út, hogy visszavágjon a világnak. Nem számított, hogy áldozatai nem voltak felelősek az ő fájdalmáért. Valakinek meg kellett fizetnie.

A tárgyalás

Az igazságszolgáltatás lassú és hatalmas kereke már forgott. Október 29-én újabb letartóztatási parancs érkezett a washingtoni börtönbe Philadelphiából. Panzramot azzal vádolták, hogy "1928. július 26-án megfojtotta Alexander Uszacke-t".

A salemi rendőrség is tudomást szerzett Panzram elfogásáról és terjedelmes vallomásáról. Mialatt a washingtoni börtönben volt, elhozták az 1922-es George Henry McMahon-gyilkosság két szemtanúját. Mindkét tanú egyértelműen azonosította Panzramot, miszerint őt látták azon az éjszakán, mikor a 12 éves McMahont megölték. Az Oregoni Állami Fegyház is értesítette a washingtoni rendőrséget, hogy Panzram szökevény, akinek 14 éve még hátravan korábbi büntetéséből.

1929 elején Panzram valószínűleg felfogta, hogy most nem fog tudni kiszabadulni. Levelet írt a salemi ügyésznek a McMahon-gyilkossággal kapcsolatban. A sokkoló levélben Panzram megismételte beismerését az esettel kapcsolatban: "Mindent bevallottam a McMahon-gyilkoságról... Ideküldtek két tanút, hogy azonosítsanak engem, ez meg is történt. Nem változtatom meg a korábbi vallomásomat. Egyedül én vagyok bűnös, én követtem el a gyilkosságot... És nem csak ezt, hanem 21 másikat is, és biztosíthatom, ha egyszer kiszabadulok, és lesz rá lehetőségem, újabb 22 következik!"

1928. november 12-én kezdődött a betörések tárgyalása. Panzram ostoba módon saját magát védte, és folyamatosan megrémítette a kilenc férfiből és három nőből álló esküdtszéket kiszámíthatatlan, harcias viselkedésével. Mikor egy szemtanú, a baltimore-i Joseph Czerwinksi ellene vallott, Panzram felállt, és nekiszegezte a kérdést:

"Ismer maga engem?" - kérdezte, miközben centiméterekre megközelítette a másik ember arcát. "Jól nézzen meg!" - suttogta. Mikor az ijedt tanú belenézett azokba az acélszürke szemekbe, Panzram nyakon ragadta, és úgy tett, mintha elvágná a torkát. Az üzenet egyértelmű volt: "Ez fog magával történni!"

A tárgyalás végén Panzram megnyílt, és nem csak a betörést ismerte be, de elmondta, hogy szándékosan a házban maradt, azt remélve, a tulajdonosok hazajönnek, és megölheti őket. 1928. november 12-én minden vádpontban bűnösnek találták. Walter McCoy bíró az elsőért 15 évre, a másodikért 10 évre ítélte. Panzramnak 25 évet kellett volna lehúznia a Leavenworth Állami Fegyházban. Mikor meghallotta az ítéletet, ördögi vigyor jelent meg az arcán.

"Majd látogasson meg!" - mondta a bírónak.

Odabent is

1929. február 1-jén, amikor megérkezett Leavensworthbe, T. B. White felügyelő behívatta Panzramot. Bár vasra verték, a börtöning alatt duzzadó izmok így is éreztették a rendkívüli fizikumot. A megjelenése is különös volt; a gonoszság légköre vette őt körül, az emberek igyekeztek távol tartani magukat tőle. Mialatt a felügyelő felolvasta az intézmény szabályait, Panzram csöndesen és közömbösen álldogált az íróasztal előtt. Miután az olvasás véget ért, Panzram egyenesen a felügyelő szemébe nézett, és azt mondta: "Megölöm az első embert, aki bántani merészel." A felügyelő hívatta az őröket, és Panzramot, a 31614-es számú rabot a cellájába vitette.

A mosodába osztották be, ahol egész nap egyedül dolgozhatott; a rabok ruháit kellett mosnia és rendben tartania. Itt magába zárkózhatott, és keveset kellett érintkeznie a többi emberrel. Robert Warnke, egy alacsony, kopaszodó ember felügyelte a munkáját, és ő híres volt arról, hogy a rabok legapróbb kihágásait is jelentette. Panzramnak a kezdetektől fogva baja volt vele. Többször is büntették kisebb kihágások miatt, minek következtében egy időre magánzárkába került. Mikor kiengedték a sötét lyukból, Panzram megmondta a többi rabnak, hogy tartsák magukat távol Warnke felügyelőtől, mert hamarosan meg fog halni.

1929. június 20-án, Panzram a szokásos napi teendőit végezte a mosodában. Az ajtó mellett egy 120 cm hosszú vasrúd állt, ezzel támasztották meg a faládákat, melyekben a ruhákat szállították. Panzram szó nélkül felkapta a nehéz rudat, és elindult Warnke felé, aki éppen a papírmunkát intézte. Megemelte hatalmas karjait, és egyenesen a férfi fejére sújtott le. Warnke koponyája azonnal betört. "Nesze, még egy, a kurva anyád!" - üvöltött Panzram. Ahogy áldozata a földre esett, Panzram tovább csépelte a fejét, vér fröcskölt és csontszilánkok hullottak mindenfelé. Más rabok is voltak ekkor a mosodában, ők csak hátráltak és rettegve nézték, ahogy Panzram veri Warnke-t. Megpróbáltak megszökni, de Panzram elhatározta, ha eggyel végzett, végez a többivel is. Megtámadta egyiküket a szoba egyik sarkában, és sikerült eltörnie a kezét, mielőtt végül el tudott futni. A többiek is kétségbeesetten igyekeztek elhagyni a helyiséget, de az ajtók be voltak zárva. Mindannyian segítségért kiáltoztak, miközben Panzram kergette őket a szobában, üvöltözött és káromkodott, lóbálta a vasrudat, szétverte a csontokat, íróasztalt, lámpákat, bútort. A rémült rabok már az őrület határán voltak.

A börtönben általános riadó tört ki, több tucat őr rohant le a mosodába félautomata pisztolyokkal és nagy kaliberű puskákkal felszerelkezve. Benéztek a rácsokon, és látták az őrjöngő, szakadt ruhájú, tetőtől talpig véres Panzramot, aki úgy tartotta a kezében a 9 kilós acélrudat, mint egy baseballütőt.

"Most öltem meg Warnke-t." - mondta nyugodtan az őröknek. "Engedjenek ki!" Nem tették, amíg el nem dobta a rudat. "Nahát," - mondta furcsa hangon, "úgy látszik, ez a szerencsenapom!" A rúd hangosan koppant a földön, és az őrök óvatosan kinyitották az ajtót. Panzram egy szó nélkül visszasétált a cellájába, és leült a priccsre.

A végső ítélet

1930. április 16-án, a Chicago Evening American az alábbiakat írta: "Annak ellenére, hogy dicsekszik vele, hogy 23 embert gyilkolt meg, és még több ezret szeretne, majd öngyilkosságot követne el, Panzram normálisnak mondható, addig a mértékig, hogy tudja, mi a helyes, és mi a rossz." A salemi, philadelphiai és New Haven-i hatóságok folyamatosan készítették elő a vádemeléseket, ezalatt Panzram továbbra is a leavenworthi magánzárkában raboskodott.

Ebben az időszakban Panzram fenntartotta kapcsolatát Lesserrel, és jó néhány levelet írt neki leavenworthi életéről. Gyakran panaszkodott, hogy keveset olvashat, viszont dicsérte az étel minőségét. Azt mondta, a börtönben egyre inkább "embernek" érezte magát, nem pedig állatnak, mint azt korábban gondolta. Mikor megérkezett Leavenworthbe, rájött, hogy úgyis rosszul bánnak vele és megverik, ezért úgy döntött, okot is szolgáltat erre. Azonnal megpróbált megszökni, el is kapták. Ellenségesen viselkedett az őrökkel, és nem tanúsított együttműködést. Ez alkalommal azonban nem verték meg. "Senki nem emelt rám kezet. Senki nem ártott nekem semmilyen módon. Sokat gondolkoztam ezen, és arra a következtetésre jutottam, ha a kezdetektől így bántak volna velem, nem lett volna olyan sok ember, akit kirabolok, megerőszakolok és megölök" - írta.

A Warnke meggyilkolása miatt indított per 1930. április 14-én kezdődött. Az ügyész tanúk egész sorát vonultatta fel. Megjelent T. B. White felügyelő, aki a bíróság előtt bemutatta a gyilkos fegyvert is. Emellett 5 leavenworthi őr és 10 rab is vallomást tett. Az esküdteknek mindössze 45 percre volt szükségük, hogy meghozzák az ítéletet. Senkit sem lepett meg, hogy Panzramot gyilkosság vádjában bűnösnek találták, kegyelem lehetősége nélkül. Hopkins visszaküldte Panzramot Leavenworthbe, "egészen 1930. szeptember 5-ig, amikor reggel 6 és 9 között odavisszük magát a fegyház valamely megfelelő területére, és nyakánál fogva felakasztjuk, amíg meg nem hal." Panzram felszabadultnak tűnt, szinte már boldognak. Hatalmas vigyor ült ki az arcára, ahogy lassan felkelt a székből.

Erős karjai majd szétfeszítették a vasbilincseket, ahogy furcsán nevetni kezdett. A tisztviselők közrefogták, miközben átkozta az esküdteket, majd kivonszolták a tárgyalóteremből. Mikor az esküdtszék tagjai elvonultak az emelvényről, még hallották, ahogy a mániákus nevetés hangja visszaverődik a steril falakról.

A per során a bíróság kikérte Dr. Karl Menninger szakvéleményét a vádlott elmeállapotával kapcsolatban. Április 15-én, a topekai bíróság egy kis irodájában, létrejött a két ember találkozója, felügyelet alatt. Dr. Menninger próbálta rávenni Panzramot, hogy beszéljen az életéről, de ő nem engedelmeskedett, és egyre dühösebb és türelmetlenebb lett, így az interjúnak hamar vége szakadt. Az orvos szeretett volna egy másik találkozót, ám a felügyelő megtagadta a kérést.

Nem meglepő módon Menninger a Minnesota Javítóintézet bánásmódját hibáztatta Panzram ellenséges viselkedéséért. Menninger felismerte a gyerekkori években keletkezett pszichológiai sérülést, és később, mikor az esetről írt, így fogalmazott: "A gyereket ért igazságtalanságok elviselhetetlen megtorló reakciókat váltanak ki benne, melyeket a gyereknek el kell nyomnia és félre kell tennie, de ezek előbb-utóbb valamilyen formában újra megjelennek. A bűnért halállal fizetnek, a gyilkosság öngyilkosságot szül, aki öl, azt megölik."

Carl Panzram halála

Panzram számára a halálos ítélet megnyugvást jelentett, és minden lehetőséget elkerült, hogy megússza a kivégzést. "Már várom, hogy helyet foglaljak a villamosszékben, vagy táncoljak a kötél végén, ahogy mások teszik az esküvőjükön" - mondta. Még az 1930-as években is jó pár nemzeti szervezet tiltakozott a halálbüntetés ellen, morális és etikai okokra hivatkozva. Az egyik ilyen csoport, a Halálbüntetés Elleni Közösség petíciót nyújtott be a kormányzó irodájába, kegyelmet vagy az ítélet megváltoztatását kérve. Panzramot rendkívül feldühítette az eset. Május 23-án levelet írt a közösségnek: "Az egyetlen köszönet, amit maguk és a maguk fajtája tőlem kap az erőfeszítéseikért, az a vágyam lesz, hogy egyetlen közös nyakuk legyen, és én rátehessem a kezem... Nem akarok semmilyen módon megjavulni. Csak azt akarom, hogy megjavíthassam azokat, akik meg akarnak javítani engem, és hiszem, hogy ennek egyetlen módja, hogy megöljem őket!"

1930. szeptember 5-én pénteken, egy hideg, sivár reggelen Panzramot utoljára vitték ki a cellájából hat óra előtt 5 perccel, és odakísérték az akasztófához. Ugyanolyan lázadóan viselkedett, mint mindig. Saját anyját átkozta, amiért világra hozta őt, szidta az "egész rohadt emberiséget". Két marsall kíséretében gyors léptekkel odasétált a faépítményhez, "összeszorított fogakkal, dacosan bámulva a jelenlévő hivatalnokokra, újságírókra, őrökre." Felment az emelvény 13 lépcsőfokán, és egyenesen állt, miközben a marsallok egy fekete csuklyát próbáltak tenni a fejére. Mielőtt végeztek, Panzram szembeköpte a hóhért, és vicsorgott: "Igyekezz, te barom, ennyi idő alatt én meg tudnék ölni 10 embert!". Miután felerősítették a csuklyát, a marsallok távoztak, és pontosan 6:03-kor egy csattanás kíséretében kinyílt a csapóajtó. Panzram másfél métert zuhant. Hatalmas teste folyamatosan rángatódzott és ide-oda lengett a hirtelen csendben. Dr. Justin K. Fuller 6:18-kor halottnak nyilvánította.

Miután levették az akasztófáról, a börtön kórházában felboncolták. Holttestéért nem jelentkezett senki, és még aznap elszállították a börtön temetőjébe, egy talicskában. A sírján csupán a 31614-es szám azonosítja őt.

Epilógus

Jeffrey Dahmerrel és Ted Bundyval ellentétben Carl Panzram nem volt szexuális szadista vagy a klasszikus értelemben vett kéjgyilkos. Ő csak egyszerűen egy makacs gyilkos volt, akinek motivációit az elszenvedett kínzások és a gyerekkori szexuális bántalmazások táplálták. Talán történhetett volna az egész másképp. Talán lehetett volna belőle másvalaki. Ezt már soha senki nem fogja megtudni. És mégis, a gyilkosságok és bántalmazások között felcsillanhat a megértés halvány szikrája. Persze ez nem megbocsátás, csupán észrevesszük a vihar előtti szelet. Talán ő egy olyan ember volt, aki azt adta az életnek, amit tőle kapott. Egy erőszakos kor emléke, amikor nehéz időket éltek, a nemzeti börtönök brutális, zsarnok intézmények voltak, ahol csak a túlélést lehetett elsajátítani.

1922-ben, amikor Washington D.C.-ben raboskodott, a rendőrök kihallgatták a McMahon-gyilkossággal kapcsolatban. Az egyik kérdező arra volt kíváncsi, mi értelme megölni egy védtelen gyereket. Panzram az éhes cápáéra emlékeztető jéghideg, halott tekintettel nézett fel.

"Utálom az egész kib***ott emberiséget. Feltöltődöm attól, ha megölök valakit" - mondta. Ezt akár a sírjára is ráírhatták volna. A hatodik sorban, a 24-es számú sírban fekszik, a leavenworthi börtön falainak árnyékában.

Kíváncsiak kattintsanak ide, a szöveg alatt a "Virtual Folder" linkekre kattintva elérhető a 20 ezer szavas vallomás teljes szövege (kéziratban és legépelve egyaránt), valamint Panzram Lessernek írt levelei is olvashatók (ezek csak kéziratban).

Életéről több filmes feldolgozás készült, én az 1995-os Killer: A Journal of a Murder című alkotást láttam egyszer még régen (IMDb). Emlékeim szerint sem a Panzramot alakító James Woods, sem a Lessert megformáló Robert Sean Leonard nem volt az igazi.