Peter Kürten (1883. 05. 26. - 1931. 07. 02.)

A bűnüldözés történetében talán egy gyilkos se idézett elő oly mértékű félelmet és megbotránkozást, mint a düsseldorfi Peter Kürten a háborúk közti időszakban. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az 1929 februárja és novembere közt történt szexuális merényletek és gyilkosságok nyomán színtiszta rémület lett úrrá nem csupán Németországon, de az egész világon.

Miből lesz a gyilkos?

A sötét családi körülmények áldozatául eső Kürten Köln-Müllheimban, 1883. május 26-án született. Gyerekkorát szegénységben töltötte, egy egyszobás lakásban lakott 13 testvérével és szüleivel. Apja brutális természetű, részeges férfi volt. A régóta tartó alkoholizmus mellett mentális problémáktól is szenvedő apa gyakran ittasan jött haza, bántalmazta a gyerekeket, és közösülésre kényszerítette feleségét. “Ha nem lettek volna házasok, erőszaknak minősült volna” – jegyezte meg Kürten. Az ingerlékeny családfő képtelen volt féken tartani szexuális ingereit. Három év börtönre ítélték, amikor vérfertőzést követett el Peter 13 éves húgával.

Anyai ágon Peter valamivel jobb ősökkel rendelkezett. Frau Kürten egy gazdag vállalkozó lánya volt, öt testvére mind szép kort élt meg. Férjétől a fenti eset után vált külön, 1911-ben újraházasodott. 1927-ben halt meg.

(Bundesarchiv, Bild 102-11502 / CC-BY-SA 3.0, CC BY-SA 3.0 de, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5415352)

Kürten szadista impulzusait a saját otthonában látott erőszakos jelenetek ébresztették fel:

“Az egész család szenvedett tőle. Amikor ivott, elviselhetetlen ember volt az apám. Én voltam a legidősebb, én szenvedtem a legtöbbet. El tudják képzelni, mekkora szegénységben éltünk, hiszen rengeteg pénzt költött italra. Gondolom, sejtik, milyen hatással volt a szexualitásomra az, hogy mindannyian egy szobában laktunk.”

Kürten 9 évesen összebarátkozott egy sintérrel, aki ugyanabban a házban lakott. Az elmebajos férfi megtanította őt, hogyan kell maszturbálni és kutyákat kínozni. Egy normális gyerek rögtön elborzadt volna egy ilyen élmény hatására, Kürten azonban örömmel fogadta a baráti közeledést, és erős kötelék épült ki köztük. Ekkortájt történt, hogy Kürten vízbe fojtotta egyik diáktársát, amikor a Rajna egyik hajóhídján játszottak. Egy harmadik fiú utánaugrott, hogy kimentse, de őt is a híd alá nyomta, és leszorította, amíg meg nem fulladt.

Szexuális ösztönei gyorsan kifejlődtek, ami a közeli istállókban lévő birkákon és kecskéken elkövetett bestialitáshoz vezetett. Hamar észrevette, hogy akkor voltak legerősebbek érzései, amikor közösülés közben megszúrta a birkát. És ez egyre gyakrabban fordult elő.

16 évesen Peter lopkodni kezdett, majd elszökött otthonról. Hamarosan megkapta életének 24 évét felölelő 27 börtönbüntetése közül az elsőt. Először apróbb kihágásokért, étel- és ruhalopásért ült, rövid időkre. Miután 1899-ben kiengedték a fegyházból, egy mazochista, rossz sorsú prostituálttal élt együtt, aki kétszer olyan idős volt, mint ő. “Felvilágosítása” ezzel befejeződött, szadista ösztöneit az állatokról az emberek felé fordította.

Az első hosszabb börtönbüntetés keserűséggel töltötte el. Dühös volt az ottani körülményekre. “Nem ítélem el magát a büntetést, de azt igen, amilyen módon azt végrehajtják a fiatalokon” – mondta.

A bezártság újabb egyedi perverziót ébresztett fel benne: fantáziavilágában úgy jutott el az orgazmushoz, hogy brutális szexuális cselekedeteket képzelt el. Annyira a megszállottja lett ezen vágyainak, hogy szándékosan megszegte a börtön szabályait, hogy magánzárkával büntessék. A zárka ideális helyszín volt a szadista álmodozáshoz.

Nem sokkal azután, hogy kiengedték, Kürten elkövette első támadását. A közösülés közben megsebesített lányt a Grafenberg erdőben hagyta. Holttestet nem találtak, a lány valószínűleg el tudott kúszni, és megőrizte a szörnyű titkot. Egyre több és több elzárás következett, és egyre jobban felbőszült az őt ért börtönbéli igazságtalanságok miatt. Mindennél aggasztóbb volt az, hogy szexuális és szadista fantáziáinak alanya most már a társadalom volt.

A kezdetek

Az első gyilkosság Kölnben történt, 1913. május 25-én. Kürten végiglopkodta a tavaszt, elsősorban kocsmákat és fogadókat, ahol a tulajdonosok az emeleten laktak. Az említett estén is éppen egy fogadót szemelt ki.

“Betörtem egy házba a Wolfstrassén – Klein fogadójába -, és felmentem az első emeletre. Több ajtót kinyitottam, de sehol nem találtam semmit, amit érdemes lett volna ellopni. Aztán az egyik ágyban megláttam egy tíz év körüli lányt, aki egy vastag takaró alatt aludt” – mondta később.

Elkapta a nyakánál, majd két kézzel megfojtotta. A gyerek küzdött egy ideig, mielőtt elvesztette az eszméletét, aztán Kürten megujjazta a lányt.

“Volt nálam egy kicsi, de éles zsebkés. Megfogtam a fejét, és elvágtam a torkát. Hallottam, ahogy a vér kispriccel és lecsöpög a szőnyegre. Ívesen spriccelt, pont a kezem fölött. Olyan három percig tartott az egész. Aztán bezártam az ajtót, és visszamentem Düsseldorfba.”

A gyerek holtteste sápadt volt. Nem jelentek meg foltok a testén, a nyelvén viszont éles harapásnyomok maradtak. A torkán két külön sebet találtak, az egyik alig 1-2 mm, a másik viszont 9 cm mély volt. A felső seb egy mozdulattal, az alsó négy mozdulattal keletkezett.

A lány apja, a fogadót vezető Peter Klein rögtön saját testvérére, Ottóra kezdett gyanakodni. Előző este Otto pénzt kért tőle kölcsön, ám ő ezt visszautasította. Dühében azzal fenyegetőzött, hogy olyasmit tesz, amire testvére “egész életében emlékezni fog”. A szobában a rendőrök találtak egy P. K. monogramos zsebkendőt is, és elképzelhetőnek tűnt, hogy azt Otto Petertől kérte el.

Az Ottóra terelődő gyanú tovább erősödött azzal, hogy egyébként semmilyen más indítéka nem volt a gyilkosságnak. Molesztálásra utaló jelek ugyan voltak, de erőszak nem történt. Ezek alapján lehetségesnek tűnt, hogy Otto Klein azért nyúlt a lány nemi szervébe, hogy indítékot színleljen. Meg is vádolták, és az esküdtszék részben meg is volt győződve a bűnösségéről, ám úgy érezték, hogy nem elég erősek az ellene szóló bizonyítékok, így meghozták a helyes döntést: felmentették.

Másnap Kürten visszament Köln-Müllheimba, és a Kleinékkal szemben lévő kávézóba ült be egy sörre. Később visszaemlékezett rá, hogy mindenki a gyilkosságról beszélt, és “jólesett az a rémület és felháborodás”. Nem kellett tartania attól, hogy elkapják, és felébredtek benne szadista vágyai. Vérre szomjazott.

1921-ig más ügyek miatt nagyrészt börtönben volt, utána Altenburgba költözött, meg is nősült, és ránézésre teljesen normális, tiszteletteljes életet élt. Egy gyárban kapott állandó munkát, és aktív szakszervezeti tevékenységet is folytatott. Politikai aktivistaként is közreműködött, így az elkövetkező négy év csendben, békében telt el.

1925-ben megint Düsseldorfban kötött ki, és a város megint életre keltette bűnös hajlamait. Amikor odaért, éppen esteledett, és felvidította “a lemenő nap vérvörös fénye”, amit ő egyfajta égi jelként értelmezett. A következő négy évben gyújtogatott, illetve kisebb bűncselekményeket követett el. Úgy tűnt, ezek féken tartják gyilkos gondolatait, ám mindez csak bevezetője volt az 1929-ben bekövetkező rémségeknek.

A terror éve

A düsseldorfi rendőrség elsőként 1929. február 9-én szerzett tudomást az atrocitásokról: egy bokor alatt megtalálták a 8 éves Rosa Ohliger holttestét. A kislányt tizenháromszor szúrták meg, leöntötték benzinnel, és megpróbálták felgyújtani. A gyilkos a vagináját is megszúrta, és a lány bugyiján talált ondónyomokból arra következtettek, hogy a gyilkos ejakulált.

A halál idejének, okának, valamint a gyilkos indítékának megállapításában a legfontosabb tényezők a karakterisztikus szúrások, a halott fejében összetolult vér és a nemi szerv sérülései voltak. Úgy találták, Kürten nem akart közösülni, csupán az ondós kezével a bugyi alá nyúlt, és így került az anyag a lány vaginájába.

Hat nappal korábban egy férfi egy Kühn nevű nő elé lépett, elkapta a gallérját, és többször megszúrta. Huszonnégy sebet ejtett rajta, aztán a férfi elfutott. Kürten szadista étvágyát azonban ez nem elégítette ki, és felfedezte, hogy az is felizgatja, ha visszatér a tett színhelyére.

“Aznap este kétszer is visszamentem oda, ahol Frau Kühnt megtámadtam, sőt a későbbiekben többször is. Volt, hogy orgazmusom is volt. Amikor az Ohliger gyereket leöntöttem benzinnel, majd meggyújtottam, akkor is elélveztem, amikor felcsapott a láng.”

Rosa Ohliger meggyilkolása után mindössze öt nappal újabb hulla, egy 45 éves szerelő, Rudolf Scheer holtteste került elő egy flingerni úton. Húsz szúrást kapott, ebből néhányat a fejébe. Kürten másnap ide is visszatért, és annyira vakmerő volt, hogy meg is szólította az ott dolgozó detektívet. Bár gyanús volt, a rendőrnek semmi oka nem volt az aggodalomra, és nyíltan beszélt a bűntényről.

A fenti események után letartóztattak egy Stausberg nevű őrültet, aki megtámadott két nőt egy hurokba kötött kötéllel. Kézenfekvő volt, hogy a februári esetekkel is megvádolják, és a mai napig ismeretlen oknál fogva Stausberg “bevallotta” mindegyik bűntény elkövetését, és élete végéig elmegyógyintézetbe került. A düsseldorfi vámpír kézre kerítését illetően fatális hiba volt, hogy egy, a korábbi ügyekkel semmilyen kapcsolatban nem álló bűnözőt éppen hasonló bűncselekmények miatt tartóztattak le.

Augusztusban aztán sorozatos fojtogatások és késelések történtek, és a rendőrség tudta, hogy megint egy őrült kószál az utcákon. 21-én Lierenfeld nyugati külvárosában három embert szúrtak meg, amikor azok hazafelé sétáltak este. Mindhármuknak köszönt is a támadó, mielőtt mély sebet ejtett volna a mellkasukon és a hátukon.

Két nappal később, augusztus 23-án éjszaka több száz ember szórakozott a flehei éves vásáron. 22:30 körül két mostohatestvér, a négyéves Gertrude Hamacher és a tizennégy éves Louise Lenzen otthagyta a vidám forgatagot, és elindultak hazafelé. Egy árnyék bújt elő a fák közül, és követte őket az ösvényen. A sötét alak megállította a gyerekeket, és megkérdezte Louise-t, hogy “lenne-e kedves hozni neki cigarettát, amíg ő vigyáz a kicsire”. Louise elvette a pénzt, és visszarohant a vásárba. Eközben a férfi csendesen felemelte Gertrude-ot, és megfojtotta, majd lassan átvágta a torkát egy rugós késsel. Louise pár másodperccel később érkezett vissza, őt levonszolta az ösvényről, majd őt is megfojtotta és lefejezte.

A következő nap egy Gertrude Schulte nevű cselédet szólított le egy férfi, és megpróbálta rávenni, hogy közösüljön vele. “Inkább meghalok” – mondta a lány, mire a férfi azt válaszolta: “Hát akkor meghalsz.”, és leszúrta. Szerencsére Schulte túlélte a támadást, és egész jó személyleírást adott támadójáról. Az illetőt kellemes megjelenésű, átlagos külsejű, negyven év körüli férfinak írta le.

Kürten szexuális hajlamai már egészen túlpörögtek. A támadások növekvő gyakorisága és erősödő vadsága végett a szakértők meg voltak győződve, hogy a “vámpír” már egyáltalán nem ura szadista ösztöneinek. Szeptemberben a fiatal Ida Reuter megerőszakolt és agyonvert holttestére bukkantak rá, majd október 12-én az ugyancsak agyonvert Elizabeth Dorrier hullája került elő. Október 25-én két nőt, Frau Meurert és Frau Wanderst támadott meg kalapáccsal.

Az egyre több gyilkosság hatására Düsseldorfban akkora pánik tört ki, mint Hasfelmetsző Jack idejében. És még nem volt vége. November 7-én az ötéves Gertrude Albermann tűnt el, és két nappal később a Freiheit [Szabadság] című napilap egy levelet kapott, benne egy térképpel. Az írás azt állította, hogy a gyerek holttestét az egyik gyár fala mellett találják. Csakugyan ott volt, ahol a gyilkos leírta, egy halom tégla és törmelék között. A lányt megfojtották és 35-ször megszúrták.

1930 februárja és májusa között további fojtogatások és kalapácsos támadások történtek, bár egyik sem volt végzetes. Óriási hajtóvadászat indult a tettes kézrekerítésére, de nem tudták elkapni a gyilkost. Düsseldorf már a teljes közfelháborodás határán volt. Bár az indíték mindig hasonló volt, a ravasz Kürten folyamatosan változatta a módszereit, így nem volt tisztán meghatározható minta, amin a nyomozók elindulhattak volna. 1930 májusára a színtiszta rémület lett úrrá Düsseldorfon, és a “vámpír” még mindig szabadon mászkált.

Az elfogás

Sorozatos bűntények esetén kivétel nélkül szinte véletlen, hogy sikerül elkapni a tettest. 1930. május 14-én Maria Budlick otthagyta Kölnt, hogy a közeli Düsseldorfban keressen munkát. Az ottani állomáson egy férfi azt mondta neki, hogy megmutatja neki, merre van az egyik szálló, ahol csak nők laktak. Egy ideig együtt sétáltak a kivilágított utcákon, de amikor a férfi a park felé indult, a nőnek eszébe jutottak a gyilkosról szóló újságcikkek, és nem volt hajlandó továbbmenni. A férfi erősködött, és miközben vitatkoztak, egy másik férfi arra járt, és megkérdezte tőlük, minden rendben van-e. Az állomáson feltűnő férfit láthatóan bosszantotta az illető megjelenése, kicsit meg is ijedt tőle, ezért gyorsan távozott. Budlick kisasszony magára maradt megmentőjével, aki nem volt más, mint Peter Kürten.

“Mondta, hogy nincs munkája, és nincs hova mennie. Beleegyezett, hogy feljön hozzám a Mettmanner Strassén lévő szobámba, de aztán hirtelen meggondolta magát, és azt mondta, hogy nem akar szexuális kapcsolatot létesíteni velem, és inkább szeretne máshol aludni” – mondta később Kürten.

Elmentek villamossal a Worringerplatz-ra, majd besétáltak a Grafenberger erdőbe. Kürten a nyakánál fogva elkapta Budlickot, és rákérdezett, megkaphatja-e.

“Arra gondoltam, a körülményekre való tekintettel inkább beleegyezik, és igazam lett. Utána visszavittem a villamoshoz, de nem egészen a megállóig, mert aggódtam, hogy szól az éppen ott posztoló rendőrnek. Egyáltalán nem állt szándékomban megölni őt, hiszen nem tanúsított ellenállást” – mondta Kürten az esetről.

Kürten rendkívül nyugodtan és összeszedetten viselkedett egész idő alatt, és gondoskodott róla, hogy a villamosról senki se lássa meg, ahogy odakíséri a fiatal nőt.

“Nem gondoltam volna, hogy visszatalál majd a lakásomhoz. Eléggé félreeső utca a Mettmanner Strasse. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor május 21-én ott láttam a ház előtt” – mondta Kürten.

Kürten rosszul gondolta, Budlick kisasszony nagyon is emlékezett a címre, pontosan maga előtt látta az utcatáblát a gázlámpa villogó fényében. Ami még ennél is fontosabb, még május 17-én levelet írt a találkozásról egy bizonyos Frau Bucknernek. A küldemény azonban nem ért célba, helyette egy bizonyos Frau Brugmann kapta meg, aki elolvasta, majd azonnal a rendőrségre ment.

Maria Budlickot hamar megtalálták, és alaposan kikérdezték. Elég sokáig vonakodott, de végül elvezette Gennat főfelügyelőt a Mettmanner Strasse 71-hez. A házvezetőnő bevezette őket egy üres szobába, amit Budlick azonnal felismert, és rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy Peter Kürten abban a házban lakik. További egyértelmű bizonyítékokra is bukkant, aztán támadója egyszer csak belépett az épületbe, és elindult felfelé az emeletre. Kicsit meg is lepődött, de bement a saját szobájába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Néhány pillanattal később távozott, kalapját a szeme fölé húzva. Elment az odakint álló két utcai ruhás rendőr mellett, majd az egyik saroknál eltűnt.

Rájött, hogy garantáltan el fogják kapni, így Kürten úgy döntött, hogy elmondja a Budlick-ügyet feleségének. Mivel a közösülésre tett kísérlet akár nemi erőszaknak is tekinthető, a korábbi büntetéseinek fényében Kürten úgy látta, most akár 15 év börtönt is kaphat.

“Egész éjjel sétálgattam. Csütörtökön, május 22-én reggel találkoztam a feleségemmel, majd elvittem a holmimat, és kivettem egy szobát az Adlerstrassén. Péntek reggelig nyugodtan aludtam” – mondta később Kürten.

Akkor még senki és semmi nem kapcsolta össze Kürtent a vámpír támadásaival. Egyetlen bűne az esetleges erőszak volt, de mostanra már tudta, hogy reménytelen lesz tovább rejtegetni személyazonosságát. Így emlékezett vissza a további eseményekre:

“Aznap, 23-án reggel elmondtam a feleségemnek, hogy én vagyok a felelős a Schulte-esetért is, és hozzátettem, hogy 10 vagy akár több évig is külön kell válnunk – lehet, hogy örökké. A feleségem vigasztalhatatlan volt. Csak a munkanélküliségről, a megélhetés hiányáról és az időskori éhen halásról tudott beszélni. Azt kiabálta, hogy öngyilkosnak kéne lennem, és ő is megtenné, hiszen reménytelen volt a jövője. Aztán késő délután elmondtam neki, hogy tudok rajta segíteni.”

Elárulta feleségének, hogy ő a hírhedt “Düsseldorfi vámpír”, és az összes gyilkosságot bevallotta neki. Utalt rá, hogy magas pénzdíjat tűztek ki annak, aki megtalálja a tettest, így az övé lehetne a pénz, ha jelenti vallomását és feladja őt a rendőrségen.

“Nem volt könnyű meggyőznöm arról, hogy ezt ne árulásnak tekintse, sokkal inkább egy, az emberiség kedvéért, az igazság érdekében tett jó cselekedetnek. Végül este megígérte, hogy teljesíti kérésemet, és nem is öli meg magát. 11 órakor váltunk külön. A szállásomon lefeküdtem, és azonnal elaludtam.”

1930. május 24-én Frau Kürten el is mondott mindent a rendőrségen, majd hozzátette, hogy férjével a St. Rochus templom előtt beszélt meg találkozót, délután 3 órakor. Az egész környéket körbevették, négy rendőrtiszt közelített Peter Kürten felé töltött fegyverrel, amikor az megjelent. A férfi mosolygott, és nem tanúsított ellenállást. “Nincs mitől félniük” – mondta.

Vallomás és tárgyalás

Miután letartóztatták, Kürten figyelemreméltó őszinteséggel beszélgetett Karl Berg professzorral, a neves német pszichológussal, aki később a legátfogóbb könyvet írta róla, A szadista címmel. Berg hihetetlen módon értett ahhoz, hogy elnyerje a rab bizalmát, így rendkívüli betekintést nyerhetett a gyilkos elméjébe. Kürten memóriája elképesztően éles volt, élénk részletességgel emlékezett vissza minden egyes tettére. Amikor olyan dolgokról esett szó, amik nem bírtak számára érzelmi értékkel, emlékezete gyakran cserbenhagyta.

Döbbenetes volt, ahogy számbavette valamennyi bűnös tettét. Nem vádolták meg az összes esettel, ő mégis felsorolta mind a 79 ügyet. Élvezte, ahogy a rendőrök szörnyülködnek a hallottakon.

Az áldozatok koponyái - jól látható, hogy hasonló módon érte őket támadás

Az elmondottak teljessége és pontossága miatt természetes, hogy kételyek merültek fel a tények igazságtartalmával kapcsolatban, és bár érthető módon felbukkant egy-két valótlanság, a főbb állítások legtöbb részéhez kitartóan ragaszkodott a vizsgálóbíróval és Berg professzorral történt beszélgetések során. Kürten maga is észlelte a nyilvánvaló szkepticizmust, ezért igyekezett a lehető legprecízebben ismertetni bűnös tetteit.

“Könnyű olyan dolgokat körülírni, amiket az ember nem követett el. Nehéz igazolni, hogy egy vallomás részletes újságcikkeken alapul, de közben kitaláció az egész. Ebből a szempontból megértem, hogy kételkedik, professzor úr.”

Kürtent bűnös tettei feltárásában nem a bűntudat vagy megbánás motiválta, mint azt egyesek gondolhatják. Ő csupán a feleségének akart zavartalan jövőt biztosítani. Frau Kürten szerepe az egyik legizgalmasabb aspektusa az ügynek, és sok dologgal szembenáll, amit Kürten személyiségéről tudunk. Bár végig hűtlen volt hozá, Kürten mégis rendkívül kedves volt feleségéhez, és mindent elkövetett, hogy a kitűzött díjakból megnyugtató jövőt teremtsen neki.

A tárgyalás 1931. április 13-án kezdődött meg. A düsseldorfi vámpírt összesen 9 gyilkossággal és 7 gyilkossági kísérlettel vádolták meg. Egy speciális, vállig érő ketrecet építettek neki a tárgyalóteremben, hogy ne tudjon megszökni. Mögötte a Kürten-múzeum rémisztő kiállítása volt látható: áldozatainak koponyái és testrészei, a rajtuk ejtett sebekkel; kések, kötelek, ollók, egy kalapács; több ruhadarab, valamint egy ásó.

A jelenlévők azonban először a “szörny” külsején döbbentek meg. Kifogástalan öltönyével és jólfésült frizurájával Kürten egy fess és tisztességes üzletember látszatát keltette. Nyugodt, tárgyilagos hangon beszélt. Eleinte tagadta korábbi vallomását, és azt mondta a bírónak, hogy nem bűnös. Azt állította, csupán azért ismerte be előzőleg a bűncselekményeket, hogy a felesége megkapja a nyomravezetői díjat. Elég sokáig kitartott, de aztán a vizsgálóbíró megtörte, és két hónap után visszatért korábbi, teljes vallomásához.

Bűneinek feltárása elképzelhetetlen szörnyűségeket hozott napvilágra, de Németország legjobb orvosai mind úgy tanúskodtak, hogy Kürten “végig teljes mértékben felelős volt tetteiért”. Indítéka a kezdetektől fogva egyértelmű volt: bosszút akart állni a társadalmon azokért a sérelmekért, amiket a börtönben szenvedett el. Amikor a bíró megkérdezte tőle, van-e lelkiismerete, azt felelte:

“Nincs. Lelkileg egyszer sem éreztem rosszul magam. Sohasem gondoltam, hogy amit teszek, az rossz, még ha a társadalom el is ítéli. A vérem és az áldozatok vére kínzóim lelkén szárad. Kell, hogy legyen egy magasabb rendű lény, aki először megadta az életet adó szikrát. Ez a magasabb rendű lény jónak ítéli majd tetteim, hiszen az igazságtalanságot bosszultam meg. Elszenvedett büntetéseim minden emberi érzést kiirtottak belőlem. Ezért nem sajnáltam meg egyik áldozatomat sem.”

A rá jellemző fakó, érzelemmentes hangon Kürten egy olyat életet festett le, melyben több tényező (örökölt dolgok, környezet, a rossz büntetésvégrehajtási rendszer) szerencsétlen kombinációja hozta ki belőle és erősítette meg benne azt a szadista hajlamot, amivel véleménye szerint született. A bíróságot egészen a hatása alá vette a vallomás drámai mértéke. A gyilkos egyszer még azt is elárulta, hogy azon is járt az esze, hogy baleseteket okozzon, melyekben több ezer ember esne áldozatul. “Olyan örömet okoztak ezek a látomások, mint más férfiaknak egy meztelen nő gondolata” – tette hozzá.

Kürten a gyilkosságok minden egyes részletét addig sosem látott precizitással írta le. A vallomás annyira felkavaró volt, hogy a vád szinte semmilyen más bizonyítékot nem mutatott be. Dr. Wehner, a védelmet képviselő ügyvéd feladata, hogy elmezavart igazoljon, teljesen reménytelen volt az eminens pszichiáterek álláspontjával szemben.

Az esküdtszéknek alig másfél óra kellett, hogy minden vádpontban egyhangúlag bűnösnek találják. Mind a 9 gyilkosságért halálbüntetést kapott. Kürten méltósággal viselte az ítélet kihirdetését, nem támadta meg azt, és nem is színlelt megbánást. Ugyanakkor a tanúvallomásokban hallott összes tévedést szóvá tette, és tiltakozott a szakértők azon állításai ellen, amik szerinte nem voltak teljesen pontosak.

1931. július 2-án A düsseldorfi vámpír elindult a Klingelputz Börtön udvarán felállított guillotine felé. Elmondta utolsó vágyát is: “Miután levágták a fejemet, hallani fogom még, akár csak egy pillanatig is, hogy a vér bugyog a nyakamból?” Miután a börtön pszichiátere biztosította őt, hogy igen, Kürten hozzátette: “Élmény lesz így véget vetni minden további élménynek.”