első rész

Joel David Rifkin (1959. 01. 20.)
2. rész

Téboly

A siker folytatást kíván. Egy héttel Lorraine Orvieto meggyilkolása után 1992. január 2-án Rifkin ismét vadászni indult. A 39-éves Mary Ann Hollomant cserkészte be, eddigi legidősebb áldozatát, aki testreszabott tangákat varrt sztriptíztáncosoknak, amikor nem az utcán dolgozott. Rifkin ugyanabba a parkolóba vitte, ahova Yun Lee-t is, és őt is orális szex közben fojtotta meg. Később úgy emlékezett vissza erre, hogy “minden ment magától, nem volt nagy ügy”. Ugyanazt az eljárást alkalmazta, mint Orvieto esetében: vissza Long Islandre, egy olajhordó, majd irány a Coney Island-öböl.

Egy névtelen telefonáló 1992. július 9-én jelentette, hogy Holloman maradványai a vízen lebegnek, két nappal azelőtt, hogy Orvieto hullája előkerült. Hollomant a fogászati kartonok alapján sikerült azonosítani, így családja eltemethette őt. Két nap alatt két holttest – felmerült, hogy sorozatgyilkos tevékenykedik, de a New York-i rendőrség így is nyakig volt a munkában. Akkortájt egy évre olyan 2000 gyilkosság jutott, és a függő prostik sosem voltak kiemelt fontosságúak.

A kilencedik áldozat ironikus módon korábban került elő, mint az előző kettő. Rifkin nem sok részletre emlékezett, a nevét sem tudta megmondani, talán soha nem is tudta. Annyi maradt meg neki, hogy tetovált volt, Manhattanben szedte fel, és hogy hogyan küzdött az életéért, amikor fojtogatni kezdte. Valamikor télen történt az eset, övé lett az utolsó olajtartály. A brooklyni Newtown-folyóba került, és 1992. május 13-án bukkantak rá; a lába kilógott a rozsdás hordóból. A szervezetében lévő kokain miatt a nyomozók futárként könyvelték el, vagyis a gyomrában lévő droggal teli óvszerek elszakadásának tulajdonították halálát. Csak egy évvel később derült ki, mekkorát hibáztak, amikor Rifkin bevallotta az esetet. Mindenesetre a “9-es” neve nem derült ki.

Rifkin 1992 tavaszán visszaült az iskolapadba, a farmingdale-i állami egyetemre iratkozott be, kredit nélküli órákra. Kertészeti vállalkozása addigra már bedőlt, főbérlőjének is 700 dollárral tartozott. Ahogy korábban is, rengeteg órát ellógott, és leginkább arra koncentrált, hogy megjavítsa a kocsiját, pornókazettákat kölcsönözzön, és áldozatokra vadásszon.

Iris Sanchez, egy 25 éves crackfüggő nő volt a következő, aki az anyák napi hétvégén a First Avenue-n dolgozott. Rifkin akkor egy East Meadow-i italboltban dolgozott részmunkaidőben, de onnan is ellógott, hogy keresse a bajt. Fényes nappal vette fel Sanchezt, majd egy manhattani építkezés közelébe mentek. Miután szex közben megfojtotta a lányt, átautózott a hullával a Brooklyn-hídon, azt keresve, hol szabadulhatna meg tőle. Egy illegális szemétlerakóhelyet választott, 60 méterre a Rockaway Boulevard-tól, a JFK Repülőtér közelében. Egy oszladozó matrac alá rejtette a nőt, de előtte még levette róla az óráját és az ékszereit. Csak 1993 júniusában találták meg, a Rifkin által rajzolt térkép alapján.

A 33 éves Anna Lopeznek három gyereke volt három különböző férfitól, de az utcán szerzett pénzt inkább saját kokainfüggőségére fordította. Rifkin 1992. Május 25-én talált rá, amikor a queensi Atlantic Avenue-n dolgozott, és egy közeli lakott utcában álltak meg szexelni. Miután a kocsiban megfojtotta, a Putnam megyében lévő Brewsterbe vitte, ahol az I-84-es autópálya közelében rakta ki a hullát. Másnap egy motoros épp ott állt meg, hogy könnyítsen magán, és megtalálta a holttestet. Az egyik fülbevaló hiányzott róla, de később Rifkin szobájából előkerült.

A 21 éves Violet O’Neill következett, aki szintén prostituált volt. Csaknem egy év telt el azóta, hogy valakit hazavitt az East Meadow-i házba. A városban vette fel, az otthoni szex után megfojtotta, majd szétvágta a holttestet a fürdőkádban. A maradványokat a Manhattan körüli vizekbe szórta. A teste a Hudson-folyóban bukkant fel, fekete műanyag fóliába csomagolva, a karjai és lábai egy eldobott aktatáskából kerültek elő.

Mary Catherine Williams 10 évvel volt idősebb, mint O’Neill. Az északi-karolinai lány a gimnázium bálkirálynője és az egyetem egyik pomponoslánya volt. 1986-ban hozzáment egy profi futballistához, majd egy évvel később elvált, és New Yorkba jött, hogy színészi karriert teremtsen magának, de a drogok beszippantották, és az utcán kötött ki. Rifkin kétszer is randizott vele és remekül érezte magát. 1992. október 2-án került sor a végső légyottra. Vett egy adag cuccot Williamsnek, majd megpróbálta megfojtani a nőt, mikor az elszenderedett Rifkin anyjának kocsijában. A nő felébredt, és próbált küzdeni az életéért (eközben úgy megrúgta a sebváltót, hogy az letört), de Joel végül megölte őt.

Nagy nehezen sikerült beindítania és mozgásba hoznia a kocsit. Yorktownba, egy westchesteri külvárosba vitte a nőt, akire 1992. December 21-én találtak rá. Rifkin előzőleg magához vette a hitelkártyáit és az ékszerektől roskadozó táskáját (olyan sok volt neki, hogy a rendőrök egy ideig több áldozatra gyanakodtak). Williams is jelöletlen sírba került, amíg Rifkin hat hónappal a megtalálás után be nem vallotta az esetet.

1992 utolsó áldozata Jenny Soto volt. A 23 éves függő nő többször megfordult már a detoxikálóban, de egyszer sem jött rendbe az élete. Rifkin november 16-án, a manhattani Williamsburg-híd közelében szedte fel őt. A teherautóban fojtotta meg szex után, és későbbi elmondása szerint “őt volt a legnehezebb megölni” – a lánynak mind a 10 körme letört, miközben Rifkin arcát és nyakát karmolta. A küzdelemtől kimerült férfi elrakta a nő melltartóját, bugyiját, fülbevalóit, igazolványait és kábítószeres injekcióstűjét a trófeagyűjteményébe. A Harlem-folyóba dobta a holttestet, nagyjából ott, ahol Yun Lee 14 hónappal korábban előkerült. Sotót másnap találták meg, a legutolsó letartóztásakor levett ujjlenyomatok alapján azonosították is. A rendőrség először a nő priuszos exbarátját gyanúsította.

A Sotóval vívott küzdelem lefékezte Rifkint. Ez a gyilkosság lezárta az őrült “gyorsulási szakaszt”, és a kínos sebeket is ki kellett magyarázni. Csak 15 héttel később csapott le újra, és akkor már jóval óvatosabb volt, hogy ne maradjanak nyomok.

Az utolsó ámokfutás

Az 1993-as év első áldozata a 28 éves Leah Evens volt, aki anyjával lakott Brooklynban. Apja elhagyta őket, és a nő a drogokban keresett menedéket. Az utcán dolgozott, hogy meglegyen a “jóléte”. Rifkin 1993. február 27-én akadt rá, amikor egy elhagyott parkolóban megállt. Evens elkezdett vetkőzni, majd visszakozott, kevésbé nyilvános helyszínt követelve. Rifkin visszautasította ezt, majd amikor sírni kezdett, megfojtotta.

Ezután Long Island keleti szélére autózott, és az erdőben temette el a nőt. Ő volt az egyetlen áldozata, aki kiérdemelt valamiféle sírhelyet. Túrázók találták meg május 9-én, amikor észrevették a földből kiálló kezet. Egy bűnügyi antropológus segítségét kérték, hogy segítsen rekonstruálni a halott arcát, de Rifkin vallott, mielőtt elkészült volna a modell. A férfi házából előkerült Evens jogosítványa is.

A következő áldozat Lauren Marquez volt. A 28 éves drogfüggő prostituált Tennessee-ből költözött New York Citybe. Rifkin 1993. április 2-án, a 2. Sugárúton vette fel őt. A Manhattan-híd közelébe autóztak, ahol Rifkin azonnal a nő torkához kapott, a szokásos előzmények nélkül. Egy kutyát sétáltató nő éppen a kocsi mellett ment el, és egy pillanatra el is vonta a férfi figyelmét. A kis híján elengedett nőnek azonban végül tovább kellett küzdenie, hogy megakadályozza a fojtogatást, de Rifkin kitörte a nyakát. A Suffolk megyei fenyőerdőbe vitte a holttestet, ahol senki sem talált rá Rifkin letartóztatásáig. A törött nyak mellett a nőnek a bordái is be voltak repedve, bár a férfi azt állította, hogy nem emlékszik arra, hogy megütötte volna őt. 1993. augusztus 20-án DNS-teszttel tudták azonosítani.

Rifkin utolsó áldozata Tiffany Bresciani volt. Ő a louisianai Metairie-ből utazott New Yorkba, arról álmodva, hogy híres színész vagy táncos lesz belőle. Ehelyett a heroin rabja lett, és csak sztriptízklubokban vagy arra autózó idegeneknek adhatta elő tudományát. Amikor Rifkin felszedte ő, június 24-én hajnalban, akkor éjjel az már a második prostija volt, sőt két napon belül a negyedik. Az Allen Streeten szállt be a férfi kocsijába, és a New York Post parkolójába mentek, ahol fél hat körül fojtotta meg őt. Ezután visszament East Meadow-ba, ahol útközben megállt, hogy kötelet és [tarp]ot vegyen, miközben Bresciani a kocsi hátsó ülésén terpeszkedett. Mire hazaért, addigra már a ponyvába bugyolálva feküdt, hátul a csomagtartóba rejtve.

Rifkin éppencsak hazaért, amikor anyja elkérte tőle a kocsi kulcsait, és elment egy félórára bevásárolni, miközben a hulla még mindig a jármű hátuljában volt. Rifkinnek nem volt ideje, hogy eltüntesse, de anyja nem vette észre. Miután ez a “kis szorongás” elmúlt, a rumlis garázsba vitte Brescianit, és egy talicskába tette. A következő három nap, mintha mi sem történt volna, a kocsiján dolgozott, fittyet hányva a nyári hőségre és a bomló test penetráns szagára. A melville-i repülőtér közelében akarta kitenni a hullát, nagyjából 15 mérföldre a házától, amikor a két járőr, Ruane és Spaargaren észrevette, hogy hiányzik a hátsó rendszámtábla.

A gyilkos játszma véget ért, de az igazságért vívott harc csak most kezdődött.

Vallomástétel

A gyilkosságis nyomozók 1993. június 28-án reggel 8:25-kor kezdték meg Rifkin kihallgatását. Nyolc órán keresztül kérdezgették, de valamilyen oknál fogva nem vették fel a beszélgetést. Rifkin később azt állította, hogy “legalább hússzor” kérte, hogy hívjanak neki ügyvédet, de mindig azt a választ kapta, hogy nem kaphat jogi tanácsadót, amíg “be nem számol még egy gyilkosságról”. Az interjú írásos változata szerint, amit vélhetően emlékezetből készítettek, Rifkinnek felajánlottak egy ügyvédet, de a férfi elutasította az ajánlatot. Mind a 17 gyilkosságot jogi tanácsadó jelenléte nélkül vallotta be, leírta a neveket, amikre emlékezett, még térképeket is rajzolt, hogy megtalálják az eltűnt áldozatokat. Rifkin végig szenvtelen volt, a gyilkosságokra “eseményekként” vagy “esetekként” hivatkozott, az áldozatokat megszámozta. Mary Catherine Williams volt a “13-as”, akit a név hiánya miatt a rendőrség és néhány tudósító egy ideig a 18. áldozatként emlegetett. Rifkin csak nevetett, és kijavította őket, hogy Williamst kétszer számolták.

East Meadow-ban Jeanne Rifkin háza körül megjelentek a rendőrök. Először azt mondták neki, hogy Joelt egy közlekedési baleset miatt vették őrizetbe, aztán azt, hogy egy “bűntény” miatt zárták be (azt viszont nem mondták meg, hogy miért). Reggel 9-kor jött az első beszámoló a médiától, és Jeanne felhívta a saját ügyvédjét, aki kollégáját, Robert Sale-t ajánlotta. Sale délután fél négykor telefonált be az őrsre, és utasította őket, hogy fejezzék be védence kihallgatását, ám az még vagy egy órán keresztül tartott, Sale jelenléte nélkül is, amíg Rifkin be nem fejezte gyászos mondandóját.

Memóriája egyáltalán nem volt tökéletes. Elfelejtette apja halálának napját, és azt is állította, hogy Barbara Jacobst 1991 augusztusában ölte meg, holott a holttest júliusban került elő. Több áldozat nevét elfelejtette, néhányuknak elevei csak az “utcai” nevét ismerte. Megmondta, hol találják Lauren Marquez és Iris Sanchez maradványait, amik június 29-én meg is lettek, de Julie Blackbird örökre eltűnt.

Robert Sale június 29-én reggel 9 órakor találkozott először új ügyfelével. Rifkin panaszkodott, hogy a rendőrség elvette a szemüvegét, és migrénes fejfájással hagyták ott. Harminc perccel később Sale és Rifkin megjelent John Kingston bíró előtt, ahol előzetesen ártatlannak vallotta magát a Bresciani-gyilkosságban. Sale nem indítványozta óvadék letételét, mert tudta, hogy reménytelen, de a formális vádemelést sikerült két héttel elhalasztatnia. Rifkint azonnal az East Meadow-ban lévő Nassau Megyei Fegyházba szállították át. A börtönkocsi pont amellett az iskola mellett ment el, ahol 16 évvel ezelőtt leérettségizett.

Igazságszolgáltatás

1993. július 15-én megtörtént a vádemelés Bresciani ügyében, és Rifkin ismételten azt állította, hogy ártatlan. Ügyvédje, Bob Sale azon igyekezett, hogy Rifkin korábbi vallomását ne vegyék figyelembe, azon az alapon, hogy a rendőrség nem tudta bizonyítani, hogy bármikor is tájékoztatták volna a jogairól. Miután nem járt sikerrel, azzal próbálkozott, hogy a különféle gyilkossági vádakat egyetlen tárgyalás keretében vonják össze, Nassau megyében, abban bízva, hogy a helybéli esküdtszék nagyobb valószínűséggel dönt úgy, hogy elmezavar miatt Rifkin ártatlan. Az érvénytelenítés miatti meghallgatás novemberre volt kitűzve, de Rifkinnek más tervei voltak. Megelevenedő egójától vezérelve kirúgta Sale-t, és felfogadott két másik ügyvédet: a korábbi nassau megyei kerületi ügyészhelyettest, Michael Soshnickot, és annak társát, John Lawrence-t.

1993. november 8-án került sor az érvénytelenítési meghallgatásra, Ira Wexner bírónő előtt, és a két jogász ott folytatta, ahol Sale abbahagyta, azaz megpróbálták Rifkin vallomását töröltetni. Igyekeztek a Bresciani-gyilkosság előzetes beismerését is semmissé tenni, amit még letartóztatásakor tett, arra hivatkozva, hogy a rendőrségnek nem volt megfelelő jogi alapja, hogy átkutassák Rifkin kocsiját. A meghallgatás során Fred Klein kerületi ügyészhelyettes csábító ajánlattal állt elő Rifkin számára: 46 évtől életfogytiglanig terjedő büntetés, mind a 17 gyilkosságra, ha mindegyikben bűnösnek vallja magát. Rifkin azonban nem állt rá, vélhetően abban bízva, hogy az elmezavarra való hivatkozás útján felmentik majd. Ügyvédeinek sikerült elvenni Wexner bírónő jóindulatát azzal, hogy folyton késve jelentek meg, felkészületlenül, sőt olyan is volt, hogy Lawrence több napon egyáltalán nem jött el. 1994 márciusára Wexner eleget hallott ahhoz, hogy csípőből elutasítsa a védelem összes indítványát, és április közepére kitűzte a tárgyalást. Rifkin mindezt úgy reagálta le, hogy helyben kirúgta Soshnickot, így Lawrence-nek, akinek bűnügyekben nem volt semmilyen tapasztalata, egyedül kellett megvívnia a csatát.

Az esküdtszék kiválasztása 1994. április 11-én kezdődött, Wexner jelenlétében. Hét férfit és öt nőt választottak ki, akik április 20-án össze is ültek, és jöhettek a nyitóbeszédek. Fred Klein szexuális szadistaként jellemezte Rifkint, aki élvezte áldozatai szenvedését: “Rajtakapták, erre elmebetegség útján keres kibúvót.” Lawrence paranoid skizofréniásnak nevezte védencét, aki “az alkonyzónában élt”, akit elnyomtak az erőszakos, ellenállhatatlan kényszerek, “amik átvették az irányítást élete felett”. Rifkin a maga részéről végighorkolta a vád mondanivalóját, amit Lawrence a börtönben elfogyasztott bolognais szendvicsekre való allergiával magyarázott. Barbara Kirwin Long Island-i pszichológus Rifkin pszichológiai vizsgálatainak eredményét úgy jellemezte, hogy 20 éves praxisa alatt még nem látott “ilyen kóros esetet”. Az állam oldalán felszólaló dr. Park Dietz (aki korábban Arthur Shawcross, Jeffrey Dahmer és John Hinckley ügyeiben is a vád tanúja volt) szerint Rifkin “beteges, de nem őrült. Pontosan tudta, mit tesz, és meg is tette.”

Az esküdtszék egyetértett Dietzcel, majd május 9-én rövid tanácskozást követően bűnösnek mondták ki Rifkint gyilkosságban és közveszélyokozásban (az autós üldözés miatt). Wexner 25 évtől életfogytiglanig terjedő büntetést ítélt a gyilkosságért, valamint 2 év 4 hónaptól 7 évig terjedőt a másik vádpontért.

Rifkint május 9-én, de még az ítélet előtt átszállították Suffolk megyébe, ahol Evens és Marquez meggyilkolása miatt várt rá tárgyalás. Az itteni érvénytelenítési meghallgatáson sem sikerült visszavonatni vallomását, így mindkét vádpontban bűnösnek vallotta magát. 25 évtől életfogytiglanig terjedő, egymás után letöltendő büntetést kapott mindkettőre. Novemberben Queensben a Sanchez-gyilkosságban is, majd Brooklynban Orvieto, Holloman és az ismeretlen harmadik halálában is bűnösnek vallotta magát. 1996 januárjára összesen legalább 183 év börtön állt előtte hét gyilkosságért, és 10 rendben még nem született ítélet. A Sanchez-ügyben eljáró Robert Hanophy bíró így szólalt fel: “Nem áll módomban azt a büntetést kiszabni Mr. Rifkinnek, amit érdemel. De ha van reinkarnáció, azt akarom, hogy a második életét börtönben töltse.”

2002-ben a New York-i Legfelsőbb bíróság elutasította Rifkin fellebbezését, ami kilenc nő meggyilkolására vonatkozott. Ügyvédje azzal próbált érvelni, hogy a letartóztatásakor tett kijelentéseket nem lehet figyelembe venni, mert nem tájékoztatták a jogairól.

Joel Rifkin első körben 203 éves büntetését a New York-i Clintonban található fegyházban tölti. A feltételes szabadláb 2197-ben lenne esedékes.

Elzárva

Rifkin 1996 februárjában érkezett meg az Attica állami börtönbe, egy monoklival a szeme alatt, amit még a Rikers Island-i fogva tartás idején szerzett egy rabtársától. A börtönben mondhatni hatványozottan élhette újra a gimnáziumi élményeket: a többi elítélt folyamatosan fenyegette és zaklatta őt. Bár sosem helyezték az átlagos rabok közé, a puszta jelenléte akkora zavart okozott, hogy védőőrizetbe került, azaz a nap 23 óráját spártai cellájába zárva töltötte.

A könyvek és a magazinok mellett (amikből egyszerre legfeljebb tíz lehetett egy izolációs cellában) Rifkin csak a további perekkel “szórakoztathatta” magát. Először az Orvieto család indított ellene polgári pert, amire Rifkin egy kézzel írt sértegető levéllel vágott vissza, melyben AIDS-hordozónak nevezte az áldozatot, aki “számos ember esetleges haláláért lehet felelős”, és a szülőket tartotta felelősnek azért, “ami történhetett volna”. 1997 novemberében Rifkin is perelt egyet, mert a börtön tisztviselői és a New York Daily News azt mondta róla, hogy HIV-pozitív. Azt állította, hogy ezek a kijelentések vezettek ahhoz, hogy a többi rab bántalmazta őt még 1996 elején, és emiatt került magánzárkába.

Legközelebb 1998 áprilisában került a címlapra, amikor a műveit eladásra kínálták fel, egy áldozatsegítő program keretében. A bevétel 50%-át egy New York-I segítő szervezet kapta, a másik felét megtarthatta a bebörtönzött művész. Rifkin 20 festményének és rajzának nagy része virágokat és állatokat ábrázolt, de volt egy, aminek Az őrangyal kudarca címet adta, és egy meztelen láb volt rajta, amin egy halottkém által rárakott kis cetli lógott, a kép sarkában egy síró angyallal.

Talán ennek a kezdeményezésnek a hatására, 1999-ben előadta terveit az ún. Oholah-házzal kapcsolatban. Ez egy menedékhely lett volna prostituáltaknak, ahol többek közt drogproblémákat kezelnének, sőt tanácsadásban és munkaügyi képzésben is részesülnének az érintettek. Elmondása szerint Oholah egyrészt azt jelenti héberül, hogy szentély, másrészt Ezékiel könyvében is van egy ilyen nevű prostituált, aki erőszakos halált halt (utóbbi neve egyébként Aholah). Rifkin úgy jellemezte tervét, mint “egy lehetőséget, hogy úgymond törlessze adósságát”. Bár az ötletet néhányan dicsérték (többek közt Fred Klein ügyész is), legtöbben ellenezték, hogy egy úgynevezett Motivációs terem is legyen, ahol munka közben meggyilkolt prostituáltak képeivel ijesztenének rá a jelenlévőkre. “Mind azt hiszi, hogy őt nem bánthatja senki. Az a 17 is azt hitte, és ők meghaltak” – magyarázta Rifkin.

Potenciális jó cselekedet ide vagy oda, Rifkin nem úszta meg az elzárást. Egy New York-i fellebbviteli bíróság egyhangúlag szavazta meg 2000 júniusában, hogy Rifkinnek maradnia kell a magánzárkában. Pár nappal később az Atticából a dannemorai Clinton Fegyházba került, amit a New York-i börtönök Szibériájaként is emlegetnek. Az intézet az Adirondack-hegységben található, 350 mérföldre északra Manhattantől. 2001. december 14-én újabb fellebbezését utasították el. Bár ekkor elfogadták, amit korábban öt évig egyszer sem, hogy Wexner bírónőnek nem lett volna szabad figyelembe vennie Rifkin vallomását a Bresciani-gyilkosságra vonatkozóan, a bíróság “elsöprő mértékű” bizonyítékot talált a bűnösségét illetően, és egyik büntetését sem törölte el.

* * *

2010 decemberében és 2011 márciusában-áprilisában összesen tíz holttest maradványai kerültek elő Long Islanden, a Suffolk megyei Gilgo Beachen és Oak Beachen, valamint a Nassau megyei Jones Beach State Parkban. Felmerült, hogy ezekért is Rifkin lehet a felelős. Még egy interjút is készítettek vele a börtönben, ő azonban tagadta, hogy bármi köze lenne ezekhez az esetekhez.

2013-ban a rendőrség egy lehetséges fotó alapján készített arcrekonstrukció és a szülők DNS-mintája segítségével azonosította Rifkin legelső áldozatát, akinek a koponyáját még 1989-ben találták meg. A nő a 25 éves Heidi Balch volt.