**Ivan Milat (1944. 12. 27.)
- rész**
A felfedezés
Csodaszép tavaszi nap volt, pont tökéletes egy erdei kiránduláshoz. Ken Seily egy tisztáson állt, szemlélte a tájat, beszívta a friss, tiszta vidéki levegőt. Teljesen más volt itt, mint a két órára északra található stresszes és szennyezett Sydney-ben, ahol élt és dolgozott. Ezt a napot várta a legjobban a héten, amikor a futóklub összejött, hogy együtt fussanak egyet.
Ken általában egyedül sétált a bokrok közt vagy futotta le a tájékozódási szakaszokat, de aznapra, 1992. szeptember 19-én egy edzésnapot szerveztek, a Belangalo államban található negyvenezer hektáros erdőbe, amit sok-sok csapás szelt át. Ken sosem látta ilyen szépnek az erdőt. Mindenütt magasba törő élénkzöld eukaliptuszfák, cserjék, és az egészet kereskedelmi fenyőültetvények szegélyezték. Nem az a megfeketedett elhagyatottság, amit a területen nemrég ismét végigsöprő erdőtüzek után szoktak látni.
A rövid tájékozódási eligazítás után Ken és társa, Keith Caldwell elindult az első szakaszon. Ez a sport némileg hasonlít a ralizásra: egy előre meghatározott vonalon adott időn belül kell végigérni, miközben több ellenőrző pontot is érinteni kell. Kora délutánra már mélyen bent jártak az erdőben, és elértek az egyik leglátványosabb ponthoz, a Kivégző-szakadékhoz. Azért hívták így, mert egy igencsak mély és meredek, fás szurdok volt.
Miután rögzítették a már érintett, nagyjából félmérföldenként szétszórt ellenőrzési pontokat, a negyedik felé tartva, ami egy hatalmas szikla mellett volt, bemérték a pozíciójukat a térképen. Mikor odaértek, Ken furcsa szagot érzett. Ahogy közeledett, a szag egyre erősebb lett. Először arra gondolt, hogy egy állat rothadó teste lehet. Elég sok vadállat élt az erdőben: kenguruk, wallabyk, pár eltévedt dingó, akik mind szabadon járhattak-kelhettek, ember nem zavarta őket.
Ken igyekezett nem törődni vele, inkább az erdőbeli pozíciójára koncentrált, és már éppen ment volna tovább, amikor Keith a szikla túloldaláról odakiabált: “Érzed ezt a szagot?” A szag még erősebb lett, amikor a szikla nyugati oldalát közelítették meg.
Egy kis kiugró rész alatt egy nagyjából 2 méter hosszú és fél méter magas törmelékhalmot találtak. Az ágakhoz és a bomló levelekhez közelebb lépve megláttak valamit, ami csontnak és hajcsomónak tűnt. Először nem gondolták, hogy emberé, de aztán észrevettek egy fekete pólódarabkát. Óvatosan megkerülték a halmot, majd az északra eső oldalán megálltak, és csak bámultak a talajt, pontosabban azt, amit ott láttak. A halom aljáról egy cipősarok kandikált ki.
Délután háromnegyed négy volt. Az erdő nemsokára sötétbe borult, a Nap már lejjebb ereszkedett az égen. Gondosan megjelölték a helyszínt a térképükön, úgy 270 méterre a Hosszú Tűz-csapástól, ami a sok ösvény egyike volt. Dönteniük kellett: visszamennek ugyanarra, vagy befejezik a szakaszt, és kijutnak az erdőből, és közelebb lesznek autóikhoz.
Az utóbbi mellett döntöttek, mert az tűnt gyorsabbnak. Félórával később már együtt voltak barátaikkal, és gyorsan elmesélték, milyen élményben volt részük. Mindenki egyetértett, hogy a hatóságokat haladéktalanul értesíteniük kell. A szelíd hangú Ken Seily fel is hívta a segélyvonalat mobiltelefonján, és miután megkérdezték tőle, vészhelyzet van-e, ő azt felelte, “Nem igazán.”, mire bontották a vonalat.
A többedik hívás után aztán mégiscsak összekapcsolták az Új-Dél-Walesben található kisváros, Bowral helyi rendőrségének ügyeletes tisztjével. Seily bemutatkozott, majd azt mondta: “Találtam egy hullát a Belangalo-erdőben.” Nem volt benne biztos, hogy komolyan veszik-e, de kisvártatva kiderült, hogy odafigyeltek arra, amit mondott.
Egyenruhás rendőrök érkeztek, éppen akkor, amikor már kezdett eltűnni a világosság. Megmutatták nekik az utat, zseblámpákkal a kezükben indultak el, és világító szalaggal meg is jelölték, merre jártak. Nemsokára a nyomozók is kiértek, majd riasztották a legközelebbi nagyobb város, a délre fekvő Goulburn helyszínelőit. Sikerült bevilágítani a helyszínt, és nem sokkal azután a régióért felelős gyilkosságis nyomozók is kiértek. Értesítették a Kings Cross-i nyomozóhivatalt, az eltűntek felkutatásával foglalkozó Missing Persons Bureau-t, mert tudták, hogy ők már rajta vannak néhány turista ügyén, akik dél felé tartva tűntek el.
Aznap még senki sem tudta, hogy az a holttest Ausztrália történetének legnagyobb gyilkossági nyomozását indítja el. Fogalmuk sem volt, mekkora fájdalom és szenvedés érte azt a néhány embert, akik a világ különböző tájairól verődtek össze.
A keresés
Másnap Roger Gough és Suzanne Roberts közrendőrök fésülték át a terepet, és rábukkantak egy második hullára. Alig 30 méterre keletre volt az elsőtől, részben lefedve egy farönkkel. A levelekből és ágakból emelt, nagyjából ugyanakkora halom alatt egy cipő és vádli volt látható.
Az újságok első jelentései szerint a két brit túrázó, Caroline Clarke és Joanne Walters holttestei kerültek elő. Öt hónappal azelőtt tűntek el, Kings Crossból indultak el együtt dél felé, hogy munkát keressenek. A rendőrség akkor még nem azonosította őket.
Ausztráliában és világszerte több család azonnal érdeklődött a hatóságoknál, amint meghallották a szörnyű felfedezés hírét. A Németországban élő Manfred és Anke Neugebauer is feszülten hallgatta a híreket, és azon tűnődtek, vajon fiuk, Gabor és barátnője, Anja került-e elő, akik egy Kings Cross-i hostelt elhagyva tűntek el nyom nélkül, 1991 karácsonya után. A München közelében található Regensburgban élő Herbert Schmidl ugyancsak nagyon remélte, hogy egyik holttest sem Simone, egyetlen lánya, aki ugyancsak 1991-ben tűnt el, miután elhagyta Sydney városát. A Belangalótól több száz mérföldre délre található Frankston Victoriában Pat Everist aggódhatott, hogy vajon lányát, Deborah-t és barátját, James Gibsont találták-e meg. Ők ketten 1989-ben tűntek el.
Szeptember 20-án, vasárnap délután a rendőrség megerősítette, hogy csakugyan Caroline Clarke és Joanne Walters holtteste került elő. Joanne szülei, Ray és Jill Walters már egy hónappal korábban Ausztráliába utaztak, hogy a lányuk nyomára bukkanjanak, de hiába. A rendőrség Sydney-ben talált rájuk, és közölték velük a szörnyű hírt.
Ian és Jacquie Clarke-ot Angliában hívták fel, és velük is tudatták, hogy a másik holttest Caroline-é. Éppen jókor telefonáltak, nem sokkal azután ugyanis egy helyi rádió is beszámolt az esetről.
A nyomozás előrehaladtával egyértelművé vált, hogy a gyilkosságokat erőszakosan és rendkívüli kegyetlenséggel követték el. Joanne Waltersnek a szívét és a tüdejét szurkálták agyon, az egyik seb ráadásul olyan mély volt, hogy a gerincébe is belevágott. Caroline Clarke-ot ugyancsak többször megszúrták, sőt fejbe is lőtték.
Bob Godden felügyelő és Steve McClennan őrmester kapta meg az ügyet a gyilkosságiaknál. Az előzetes terepszemle után McClennan arra gyanakodott, hogy lehetséges volt, hogy a gyilkos a közelben lakott, mert a holttestek elszigetelt helyen kerültek elő. A helyszínelők éjt nappallá téve dolgoztak, a tett helyszínének minden centiméterét lefotózták és átvizsgálták. Joanne Walters mindkét kezén rajta maradtak az ékszerei, illetve a kék farmert és fekete cipőjét sem vették le róla. Furcsa volt, hogy a nadrág cipzárja le volt húzva, de a felső gomb nem volt kigombolva.
Caroline Clarke holttestétől szűk öt méterre hat cigarettacsikk került elő, ugyanaz a márka. Nyilvánvaló volt, hogy valaki elidőzött a helyszínen. Nem messze onnan egy .22-es kaliberű kilőtt töltényhüvely került elő, és találtak mellette egy pénzérme nagyságú zöld műanyagdarabkát is.
A ballisztikusok különleges egysége fémdetektorokkal fésülte át a terepet, és kilenc másik töltényhüvelyt is találtak, négy méterre Clarke hullájától. Közvetlenül a feje alól három töltényt kapartak ki a földből. A nyomozók biztosak voltak benne, hogy a hüvelyek és a töltények állapotának köszönhetően be tudják azonosítani a fegyvert, amelyik kilőte őket. 40 méterre a gyilkosság helyszínétől egy téglából épített tűzhelyre bukkantak. Különös dolog volt az egy erdő mélyén.
A következő öt napban negyven rendőr kutatott át egy 165 méter széles és másfél mérföld hosszú szakaszt, de nem találtak több holttestet, sőt a lányok táborfelszerelése és személyes holmijai sem kerültek elő. A keresés után a rendőrség bejelentette, hogy gyakorlatilag kizárható, hogy további halottak kerüljenek elő az erdőből. A későbbiekben kiderült, hogy ezt a nyilatkozatot igencsak elsiették, ami az új-dél-walesi rendőrség számára rettentően kínosnak bizonyult.
A halál oka
Dr. Peter Bradhurst törvényszéki kórboncnok kapta az ügyet, őrá várt a kellemetlen feladat, a boncolások elvégzése. A már eléggé bomladozó holttesteket kellő gondossággal hozták ki az erdőből, és Glebe-be, Sydney egyik elővárosába szállították.
A vizsgálat első lépéseként lemérték a hulla súlyát, és megröntgenezték a testet, hátha előkerül még egy töltény vagy más fémtárgy. Bradhurst nem talált semmit, így rátérhetett Caroline hullájára. Bár ő nagyobb mértékben bomlott le addigra, mint Joanne, egyértelmű volt, hogy a röntgenes szavaival élve “átlátszatlan” tárgyak voltak benne. Egész pontosan négy darab töltény.
Az orvos ezután rátért a külső vizsgálatra, és módszeresen leellenőrizte a teljes testet, bizonyítékok után kutatva. A pólóján és a kezén fekete hajszáldarabkákat talált. A ruhadarab, amivel a száját kötötték be, valamint a torkából kiszedett további szövetdarabkák fojtásra utaltak. A belső vizsgálat nem mutatott vaginális vagy anális behatolást, bár a test rossz állapota miatt nehéz volt biztosat mondani. Mintákat vett a hajából és a körméből, hogy összevesse a többi lelettel. A vaginából ugyancsak mintát vett, mivel a spermiumrészecskék akár hetekig vagy hónapokig is meg tudnak maradni a testben.
Joanne mellkasán négy szúrt seb volt, három jobboldalt, egy baloldalt, és a nyakát is megszúrták. Mikor megfordították a testet, akkor derült ki, micsoda őrült módon hajtották végre a támadást. Újabb két seb baloldalt, öt másik jobboldalt, és kettő a gerinc és a nyak találkozásánál. Összesen tizennégy sebet jegyeztek fel. A belső vizsgálat megállapította, hogy öt szúrás érte a gerincet. Dr. Bradhurst úgy vélte, hogy ezek közül bármelyiket megkaphatta a lány még a halála előtt, így teljesen mozdulatlanná vált.
Két borda teljesen szétroncsolódott. A kezeken és a karokon nem voltak védekezési sebek, amik olyankor keletkeznek, amikor az áldozat megpróbálja elhárítani a késes támadást. Ha ehhez hozzávesszük a bekötött szájat és elszorított nyakat, megállapítható, hogy a gyilkos végig kézben tartotta az irányítást. A szúrt sebek nagysága Bowie-késre vagy hasonló pengéjű eszközre utalt.
Caroline Clarke kezei a feje fölött voltak kinyújtva, a fejét vörös ruhadarab fedte. A bomló ruhán tisztán látszottak a lövések nyomai. Miután óvatosan eltávolították a ruhát, kiderült, mekkora támadás érte. Összesen tíz lyuk volt a koponyáján, és a tízből csak négy töltény jutott ki.
A koponyából négy .22-es kaliberű lövedéket sikerült teljes egészében kiszedni. Az arc elülső része és az áll szilánkosra tört, valószínűleg a távozó töltények miatt. A hátán felül neki is volt egy szúrt sebe, pont olyan, mint az első áldozaté.
A megtisztított töltényeket Gerard Dutton őrmester kapta meg, aki a vizsgálat során is jelen volt. Biztos volt benne, hogy a helyszínen találtakhoz hasonlóan ezekről is meg tudják állapítani, hogy melyik fegyverből lőtték ki. Az eset helyszíni rekonstrukciója során kiderült, hogy a lőtt sebeket figyelembe véve három különböző irányból lőttek, ugyanakkor mind a tíz lövés egymáshoz közel érkezett. Dutton őrmester véleménye szerint a gyilkos ugyanarról a helyről adta le a lövéseket, de a sorozatok között elmozdította az áldozat fejét. Röviden fogalmazva: gyakorolt.
John Hilton, a törvényszéki orvostan tudományának professzora beszámolt a részletekről a hullaház környékén megjelent riportereknek, ami igencsak szokatlan lépés volt. Nem szokott nyilatkozni a médiának, így akadozó hangon beszélt. Bár tapasztalt kórboncnok volt, láthatóan megrendítette a sérülések mértéke és a támadás brutalitása.
A gyilkos profilja
Hetekkel a két hulla felfedezése után Godden és McLennan nyomozó számos fizikai bizonyítékot összegyűjtött, de semmi valódi nyomot nem találtak, ami alapján megállapíthatták volna a tettes kilétét. Többen jelentették, hogy állítólag látták a lányokat a felfedezés előtt, sőt néhányan még utána is. A nyom már akkor hideg volt, amikor a rendőrség elkezdett foglalkozni az üggyel, de továbbra is egyre csak hűlt.
Dr. Rod Miltont, a több mint húsz évnyi bűnügyi tapasztalattal rendelkező törvényszéki pszichiátert kérték meg, hogy tanácsaival segítse az ügyet, hátha így új erőre kap a nyomozás. Dr. Milton korábban már segített a rendőrségnek elkapni és letartóztatni az “Északi gyilkost”, John Wayne Glovert, aki hat idős nőt vert agyon és fojtott meg 1989-ben. Az általa megalkotott profil hihetetlenül pontos volt, a tettes korát leszámítva. Milton egy tinédzserre gyanakodott, mivel az addigi adatok szerint az idős áldozatok ellen elkövetett legsúlyosabb támadások tettesei mind húsz éven aluliak voltak. Ezen enyhe pontatlanság ellenére az ő elemzése vezetett Glover letartóztatásához. A férfi akkor 59 éves volt.
A nyomozók dr. Milton kérésére elvitték őt a helyszínre. Bár átnézhette a részletes jelentéseket és a fényképeket, elmondása szerint mindenképpen meg akarta nézni a helyet a saját szemével, hogy “átérezze”, miként közelítette meg a gyilkos az áldozatait. Kiszállt a kocsiból, majd egymás után mindkét sírhoz odasétált. Egy ideig a helyszínen járkált, majd csöndben leült középre, és eltűnődött. Miért pont ezt a helyet választotta a gyilkos? Miért úgy hagyta őket ott, ahogy? Mi vezérelte?
Első gondolata az volt, hogy a gyilkos ismerte a helyet. Tapasztalatból tudta, hogy a gyilkosok ritkán ölnek ismeretlen környezetben. Ez nem egy adódó lehetőség volt, ezt a gyilkosságot megtervezték. Miközben a két lelőhely között sétált, folyamatosan kérdezgetett a rendőröktől, hogy mit és hol találtak meg. Eltűnődött a két haláleset közti különbségeken is.
Caroline Clarke-ot hidegen és számítón ölték meg. Ahogyan a ruhadarabot a feje köré tekerték, az azt sugallta, hogy a gyilkos “személyteleníteni” akarta őt. A lövések szögéből kiindulva az első lövés akkor érkezhetett, amikor az áldozat térdelt. A ruházata sértetlen volt, kivéve az elölkapcsos melltartóját, ami ki volt kapcsolva. Az alsóneműje ugyancsak a helyén maradt, amiből Milton arra következtetett, hogy a gyilkos nem szexuális indíttatásból ölt. Inkább kivégzés jellege volt a dolognak.
A rajta talált egyetlen szúrt sebről úgy vélte, hogy a halála után esett, úgymond jelezve, hogy övé az irányítás, bár az is lehetséges volt, hogy azt a társa követte el. Egyébként a rendőrségnek már dr. Milton szemléje előtt is megfordult a fejében, hogy nem egy tettes volt. Ahogy Clarke teste le volt fektetve, karjaival a feje fölött, az ugyancsak az irányítást és a tervezést hangsúlyozta ki.
Ehhez képest Joanne Walters teste és sírhelye dühről és fékezhetetlen őrületről tett tanúbizonyságot. A rendezetlen ruházatból Milton szexuális jellegű támadásra következtetett. A pólója és a melltartója el volt csúszva, bár a csat még tartott. A nadrág cipzárja le volt húzva, de a felső gomb be volt gombolva. Bugyit nem találtak.
Milton elmélete szerint a nadrágot nem vették le teljesen, mivel a cipők az áldozaton voltak, bekötve. Valószínűleg csak lehúzták, hogy a tettes vagy tettesek végrehajthassák a szexuális támadást. Az alsóneműt valószínűleg levágták és elvitték mint “trófeát”.
Minden gyilkossági nyomozás alapja az indíték. Mikor a lehetséges okról kérdezték Miltont, ő csak annyit mondott: “Élvezetből.” Úgy gondolta, ha tényleg két tettes volt, az egyik idős és domináns, a másik inkább engedelmes, bár ugyanolyan szadista természetű. Lehetséges volt, hogy testvérek, akiket érdekeltek a fegyverek és a vadászat, és valószínűsíthető, hogy más szexuális jellegű bűncselekményeket is elkövettek, akár együtt, akár külön-külön.
Dr. Milton később pontokba szedte a “profilt”. Véleménye szerint az első számú támadó:
- A város szélén lakik, félig vidékies környéken.
- Közepesen bonyolult munkát végez, valószínűleg a szabadban.
- Instabil vagy nem kielégítő kapcsolatban él.
- Korábban aktív homoszexuális vagy biszexuális volt.
- Erőszakoskodott a hatóságokkal.
- Harmincas éveinek közepén jár.
Dr. Milton egyszer sem említette, hogy a gyilkosságokat egy sorozatgyilkos követte volna el.
Ahogy közeledett az év vége, egyre kevesebben dolgoztak az ügyön, mert más esetekben volt szükség a munkájukra. Tudták, hogy valami erős bizonyítékra, vagy éppen szerencsére volt szükségük, ha meg akarták oldani a Belangalo-gyilkosságokat.
Egy megszállott ember
Bruce Pryor az évek során sokszor járt már a Belangalo-erdőben, ahol tűzifát gyűjtött. Különleges volt számára az a környék. Sok ösvényt ismert, de így is voltak még olyanok, amiket nem járt be.
Helyi lakosként maga is fokozott érdeklődéssel követte a gyilkosságokról szóló jelentéseket, és szülőként maga is együttérzett a lányok családjaival. Nem tudta kiverni a fejéből az esetet, és sokszor, amikor az erdőben sétált, elkezdett átkutatni olyan szakaszokat, ahol sohasem járt, és nem is tudta, miért teszi.
A hivatalos keresést már hónapokkal azelőtt leállították, a nyomozás szinte már meg is szűnt. Utoljára a bowrali városházán került szóba az eset, amikor egy nyilvános találkozót szervezett a rendőrség. Azt remélték, hátha a helyieknek még eszébe jut valami, mert még mindig úgy gondolták, hogy a gyilkos az erdő közelében lakik.
Szóba került több másik fiatal hátizsákos is, akik hollétéről nem tudtak. Pryort felzaklatta a gondolat, hogy lehetnek még hullák az erdőben, nem tudott rendesen dolgozni és aludni sem.
Amikor egyik reggel elindult hazulról, nem is akart elmenni az erdőbe, de valami odavonzotta a környékre. Odahajtott az egyik csapáshoz, amit már ismert, de aztán mégsem ment rajta végig, hanem egy kis leágazásnál, a Morice Tüze-csapáson lefordult. Egy T-kereszteződéshez ért. Azt tudta, hogy jobbra a Cearly Tüze-ösvény következik, balra viszont még sosem járt. Nemsokára egy kopár, sziklás helyre érkezett. Meglátott egy kis tűzhelyet is, amit kövekből raktak.
Kiszállt a járművéből, és lassan bóklászni kezdett, bár még akkor sem tudta, miért is van ő ott. 50 méterre a kocsijától, egy kis tisztáson megállt, a földre nézett, és elkezdett kalapálni a szíve. Egy óriási csontot talált, ami emberinek tűnt. A fejét rázta, próbálta összeszedni a gondolatait. Biztos csak egy kengurué. Végül felemelte, majd a combjához tartotta. Egyforma hosszúak voltak. Az egyik végén harapásnyomokat látott. Mégiscsak egy állaté, gondolta. Visszatette a földre, ahol találta, majd továbbsétált.
Egy kis emelkedőn ment fel, és a földet kémlelte, azt remélve, hogy megtalája a kenguru csontvázát. A hegygerincre érve visszafordult, és az autója felé indult, bár nem egészen ugyanarra ment, most egy gyomos szakaszon sétált keresztül. Egy fehér pontot vett észre a szeme sarkából. Széthajtotta a növényzetet, és valami olyasmit látott, amitől felállt a szőr a hátán.
Egy emberi koponya üres szemgödrei néztek vissza rá. Kicsike volt, valószínűleg idősebb gyereké vagy nőé. Az alsó állkapocs le volt törve, és amikor közelebbről megnézte, vékony vágást talált a homlokán. Késsel ejtett sebnek tűnt.
Nem tudta, mit tegyen. Félt, hogy senki sem hinne neki, ezért a koponyát a kocsijába tette, és elhajtott az erdőből. Már éppen kiért, amikor meglátott egy járművet a kis kunyhó mellett, amit a futóklub használt. Bruce odament, és megszólította John Springettet, a helyi kőművest, aki éppen a házikón dolgozott. “Van itt telefon?” – kérdezte. “Van mobiltelefonom a kocsimban, mi történt?” Bruce elmondta, mit talált. “Hívnunk kéne a rendőrséget” – felelte John. Kihozta a telefonkönyvet a klubházból, és Bruce hívta a bowrali nyomozókat. Nem vették fel. Ezután az őrsön próbálkozott. “Csontokat találtam a Belangalo-erdőben” – közölte.
Félórával később két egyenruhás rendőr érkezett a kunyhóhoz. “Mit talált?” – kérdezte az egyik. “A kocsiban van” – felelte Pryor. Odamentek, és a férfi kicsomagolta a leletet. A fiatal közrendőr, aki nyilvánvalóan a hívást is fogadta, meglepettnek tűnt, hogy tényleg koponyáról volt szó. Azonnal értesítette az elérhető nyomozókat, Peter Lovellt és Steven Murphyt, akik nem sokkal azután meg is érkeztek. Megkérték Pryort, hogy mutassa meg, hol találta a koponyát.
Miután egy ideig tanulmányozta a helyszínt, Murphy nyomozó továbbsétált. Negyven méterrel később megállt, és lenézett. Visszament társához, aki épp Bruce-szal beszélt a koponyáról. “Egy pár vászoncipő van az ágak alatt” – vetette oda, csak úgy mellékesen. Mindketten furcsán néztek Pryorra, és kíváncsiak voltak, miért jött pont erre. Néhány rádióhívás, és a keresés folytatódott.
Még két hulla
A felfedezésnek hamar híre ment. A tévés helikopterek már odafent köröztek. A riporterek és a kamerások sorban álltak az út előtt, hogy bejuthassanak. Spekulálni kezdtek, kik lehetnek az új áldozatok. “A német páros, vagy a victoriaiak?” – kérdezték a nyomozókat, akik azonban nem feleltek. Megvoltak nekik a maguk kérdéseik. Túl korán fújták le a keresést? Rossz helyen kutattak? Hányan lesznek még?
Az egyik kereső egy rongyos fekete filckalapot talált az egyik sírhely mellett. Értesítették az eltűnt emberekkel foglalkozó hivatalt Sydney-ben, és az akták átnézése után arra jutottak, hogy James Gibsoné, egy fiatal victoriai lakosé lehetett, akit utoljára az erdő déli részén láttak stoppolni egy nővel, Deborah Everisttel, aki ugyancsak Victoriában lakott. 1989-ben tűntek el. A rendőrség korábban már kizárta Gibsont mint lehetséges áldozatot, az ő hátizsákját meg fényképezőgépét ugyanis 78 mérföldre északra Bengalótól, az út mellett találták meg, egy másik erdős terület, a Galston Gorge közelében.
A rendőrség tanácstalan volt. Ha az egyik áldozat Gibson volt, hogy került a holmija Sydney másik végébe?
Amint tovább olvasták a jelentést, az is kiderült, hogy amikor előkerült a hátizsák és a fényképezőgép, azok egy kerítésen voltak, jól látható helyen, egy forgalmas út mellett. Vajon azért tette oda a gyilkos, hogy elterelje a figyelmet a déli erdőről?
A helyszínelők estig dolgoztak, hogy végezzenek az előzetes vizsgálattal, és szoros rendőri őrizet kíséretében hagyták el a környéket. Másnap két helyszínelő, Grosse és Goldie ment ki dr. Bradhurst, valamint egy törvényszéki fogorvos, dr. Chris Griffiths társaságában. Mindkét holttest csontváz volt, de egyik sem volt teljes. Több csontot szétszórtak, bár valószínűleg azt az állatok tették. Az első hulla mellett Grosse egy ezüst óraláncot, egy féldrágaköves karkötőt, és egy ezüstkeresztet talált. Ezeket és a koponya kis méretét figyelembe véve azt feltételezték, hogy nő volt az illető.
A második csontváz nagyobb volt, és rajta volt a bekötött fehér tornacipő. Dr. Griffiths megvizsgálta a koponyát, és miután megtisztította, összevetette a fogait egy fogászati kartonnal, amit már korábban kikért a rendőrség.
Egyezett. A holttest James Gibson volt. A másik hulla azonosítása csak később történhetett meg, de a rendőrség szinte teljesen biztos volt, hogy az Deborah Everist volt. A maradványokat óvatosan elszállították a sydney-i hullaházba, hogy összerakják és megvizsgálják. A csontok mellett több zsáknyi lebomlott anyagot is elvittek a közvetlen környékről. Nem tudták, hogy növényi anyagot vagy bomlott ruhadarabokat tartalmaz, vagy mindkettőt. Egyvalamit könnyű volt beazonosítani: James Gibons farmerjának cipzárját. Le volt húzva, a gomb viszont be volt gombolva.
Másnap dr. Bradhurst az anatómiai elhelyezkedés sorrendjében elkezdte rekonstruálni a csontvázakat. A csontokat speciális oldatban áztatták, hogy megtisztuljanak, és láthatóvá váljanak az esetleges sérülések.
Dr. Bradhurst James Gibsonnal kezdett. A maradványok melletti lebomlott anyagokat alaposan megvizsgálták, és kéz- és lábfejcsontokat, ékszereket, valamint gombokat találtak.
Mikor a maradványok már kezdtek alakot ölteni, láthatóvá vált, milyen sérülések érték. Az egyik szúrás behatolt a hátcsigolyába, felhasított három csigolyát, és kettévágta a gerincoszlopot tartó csatornát. Ahogy a korábbi holttestek esetében is, a seb lebénította az áldozatot. Ahhoz, hogy ilyen sebet ejtsenek egy egészséges, fiatal testen, elég nagy fizikai erőre volt szükség.
Két szúrás átszúrta a mellcsontot, míg a bordákon lévő vágásokból két további sebre következtettek a mellkason jobboldalt és baloldalt, és hátoldalt felül is volt még kettő. Összesen hét nagyobb sebet találtak. Lehetett még sokkal több is, amik nem értek csontot. A mellcsontot ért sebeket megmérték: szinte pontosan ugyanakkorák voltak, mint amiket Walters és Clarke testén találtak.
A második, kisebb csontváz már rosszabb állapotban volt. Az állkapocs egy része le volt törve. A koponya hátul több helyen is el volt repedve. Négy “nyesés” volt a homlokon, mindkét oldalon kettő. Nem voltak elég mélyek, hogy végzetesek legyenek, de érintették a koponyát. A hátán alul, a gerinchez közel még egy szúrásnyomot találtak.
Miközben Bradhurst az elemzést végezte, a helyszínelők átfésülték a sírhelyeket, további nyomok után kutatva. Tíz méterre egy fekete melltartót találtak, aminek az egyik kosara át volt szúrva. A női holttest helyének közelében egy szürke harisnya is előkerült, amit levelekkel takartak be. Mindkét végére hurkot kötöttek, valószínűleg mint primitív kötelet alkalmazták. A nap végére a fogászati kartonok alapján kiderült, hogy csakugyan Deborah Everistet találták meg.
A nyomozócsoport
Tony Lauer főkapitány Clive Small rendőrfőnököt jelölte ki a nyomozás irányításával. Első feladata az volt, hogy az üggyel foglalkozó különböző nyomozócsoportokat egy egységes csapattá kovácsolja össze. Small tapasztalt nyomozó volt, híres volt arról, hogy alapos, és ami még fontosabb, objektív. Az őrsön és a bíróságon is tisztelet övezte elhivatottsága miatt, amiért képes volt különválasztani a tényeket a téves információk halmazától, és ezen adatokat aprólékos részletességgel tudta előadni.
A nyomozócsoport hivatalosan a Levegő Csapat nevet kapta. Eredetileg Eyre-nak akarták hívni, egy közép-ausztráliai sós tó után, mert az őrsön hagyomány volt a földrajzi nevek alkalmazása. A nevet aztán az egyik sajtócikk elírta, így a csoport hivatalosan is felvette az Air (levegő) nevet.
Small a hasonlóan tehetséges és alapos Rod Lynch felügyelőt nevezte ki parancsnokhelyettesnek. Az ő feladata az volt, hogy Sydney-ben felállítsa és koordinálja az ottani nyomozói bázist, míg Small, aki a közeli Bowralban tartózkodott, a helyszíni vizsgálatokat irányította.
Lynchnek már az elején problémái adódtak. Az épület, amit kijelöltek, korábban gyár volt, de a sydney-i nyomozóiroda (CIB) is használta. A CIB azonban átköltözött egy nagyobb központba, így a hely elég rossz állapotban volt. Nem volt telefon, légkondi, számítógépek, bútorzat, és a csővezetékek sem voltak elfogadható állapotban.
Miután ezeket és a logisztikai jellegű problémákat sikerült megoldani, elkezdte felvenni a nyomozókat, akiknek a több ezer információdarabka ellenőrzése volt a feladatuk. Utána egy mindenki számára elérhető forródrótot indítottak el, a médiával együttműködve, ahol bárki jelezhette, ha tudott valamit az erdőben történtekről. Elég sok tapasztalata volt már nagyobb nyomozások terén is, így Lynch jól tudta, hogy ez jelentősen megnöveli a csapatára nehezedő terhet, ugyanakkor a valós bizonyítékok tekintetében értékes forrásnak bizonyulhat, szemben az eddig begyűjtött közvetett bizonyítékokal.
Small pár napra leállította az erdő átvizsgálását, amíg térképeket és a környék domborzatát tanulmányozta, majd azok alapján megtervezte az általános környezet átfogóbb keresésének menetét. A Taktikai Egység tisztje, Bob May főfelügyelő állt a keresők élére. Felosztotta az erdő fő területét, nagyjából 80 m²-es négyzetekre. Negyven rendőr sétált végig egymás mellett minden négyzetet, a talaj minden centiméterét átvizsgálva. Ha bármi érdekeset észrevettek, elkiáltották magukat, mire a helyszínelők odamentek, lefényképezték, megjelölték a térképen, és eltárolták a bizonyítékot.
A keresést tovább segítette a kutyás csapatok munkája. Az állatokat külön kiképezték, hogy foszfort és nitrogént keressenek a talajban. Egy bomló test ilyen anyagokat áraszt, jóval a halál után is. Az állatokat az Egyesült Államokban is sokszor bevetették, hogy kiszagolják a régi polgárháborús sírokat.
Mindeközben egy másik keresés is zajlott. A helyszínen talált töltényeket és hüvelyeket azonosították: egy ismétlőfegyverből, Ruger-puskából lőtték ki őket. Egyelőre ez volt az egyetlen kézzelfogható dolog, ami a gyilkost a helyszínhez köthette. A rendőrség kiderítette, hogy több mint ötvenezret importáltak be ebből a fegyverből Ausztráliába 1964 és 1982 között. A gyártók megadták az ausztrál terjesztők névsorát, azok pedig ügyfeleik, azaz a fegyverüzletek listáját állították össze. Bár az üzleteket törvény kötelezte, hogy minden fegyver értékesítéséről feljegyzést készítsenek, az ezt követő “privát” eladásokkal kapcsolatban nem volt semmilyen követelmény. A rendőrség a tű és a szénakazal esetével került szembe.
Mindenkit összeírtak, aki az erdőt körülvevő területen élt, és ilyen fegyver volt a birtokában, majd lista készült a puskákról, azzal a céllal, hogy lefoglalják őket, és próbalövések segítségével megtalálják azt, amit a tettes használhatott. A terv kiszivárgott a sajtónak, a nyomozók óriási bosszúságára, hiszen úgy vélték, a gyilkos ennek hatására megszabadul a gyilkos fegyvertől.
A helyi lövészklub tagjaival is felvették a kapcsolatot, és megvizsgálták az ő fegyvereiket is. Az egyik tag elmondta a nyomozóknak, hogy egyik barátja látott valami gyanúsat az erdőben, még előző évben. A rendőrség meg is kereste az illetőt, aki hihetetlen pontos leírást adott két járműről: az egyik egy Ford Sedan volt, a másik egy terepjáró, amiket az erdő egyik ösvényén látott elhajtani.
Azt is elmondta, hogy amikor az első kocsi elhajtott mellette, benézett az ablakon, és látta, hogy egy férfi vezetett, és a hátsó ülésen két másik férfi ült. Kettejük között egy nő volt, akinek egy rongyot kötöztek a fejére, mint akit meg akarnak fojtani. A második járműben két férfi ült, egyik elöl, másik hátul, és utóbbi mellett ugyancsak volt egy megkötözött nő. A férfi még azt is részletesen el tudta mondani, hogy az illetők milyen színű ruhát viseltek, és nagyjából hány évesek voltak. Elmondta, hogy annak idején leírta a második kocsi rendszámát egy kartondoboz-darabkára, de azóta már elvesztette. A rendőrség hivatalos formában leírta az elmondottakat, majd megkérték a férfit, hogy olvassa el, és ha mindent rendben talál, írja alá. Alá is írta, Alex Milat néven.
Hány lesz még?
Huszonhat nap telt el azóta, hogy Deborah Everist holtteste előkerült az erdőben. A keresők elfáradtak. A kijelölt terep nagy részét átnézték, már csak az utolsó felosztott szakasz volt hátra, az utolsó sírtól három mérföldre keletre. Mindenki egyre magabiztosabb volt, a rendőrség PR-osai már konkrétan a sajtónyilatkozatot fogalmazták, miszerint nem találtak több holttestet a Belangalo-erődben.
A keresők vezetője, Jeff Trichter őrmester egy kis tisztásra ért a csapatával. Egy rózsaszín női farmer, valamint egy kék-sárga színű kötéldarab hevert a földön, tisztán láthatóan. Mellettük egy üres .22-es töltényesdoboz. Ez még nem volt szokatlan, mert rengeteg fura dologra bukkantak, aminek látszólag nem volt köze az ügyhöz. A fentiek mellett további tárgyakat is találtak: golyólyuggatta üres italosdobozokat, egy hurokba tekert drótot, töltényhüvelyeket és üres üvegeket. A tisztán szélén aztán Trichter őrmester észrevett valamit, amitől azonnal megszólalt a fejében a vészcsengő. Egy primitív tűzhely volt az.
Tudta, hogy a keresés utolsó etapja intenzív lesz, ezért ebédszünetet engedélyezett az embereinek, és a továbbiakban az itteni környékre akart koncentrálni. Amint folytatták a munkát, egyikük pillanatokon belül felkiáltott, hogy talált valamit.
A menet megállt, Trichter pedig kisétált a sziklás szakasz szélére, ahol Rullis rangidős közrendőr tartotta magasba a kezét. Egy csont volt, alighanem emberé. Három méterrel arrébb, egy farakás aljában egy koponya feküdt. Megjelölték a helyszínt, és a rádión azonnal riadóztatták a helyszínelőket.
A farakás alatt megint rábukkantak a már ismerős ágakra és levelekre. Az egyik végén egy nagy csont kandikált ki, másik végén egy barna bőr túrabakanccsal. A keresők szétszóródtak, és átfésülték a sírhely környékét, de további maradványok nem kerültek elő. John Goldie, a rangidős helyszínelő női áldozatot azonosított. Úgy tűnt, egymagában volt csak.
A koponyán egy egyedi lila fejpántot találtak. Ezt és a test közelében heverő ruhadarabokat összevetették az eltűnt személyek leírásaival, és ezek alapján úgy tűnt, hogy a német Simone Schmidl csontvázára bukkantak. A leírásban szereplő további tárgyakat, a nagy hátizsákot és a többi táborfelszerelést nem találták meg. Értesítették dr. Chris Griffiths törvényszéki fogászt, aki meg is érkezett a helyszínre a fogászati kartonokkal, és immáron hivatalossá vált, hogy Simone került elő.
A kalandos természetű, Simi becenevű lányt 1991. január 20-án látták utoljára Liverpoolban, Sydney-től nyugatra, és dél felé túrázott. A magabiztos, tapasztalt utazó, aki a világ nagy részét bejárta, egy magányos erdőben, biztonságos otthonától több ezer mérföldre fejezte be útját.
Németországban a szülők is értesültek a dologból, a lehető legrosszabb módon – a rádióból. Azonnal felvették a kapcsolatot a német rendőrséggel, és bár az ausztrál hatóságok már közölték velük a felfedezés tényét, a németek csak két héttel utána erősítették meg, mikor a maradványokat már hazaszállították és eltemették.
A készülő sajtónyilatkozatot törölték, és egy másik ment ki helyette. Lényegében arról szólt, hogy a rendőrség most már arra gyanakodott, hogy további hullák kerülnek elő az erdőből. Élénk találgatások folytak, leginkább arra a két németre tippeltek, akik még mindig nem kerültek elő.
Simone holtteste részben fel volt öltözve, a blúza és a kombinéja a nyakáig fel volt tolva. Zöld rövidnadrágja a medencéjén lógott, a zsinórja ki volt kötve. Néhány ékszert és két pénzérmét is találtak. A korábban előkerült rózsaszín nadrág nem Simonéé volt, viszont megegyezett egy másik német lány, Anja Habschied által viselt ruhával. Ő és barátja, Gabor Neugebauer 1991. decemberében tűnt el.
Két nappal később, miközben a keresés tovább folytatódott, a maradványokat Sydney-be szállították. Dr. Bradhurst megvizsgálta a szinte teljes egészében megmaradt csontvázat, és kétsége sem volt, hogy ugyanazon gyilkos műve volt.
A koponyát nem érte sérülés. A mellkason és a hátán számos szúrt sebet talált, bal- és jobboldalt, illetve elöl-hátul egyaránt, a jól ismert gerincet érő támadásokkal együtt, amik teljesen elvágták a gerincoszlopot. Amint végzett a rémséges munkával, máris mehetett vissza az erdőbe, mert újabb üzenet érkezett: “Találtunk még kettőt.”
Dr. Bradhurst és dr. Griffiths rendőrségi helikopterrel érkezett meg a helyszínre, majd az új sírokhoz mentek, amik a térképen A-val jelölt terület legszélén voltak, egymástól 50 méterre.
Dr. Griffiths magával hozta a férfi, Gabor fogászati kartonját. Annáét még nem küldték meg a németek. Gabor maradványai levelek alatt voltak, részben letakarva egy nagy farönkkel. Több izmos rendőr kellett hozzá, hogy felemeljék.
Dr. Griffiths megerősítette, hogy Gabort találták meg. A teljes csontváz megvolt, jól kivehetők voltak a bomló ruhadarabok is, köztük a farmerral, aminek a cipzárja le volt húzva, és a gombja be volt gombolva.
Bár még nem erősítették meg hivatalosan, hogy a másik hulla Anjáé volt, az biztos, hogy fiatal nő volt az áldozat. Felsőruházata fel volt gyűrve a válláig, alsóruha nem volt sem rajta, sem a közelben. A rózsaszín nadrágot valamivel távolabb találták meg. A csontváznak volt egy feltűnő jellegzetessége: a fej és az első két csigolya hiányzott. Más jól látható sérülés nem volt.
Az alaposabb vizsgálatot követően dr. Bradhurst megállapította, hogy a fejet tisztán vágták le, éles szerszámmal, valószínűleg machetével vagy karddal. A vágás szögéből kiindulva az áldozat lehajtott fejjel guggolt. Ezek a jelek valamiféle rituális lefejezésre utaltak.
A nyomozócsoport vezetője, Clive Small rövid interjút adott a sírhelyek közelében. Közölte a riporterekkel, hogy az új holttestek felfedézésének folyományaként már sorozatgyilkost keresnek. Ez senkit sem ért meglepetésként, a média már a nyomozás kezdete óta ezen az állásponton volt.
A hullaházban dr. Bradhurst megvizsgálta Gabor maradványait. A szájában két szájpecket talált. Az egyik át volt kötve az arcán, kettős csomóval rögzítve. A másik a kötés előtt került a szájába. Bár dr. Bradhurst az összes boncolást maga végezte, tisztán emlékezett minden részletre. Így az is rögtön feltűnt neki, hogy ezt a pecket másmilyen csomóval kötötték meg. A korábbin, ami Joanne Walteren volt, csak egy sima “kofacsomó” volt.
A szájüregben lévő rongy nagysága alapján valószínűsíthető volt, hogy az áldozatot megfojtották. Ezt az elméletet támasztotta alá a repedt nyelvcsont a torokban, ami általában kézzel történő fojtogatásra utal. Az állkapocs is több helyen megrepedt. A koponyát hat lövés érte, három balról, három alulról. Csak az egyik töltény jutott ki, jobboldalon. Gerald Dutton, a ballisztikus maga is jelen volt, amikor a koponya vizsgálata zajlott. Négy töltényt megtaláltak a koponyában, az ötödik a felsőtest csontozatából került elő.
Dutton nem talált kilőtt hüvelyeket a holttest mellett, és a lövések által, valamint a távozó töltények által ütött sebek szögéből és elhelyezkedéséből arra következtetett, hogy hét lövés érte a koponyát. A helyszínen a koponya az oldalán feküdt, és bár átkutatták a talajt, nem találtak semmit. Gabort nem ott ölték meg. Később több kilőtt töltény és üres tölténydoboz került elő az új sírhelyek közelében. A környéken összesen kilencven használt hüvelyt találtak. A mikroszkóp alatti összevetést követően bizonyossá vált, hogy a töltények és a hüvelyek is ugyanolyanok, mint amik Walter lelőhelyén voltak.
A ballisztikai vizsgálat eredménye egyértelműen igazolta, hogy ugyanazt a fegyvert, ami Joanne Walters ölte meg, alig 65 méterre használták Anja és Gabor maradványaitól. Dr. Bradhurst végzett Anja csontvázának elemzésével, további sebeket nem talált.
Az volt a legrémisztőbb, hogy mind a heten különféle módokon haltak meg. Verés, fojtogatás, lövés, szúrás, lefejezés, sőt még valamiféle szexuális bántalmazás is biztosan volt, nőkön és férfiakon egyaránt. A sérülések mértékét és a különféle módszereket figyelembe véve a nyomozók arra gyanakodtak, hogy a gyilkos vagy gyilkosok egyre több időt töltöttek az újabb áldozatokkal. Ez nemcsak arra utalt, hogy a tettes vagy tettesek kegyetlenek és szadisták, hanem arra is, hogy számító és magabiztos illető(k)ről volt szó.
Folytatás a jövő héten!