A Parker-Hulme gyilkosság

Magyarországon egyáltalán nem, de az angol nyelvterületeken ismert és sikeres írónő, Anne Perry rengeteg történelmi és detektívregényt tett le az asztalra, mi mégsem művei miatt fogunk vele foglalkozni. Bár ma már Anne Perry néven él, és azt vallja, hogy ez az egyetlen neve, és nem művésznév, Juliet Marion Hulme néven született, és tizenöt éves korában elítélték barátnőjével, Pauline Parkerrel együtt, Parker édesanyjának meggyilkolása miatt.

Magyarországon egyáltalán nem, de az angol nyelvterületeken ismert és sikeresen írónő, Anne Perry, rengeteg történelmi és detektívregényt tett le az asztalra, mi mégsem művei miatt fogunk vele foglalkozni. Bár ma már Anne Perry néven él, és azt vallja, hogy ez az egyetlen neve és nem művésznév, Juliet Marion Hulme néven született, és tizenöt éves korában elítélték, barátnőjével, Pauline Parkerrel, Parker édesanyjának meggyilkolása miatt.

„Csak a legjobb emberek küzdenek az akadályok ellen, a boldogság keresése érdekében.”

Az 1950-es években, az új-zélandi Christchurchben két iskoláskorú lány, a tehetős családból származó, 15 éves Juliet Hulme és a szerény háttérrel rendelkező, 16 éves Pauline Rieper (anyja, Honorah Parker nevét viselte, a tárgyalások során derült ki, hogy az apával nem voltak házasok) összebarátkoztak egy leányiskolában, köszönhetően hasonló sorsuknak, eltérő társadalmi rétegből való származásuk ellenére. Mi lehetett bennük a közös? Julietet gyakran hagyták magára a szülei, teljesen magára volt utalva, ahogyan Pauline is, akinek a nyakára vaskalapos konzervatív szülei telepedtek rá. Mindkét lány intelligens volt, kirekesztett, és csodálatos fantáziával megáldott, közös könyvet szerettek volna írni, szüleik és a felnőtt világ elől pedig saját, képzelt univerzumukba menekültek, mely tele volt híres írókkal, történelmi személyekkel, hercegekkel és hercegnőkkel. Örök és önzetlen barátságnak tűnt az övék, a lehető legtöbb időt töltötték egymással, amit viszont Hulme édesanyja nem igazán nézett jó szemmel. Az ötvenes éveknek megfelelő, fals, bigott pszichiátriai szakvélemények és a rossz nyelvek szerint Pauline leszbikus volt, és barátságuk inkább heves szerelmi kapcsolat volt, a rossz nyelvek pedig a későbbiekben „őrült leszbikusoknak” nevezték őket. Szexuális irányultságuk kérdéses, nem tudni, hogy valóban egymásba, vagy csak az általuk keltett illúzióba voltak szerelmesek, vagy csupán betegesen függtek egymás barátságától, hisz nem volt számukra más, de az események tragédiába torkolltak.

Parker anyja elakarta tiltani a lányokat egymástól, az ötletet pedig az apa is támogatta. Juliet szülei elváltak, a lánynak pedig apjával kellett volna Dél-Afrikába költöznie, ahová Paulinet is meghívták, aki természetesen szívesen tartott volna a lánnyal, viszont abban egyetértettek, hogy Pauline anyja akadályt jelent, ezért el kell távolítani az útból. 1954. július 22-ről 23-ra virradóan a lányok megkérték Honorah Riepert, hogy tartson velük kirándulni a christchurch-i Viktória parkba. A séta közben, a fák között rátámadtak Honorah-ra, és agyonverték egy harisnyába tekert fél téglával, 45 ütést mértek rá. Későbbiekben azt mondták, hogy az asszony elesett, de naplóbejegyzéseikből is egyértelműen kitűnt, előre megfontolt gyilkosság volt.

Juliete Hulme a következőket írta naplójába az esetről:

„15 éves vagyok, a szüleimmel élek. Az utóbbi két évben nagyon közel kerültem Pauline Yvonne Parker Rieper-hez. A kapcsolatunk az iskolában kezdődött. Gyakran járt nálam és én is gyakran látogattam meg őt otthon, ezen kívül napi rendszerességgel telefonáltunk egymásnak. [A szüleim válása miatt apámmal Dél-Afrikába kell költöznöm.] Pauline velem akart jönni és én is azt szerettem volna, ha jön. Beszéltünk egymással erről és mindketten úgy véltük, hogy az anyja akadályt jelenthet. Elhatároztuk, hogy elmegyünk vele a Viktória parkba – ez megfelelő helynek tűnt a probléma tisztázására. Azt is elterveztük, hogy viszünk magunkkal egy harisnyába tekert téglát. […]

Tegnap Pauline felhívott és megkért, hogy kísérjem el őt és az anyját a parkba. Tudtam, hogy ez lesz az a kirándulás. Korábban soha nem voltunk ott együtt. Körülbelül öt évvel ezelőtt én már jártam a Viktóriában, azt viszont nem tudom, hogy Pauline is volt-e már ott.

Tízóraira mentem hozzájuk, nem sokkal délelőtt 11 után értem oda. Vittem magammal egy újságpapírba csomagolt féltéglát. A garázsunk közeléből szereztem. Mikor megérkeztem, odaadtam Pauline-nak, aki beletette egy harisnyába. Miután tízóraiztunk, Mrs. Rieper, a lánya Pauline és én a parkba mentünk. A tégla és a harisnya Pauline táskájában volt. Beültünk a park teaházába, de mivel elszaladt az idő, nem is beszélgettünk a dél-afrikai utazásról.

Teázás után lesétáltunk a fák közötti úton. Mrs. Rieper kis idő múlva azt mondta, hogy forduljunk vissza.

Én mentem elől. Vártam, hogy rátámadnak Mrs. Rieper-re. Aztán hangokat hallottam a hátam mögül. Hangos és dühös hangokat. Veszekedtek. Visszafordultam. Láttam, hogy Pauline megüti az anyját a harisnyába dugott téglával. Elvettem tőle és én is megütöttem vele. Félelmetes volt. Azt hittem, hogy egyetlen ilyen csapás elég a halálához. Kértem Pauline-t, hogy segítsen. Iszonyú volt. Mrs. Rieper rángatózott. Lefogtuk. Amikor otthagytuk, akkor már mozdulatlan volt. Az erős csapásoktól a tégla kiszakadt a harisnyából. Arra nem emlékszem, hogy Mrs. Rieper bármi érthetőt mondott volna. Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meghalljak bármit is. Mindketten visszamentünk a tea-pavilonhoz és azt mondtuk a tulajdonosnőnek, hogy Mrs. Rieper elesett és megsérült.

Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért mentünk a Viktória parkba. Talán abban reménykedtünk, hogy ha ráijesztünk Mrs. Rieper-re, akkor beleegyezését adja, hogy Pauline és én együtt maradjunk… De az első ütés után már tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni.

Ez a háromoldalas vallomás a saját szavaimat tartalmazza. A benne foglalt részletek igazak és pontosak.”

A tárgyalások nagy visszhangot kaptak, sokan spekuláltak a lányok szexuális irányultságáról és elmeállapotáról. 1954. augusztus 28-án elítélték őket gyilkosságért, fiatal koruk ellenére nem végezték ki őket, hanem öt év fegyházra ítélték, majd jó magaviseletért, annak fejében, hogy soha az életben többet nem lépnek egymással kapcsolatba szabadon engedték őket.

Juliet az Egyesült Államokba költözött, 1968-ban mormon vallású lett, nevet változtatott, és fényes karriert futott be, immáron Anne Perry írónőként, múltja pedig 1994-ig titokban maradt. Oprah Winfrey megpróbálta műsorába invitálni a nőt, aki nyílt levélben utasította el a felkérést. Kapcsolatukat függőnek nevezte, de tagadta, hogy leszbikusok lettek volna. Pauline Parker szabadulása után szigorú felügyelet alatt még egy ideig Új-Zélandon maradt, majd elköltözött Nagy-Britanniába, nevét Hilary Nathan-ra módosította. 1997 óta egy apró faluban él, Kentben, lovaglóiskolát vezet gyerekek számára, áttért a katolikus hitre. Bűntudatot érez anyja meggyilkolása miatt, évekig nem volt hajlandó interjút adni.

Hogy mi mégis miért tudunk a lányokról, és fantáziavilágukról? Peter Jackson, a ma már világhírű új-zéldani rendező, a Hullajó horror paródia után, és a fantasykat megreformáló Gyűrűk Ura trilógia megrendezése előtt, vászonra álmodta a lányok barátságát, 1994-ben, a nagyon provokatív Mennyei teremtményeket.

Juliet Hulme-ot az elsőfilmes Kate Winslet, szerepére 175-en jelentkeztek, Pauline-t pedig Melanie Lynskey alakította, mindketten elsőfilmesekként, zseniálisan alakítva. Szinte teljesen eredeti helyszíneken forgatták a filmet, a lányok képzeletének megjelenése pedig úttörő volt, és megágyazott Jackson későbbi, látványvilágának is.

Én személy szerint nem szeretem ezt a filmet, annak ellenére, hogy remek és csupán abból a szempontból, hogy elképesztően felkavar. Nem foglal a rendező állást, és végiggondolva nem is teheti, hiszen nem tudjuk mi késztette a lányokat a bűncselekményre, nem tudjuk, mennyire váltotta ki a szülői háttér és az elítélő, kirekesztő, megbélyegző társadalom. Hogy jobban megismerje a lányokat és a világukat, a rendező a naplókból dolgozott, így inkább az ő szemszögükből, barátságukat átérezve és átélve követhetjük végig az eseményeket. Nem dokumentarista, de nem ferdít az eseményeken, rendkívül erős dráma, feszült atmoszférával.

A filmet az „1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” kötet is tartalmazza, megválasztották a 1994 legjobb filmjei közé is, a forgatókönyv pedig Oscar jelölést kapott.

Juliet Hulme soha nem látta és nem is fogja megtekinteni.Magyarországon egyáltalán nem, de az angol nyelvterületeken ismert és sikeresen írónő, Anne Perry, rengeteg történelmi és detektívregényt tett le az asztalra, mi mégsem művei miatt fogunk vele foglalkozni. Bár ma már Anne Perry néven él, és azt vallja, hogy ez az egyetlen neve és nem művésznév, Juliet Marion Hulme néven született, és tizenöt éves korában elítélték, barátnőjével, Pauline Parkerrel, Parker édesanyjának meggyilkolása miatt.

„Csak a legnagyobbak hajlandók bármilyen akadályt leküzdeni a boldogság érdekében." (Mennyei teremtmények)

Az 1950-es években, az új-zélandi Christchurchben két iskoláskorú lány, a tehetős családból származó, 15 éves Juliet Hulme és a szerény háttérrel rendelkező, 16 éves Pauline Parker összebarátkozott egy leányiskolában, köszönhetően hasonló sorsuknak, eltérő társadalmi rétegből való származásuk ellenére. (Utóbbit korábban Pauline Riepernek hívták, de később anyja, Honorah Parker nevét viselte. A tárgyalások során derült ki, hogy az apával, Herbert Rieperrel nem voltak házasok.) Mi lehetett bennük a közös? Julietet gyakran hagyták magára a szülei, teljesen magára volt utalva, ahogyan Pauline is, akinek a nyakára vaskalapos konzervatív szülei telepedtek rá. Mindkét lány intelligens volt, kirekesztett, és csodálatos fantáziával megáldott. Közös könyvet szerettek volna írni, szüleik és a felnőtt világ elől pedig saját, képzelt univerzumukba menekültek, mely tele volt híres írókkal, történelmi személyekkel, hercegekkel és hercegnőkkel.

Örök és önzetlen barátságnak tűnt az övék, a lehető legtöbb időt töltötték egymással, amit viszont Hulme édesanyja nem igazán nézett jó szemmel. Az ötvenes éveknek megfelelő, fals, bigott pszichiátriai szakvélemények és a rossz nyelvek szerint Pauline leszbikus volt, és barátságuk inkább heves szerelmi kapcsolat volt, a rossz nyelvek pedig a későbbiekben „őrült leszbikusoknak” nevezték őket. Szexuális irányultságuk kérdéses, nem tudni, hogy valóban egymásba, vagy csak az általuk keltett illúzióba voltak szerelmesek, vagy csupán betegesen függtek egymás barátságától, hisz nem volt számukra más, de az események tragédiába torkolltak. Parker anyja el akarta tiltani a lányokat egymástól, az ötletet pedig az apa is támogatta. Juliet szülei elváltak, a lánynak pedig apjával kellett volna Dél-Afrikába költöznie, ahová Pauline-t is meghívták, aki természetesen szívesen tartott volna a lánnyal, viszont abban egyetértettek, hogy Pauline anyja akadályt jelent, ezért el kell távolítani az útból. 1954. július 22-ről 23-ra virradóan a lányok megkérték Honorah Riepert, hogy tartson velük kirándulni a christchurchi Viktória parkba. A séta közben, a fák között rátámadtak Honorah-ra, és agyonverték egy harisnyába tekert féltéglával, 45 ütést mértek rá. Később azt mondták, hogy az asszony elesett, de naplóbejegyzéseikből is egyértelműen kitűnt, hogy előre megfontolt gyilkosság volt.

Juliet és Pauline

Juliet Hulme a következőket vallotta az esetről:

„15 éves vagyok, a szüleimmel élek. Az utóbbi két évben nagyon közel kerültem Pauline Yvonne Parker Rieperhez. A kapcsolatunk az iskolában kezdődött. Gyakran járt nálam, és én is gyakran látogattam meg őt otthon, ezenkívül napi rendszerességgel telefonáltunk egymásnak. [A szüleim válása miatt apámmal Dél-Afrikába kell költöznöm.] Pauline velem akart jönni, és én is azt szerettem volna, ha jön. Beszéltünk egymással erről, és mindketten úgy véltük, hogy az anyja akadályt jelenthet. Elhatároztuk, hogy elmegyünk vele a Viktória parkba – ez megfelelő helynek tűnt a probléma tisztázására. Azt is elterveztük, hogy viszünk magunkkal egy harisnyába tekert téglát. […] Tegnap Pauline felhívott és megkért, hogy kísérjem el őt és az anyját a parkba. Tudtam, hogy ez lesz az a kirándulás. Korábban soha nem voltunk ott együtt. Körülbelül öt évvel ezelőtt én már jártam a Viktóriában, azt viszont nem tudom, hogy Pauline is volt-e már ott.

Tízóraira mentem hozzájuk, nem sokkal délelőtt 11 után értem oda. Vittem magammal egy újságpapírba csomagolt féltéglát. A garázsunk közeléből szereztem. Mikor megérkeztem, odaadtam Pauline-nak, aki beletette egy harisnyába. Miután tízóraiztunk, Mrs. Rieper, a lánya, Pauline és én a parkba mentünk. A tégla és a harisnya Pauline táskájában volt. Beültünk a park teaházába, de mivel elszaladt az idő, nem is beszélgettünk a dél-afrikai utazásról. Teázás után lesétáltunk a fák közötti úton. Mrs. Rieper kis idő múlva azt mondta, hogy forduljunk vissza. Én mentem elöl. Vártam, hogy [Pauline] megtámadja Mrs. Riepert. Aztán hangokat hallottam a hátam mögül. Hangos és dühös hangokat. Veszekedtek. Visszafordultam. Láttam, hogy Pauline megüti az anyját a harisnyába dugott téglával. Elvettem tőle, és én is megütöttem vele. Félelmetes volt. Azt hittem, hogy egyetlen ilyen csapás elég a halálához. Kértem Pauline-t, hogy segítsen. Iszonyú volt. Mrs. Rieper rángatózott. Lefogtuk. Amikor otthagytuk, akkor már mozdulatlan volt. Az erős csapásoktól a tégla kiszakadt a harisnyából. Arra nem emlékszem, hogy Mrs. Rieper bármi érthetőt mondott volna. Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meghalljak bármit is.

Mindketten visszamentünk a teapavilonhoz és azt mondtuk a tulajdonosnőnek, hogy Mrs. Rieper elesett és megsérült. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért mentünk a Viktória parkba. Talán abban reménykedtünk, hogy ha ráijesztünk Mrs. Rieperre, akkor beleegyezését adja, hogy Pauline és én együtt maradjunk… De az első ütés után már tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni. Ez a háromoldalas vallomás a saját szavaimat tartalmazza. A benne foglalt részletek igazak és pontosak.”

Pauline és Juliet napjainkban

A tárgyalások nagy visszhangot kaptak, sokan spekuláltak a lányok szexuális irányultságáról és elmeállapotáról. 1954. augusztus 28-án elítélték őket gyilkosságért. Fiatal koruk ellenére nem végezték ki őket, hanem öt év fegyházra büntették őket, majd jó magaviseletért, annak fejében, hogy soha az életben többet nem lépnek egymással kapcsolatba, szabadon engedték őket. Juliet az Egyesült Államokba költözött, 1968-ban mormon vallású lett, nevet változtatott, és fényes karriert futott be, immáron Anne Perry írónőként, múltja pedig 1994-ig titokban maradt. Oprah Winfrey megpróbálta műsorába invitálni a nőt, aki nyílt levélben utasította el a felkérést. Kapcsolatukat függőnek nevezte, de tagadta, hogy leszbikusok lettek volna. Pauline Parker szabadulása után szigorú felügyelet alatt még egy ideig Új-Zélandon maradt, majd elköltözött Nagy-Britanniába, nevét Hilary Nathanra módosította. 1997 óta egy apró faluban él, Kentben, lovaglóiskolát vezet gyerekek számára, áttért a katolikus hitre. Bűntudatot érez anyja meggyilkolása miatt, évekig nem volt hajlandó interjút adni.

Hogy mi mégis miért tudunk a lányokról, és fantáziavilágukról? Peter Jackson, a ma már világhírű új-zélandi rendező, a Hullajó horrorparódia után és a fantasykat megreformáló Gyűrűk ura-trilógia megrendezése előtt vászonra álmodta a lányok barátságát. Ez volt az 1994-es, nagyon provokatív Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures). Juliet Hulme-ot (a 175 jelentkezőből kiválasztott) Kate Winslet, Pauline-t pedig Melanie Lynskey alakította, mindketten elsőfilmesként, zseniálisan. Szinte teljesen eredeti helyszíneken forgatták a filmet, a lányok képzeletének megjelenése pedig úttörő volt, és megágyazott Jackson későbbi látványvilágának is.

Én személy szerint nem szeretem ezt a filmet, annak ellenére, hogy remek, bár csupán abból a szempontból, hogy elképesztően felkavar. Nem foglal a rendező állást, és tulajdonképpen nem is teheti, hiszen nem tudjuk, mi késztette a lányokat a bűncselekményre, nem tudjuk, mennyire váltotta ki a szülői háttér és az elítélő, kirekesztő, megbélyegző társadalom. Hogy jobban megismerje a lányokat és a világukat, a rendező a naplókból dolgozott, így inkább az ő szemszögükből, barátságukat átérezve és átélve követhetjük végig az eseményeket. Nem dokumentarista, de nem ferdít az eseményeken, rendkívül erős dráma, feszült atmoszférával. A filmet az „1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” kötet is tartalmazza, emellett beválasztották 1994 legjobb filmjei közé is, a forgatókönyv pedig Oscar-jelölést kapott.

Juliet Hulme nem látta, és soha nem is fogja megtekinteni.

IMDb | mafab

A vallomások fordításának forrása: http://atszallo.blogspot.hu/2008/10/zempszichitriai-hrlevl-no-6_28.html