Dean Corll (1939. 12. 24. - 1973. 08. 08.)
A buli
Nehéz megmondani, miért hívta el Henley a barátnőjét, Rhonda Williamset arra a bulira, mikor több másik barátját is elvitte már, és ők sosem tértek vissza. Talán a sok pia meg a drog lehetett az, ami ködként ereszkedett rá Henley józan ítélőképességére. Mindenesetre elvitte, pedig a házigazda, Dean Corll nem adott rá felhatalmazást.
Elmer Wayne Henley és barátja, Tim Kerley 1973. augusztus 8-án kora reggel hagyták el Corll házát, ami Houston egyik külvárosában, Pasadenában volt. A 15 éves Rhondáért mentek, aki kiszökött otthonról, és egy éjszakai mosodában várt rájuk.
A pici Rhonda arca olyan volt, akár egy gyereké, testileg viszont már igazi nő volt. A lány súlyos érzelmi és fizikai traumáktól szenvedett. Anyja még kiskorában meghalt. Amikor 14 éves volt, első szerelme, egy Frank Aguirre nevű fiú hirtelen eltűnt.
Nemrég egy autós baleset következtében néhány csont eltört a bokájában. A felépülés fájdalmas volt, és apjával való kapcsolata is egyre hidegebbé vált, miután a férfi megtiltotta a barátainak, hogy meglátogassák őt. Nagyon szeretett volna már egy kis megértést és társaságot, így összepakolt egy táskába, és úgy döntött, meglóg.
A három tini hajnali három körül ért vissza a házhoz, és a házigazda tajtékzott a dühtől, amiért a két fiú Rhondát is magával hozta. Henley-nek aztán sikerült lecsitítania Corllt, és folytatódott a buli. Croll füves cigit szívott és sört ivott, a fiúk pedig zacskózással szórakoztatták magukat, vagyis papírzacskóból szívtak be festékgőzt, amíg el nem ájultak.
Pár órával később Henley azt állította, hogy arra ébredt, hogy Corll megbilincseli a csuklóit, és a bokái is össze voltak már kötözve. Korábbi tapasztalataiból kiindulva azt állította, hogy tudta, hogy kínzás és fájdalmas halál következik. Körülnézett, és meglátta Timet, akit levetkőztettek, ráadásul mindkét barátja meg volt kötözve. A szájukat fedőszalaggal ragasztották be.
“Mindegyikőtöket kinyírom!” – visított Corll, Henley elmondása szerint. “De előbb szórakozom egy kicsit.”
Dean Corll a Houston Power & Lightnál dolgozott mint villanyszerelő, de legtöbb barátja csak Cukorkás néven ismerte, mivel évekig dolgozott abban a cukorkagyárban, aminek ő és anyja volt a tulajdonosa. Corll híres volt arról, hogy cukorkát osztogatott a gyerekeknek.
Henley azt mondta, hogy megpróbált vele alkut kötni: segít neki megkínozni és megölni Rhondát és Timet. Corllnak jutna Tim, ő pedig Rhondát erőszakolná meg. Utána pedig közösen megölik mindkettőt.
Corll először megfenyegette őt egy .22-es pisztollyal és egy késsel, de aztán engedett, és levetette a bilincseket és a kötelet.
“Vágd le a ruháit!” – utasította Corll, és a kezébe nyomta a kést. Ezután bevitte Rhondát és Timet az egyik hálószobába, ahol egy hosszú kínzódeszka várta őket. Timet hason fekve, terpeszben bilincselte oda, Rhonda hanyatt feküdt.
Corll megpróbálta megerőszakolni Timet, de a fiatal srác küzdött, ahogy csak tudott. Henley is igyekezett szexelni az eszméletlen Rhondával, de nem tudta megtenni. Henley felkelt, kiment a mosdóba, és amikor visszajött, felkapta a pisztolyt, amit Corll az éjjeliszekrényre tett le.
Corll arca vörös lett a dühtől, amikor meglátta, hogy ráfogják a pisztolyt. “Nyírj ki, Wayne!” – ingerelte a fiút. “Nyírj ki!” Henley hátrálni kezdett, ahogy Corll elindult felé. “Úgysem teszed meg!” – vigyorgott Corll a rémült tinédzserre.
A sztori
Aznap reggel, szerdán 8:30 körül a pasadenai rendőrségre hívás érkezett egy hisztérikus fiatalembertől, aki azt állította, hogy megölt valakit. A. B. Jamison járőr kiviharzott a megadott címre, a Lamar Drive 2020-hoz, egy zöld-fehér színű hához. A ház előtt három tinédzser állt, két fiú és egy lány.
Az egyik fiú, egy félénk, vékony, barna hajú, kecskeszakállas srác előlépett, és azt mondta, hogy ő Wayne Henley, és ő hívta a rendőrséget. Megmutatta a rendőrnek, hogy hol találja odabent Corll holttestét.
Corll nagydarab, izmos férfi volt, 180 centinél magasabb, majdnem száz kiló. A homlokánál már őszülő sötétbarna haját kis hullámok fodrozták. Az igazolványaiból kiderült, hogy a teljes neve Dean Arnold Corll, 33 éves, és a Houston Power & Lightnál dolgozik mint villanyszerelő. Hatszor lőtték meg, a töltények a mellkasát, vállát és a fejét érték. A holttestet a hullaházba vitték, a három tini pedig a rendőrségen kötött ki, ahol kikérdezték őket.
Addigra már a nyomozók is kiérkeztek, hogy megvizsgálják a bűntény színhelyét, az alig bútorozott lakást. Külön figyelmet szenteltek a hálószobának, mert úgy tűnt, annak különleges szerepe volt.
A szőnyeget műanyag fólia fedte, hogy ne érje vér. Az egyik ágy ágyneműje gyűrött volt és rendetlen. A leggonoszabbban a nagy és vastag fadeszka nézett ki, amihez több bilincset, kötelet és zsinórt erősítettek. A földön egy bajonettszerű kés, egy hatalmas műpénisz, rögzítőszalag, üvegcsövek és vazelin volt.
A hátsó udvaron a pajtában egy fadobozt találtak, amibe légzőnyílásokat vágtak, és néhány szál emberi haj is volt benne.
A szomszédok elmondása szerint a ház Dean apjáé, Arnoldé volt, aki ugyancsak villanyszerelőként dolgozott, és a fiának adta a házat, amikor elköltözött. Dean gondját is viselte az épületnek, és nem csinált semmi olyasmit, amivel felkeltette volna a csöndes középosztálybeli környék gyanúját.
Odabent az őrsön a nyomozók nem akármilyen történetet hallgattak végig. Tim Kerley azt állította, hogy Henley azt mondta neki: “ha nem lennél a barátom, ezerötszáz dollárt kaptam volna érted”.
Henley elmondta, hogy Corll egy homoszexuális pedofil volt, aki fizetett neki az áldozatokért, akiket később meg is ölt, és egy csónakházban temetett el.
A nyomozók óvatosan kezelték ezt a “felfedezést”, mint ahogy tették volna bármilyen bedrogozott fiatal esetében, aki azt állítaná, hogy az általa épp megölt ember bűnöző volt. Amikor Dean Corll apja és mostohaanyja is beszélt a rendőrökkel, ők egészen más színben tüntették fel. Elmondásuk szerint a tinik sztorija hazugság volt, és Dean sosem volt homoszexuális és erőszakos ember.
Éppen ellenkezőleg, Dean imádta a gyerekeket, és nagylelkű volt velük. A két tini pedig kihasználta fiuk vendégszeretetét, és a drogtól megőrülve megölték őt saját otthonában.
Ha a rendőrség nem találta volna meg a szexuális kínzásra használt eszközöket Corll házában, alighanem inkább a szülők verzióját gondolták volna igaznak. Így azonban jobban érdekelte őket Elmer Wayne Henley vallomása, tőle akarták megtudni, ki is volt Dean Corll valójában. Tényleg egy szexuális pszichopata, vagy csupán erőszakos, bedrogozott fiatalok áldozata?
A Cukorkás
Amikor a rendőrség elkezdett kutakodni Dean Corll múltjában, eleinte úgy tűnt, hogy a 33 éves férfi tényleg áldozat, és nem a szörnyeteg, akinek Henley állította be őt. Mindezt erősítették az olyan megjegyzések is, miszerint “minden barátom ismerte, a szüleik is, sosem gondoltak róla semmi rosszat”, “mindig azt hitték, hogy Dean rendes srác, nekem is segített, nekik is segített, bármiben”.
Előkerült Betty Hawkins, egy régi barátnője, egy kétgyermekes, elvált anya, aki úgy öt évig járt vele. Ő szintén csakis jó dolgokat mondott róla:
“Dean volt az egyik legkedvesebb ember, akit ismertem. Ha volt valamije, ami másnak kellett, neki adta. Tudomásom szerint nem volt semmi különleges hobbija, már azonkívül, hogy másoknak segítsen. Az elmúlt öt évben vagy tizenöt tévéje volt. Folyton azt láttam, hogy eltűnt a tévéje. Valaki megjelent, és azt mondta, kéne neki egy tévé, és ő odaadta neki a sajátját.
Mellette éreztem, hogy vagyok valaki. A többi pasik nagy többsége mindig lekezelő volt, és csak azt akarták, hogy ágyba vihessenek. Abban az öt évben mi nem is igazán szexeltünk. Néha ölelkeztünk meg csókolóztunk. Volt, hogy majdnem megtettük, de aztán mégsem. Hitt benne, hogy előbb össze kell házasodnunk. Kevesen vannak ilyenek.
Mondogatta is nekem: »Azon gondolkoztam, hogy meg kéne állapodnom, és meg kéne nősülnöm.« De aztán hirtelen meggondolta magát. Akkor már arról beszélt, hogy nincs elég pénze, hogy megnősüljön. Mondtam neki: »Dolgozhatok én is.« Erre ő azt mondta: »Azt már nem. Ha összeházasodunk, nem fogsz dolgozni. Szó sem lehet róla.«”
Aztán elkezdtek olyan információk is szivárogni, amik más színben tüntették fel a dolgot. Egy homoszexuális tini, aki Guynak hívta magát, azt állította, hogy Corll szexuálisan közeledett hozzá egy nyilvános férfivécében. “Engem nem érdekelt a dolog” – mondta Guy. “De nagyon jó barátok lettünk.” Elmondta, hogy Corll rendkívül szelíd és kedves volt hozzá, bár volt a házában egy szoba, ahova nem mehetett be. “Sosem viszlek be oda” – mondta neki.
Guy azt állította, hogy Corll kritizálta a nyíltan meleg bárokat és fürdőket. Volt egy határ, amit Dean saját maga és egy nyíltan meleg életstílus közé állított fel.
“Mintha valami rejtélyes felhőbe burkolózott volna, és csak úgy ott volt. Mintha lett volna neki egy másik élete, aminek nem voltam a része, és nem is akartam belépni ebbe a másik birodalomba. Úgy tűnt, mintha lenne valami gát, és azt akarta, hogy maradjak ezen az oldalán. A másik élete tabu volt. Tudtam, hogy van egy Wayne nevű barátja, de akárhányszor szóba hoztam őket, mindig elterelte róluk a szót. Sosem akarta, hogy találkozzak velük.”
Corll is szorongott az olyan mondásoktól, miszerint “senki sem szeret, ha öreg vagy és meleg.” Egy olyan szubkultúrában, amiben a nyugati kultúra szorongása még erősebb, ráadásul még nagyobb értéket tulajdonít a fiatalságnak és a külsőnek, Corll kevésbé tűnt magabiztosnak, Guy szerint:
“Kitaszítottnak érezte magát, főleg a kora miatt. Rendkívül érzékeny volt a korára, hogy hogy nézett, elég fiatalos-e, volt-e bármi probléma a hajával. Mindig dicséreteket akart hallani, vagy legfeljebb építő jellegű kritikát.
Néha teljesen gyerekesen, rendetlenül, őrült módra viselkedett. A fiatalok közé akart tartozni, és ennek megfelelően adta elő magát. Holott egy 35 év körüli illetőt nem akarunk látni, ahogy a tóban rohangál. Nem kéne levennie a cipőjét, nem kéne feltűrnie a nadrágja szárát, és nem kéne végigugrálnia az utcán.”
Corll arról is mesélt neki, hogy otthagyja Houstont, és elmegy valahova, ahol senki sem ismeri őt, például Mexikóba vagy Dél-Amerikába. Guy az ismeretségük idején semmi jelet nem látott, ami erőszakra utalt volna.
Dean Corll 1939. december 24-én született, az Indiana állambeli Fort Wayne-ben, Arnold és Mary Corll gyerekeként. A szülők házassága nem volt boldog, és Dean hatéves korában el is váltak. Maryre maradt, hogy felnevelje őt és második fiát, Stanley-t.
Arnold és Mary adott még egy esélyt a házasságuknak, és 1950-ben Houstonba költöztek. A két különböző személyiség most sem fért meg együtt, így ismét különváltak. 1953-ban Mary új társra lelt egy West nevű értékesítő személyében, aki korábbi házasságából született lányával élt.
Deannél ekkortájt szívzörejt diagnosztizáltak, ami mindenféle sportolási lehetőséget háttérbe szorított. A zene felé fordult, be is került az iskolai zenekarba mint harsonás. Jegyei középszintűek voltak, de mindig jól öltözött és kedves volt.
Az 1950-es évek végén Mary elkezdte gyártani a pekándióból készült cukorkákat. Dean segített diót gyűjteni, valamint a kiszállítást is ő intézte. John K. Gurwell a Mass Murder in Houston című könyvében így ír Deanről:
“Az évek során akárki is jellemezte Dean Corllt, mindig volt egy visszatérő motívum: megtette, amire kérték, bármiről is volt szó, és mindig udvarias volt. Megértő volt, szeretetteljes, különösen a gyerekekkel. Anyjával sohasem feleselt.”
Dean 1958-ban érettségizett, utána anyjának segített a cukorkás vállalkozásban egészen 1960-ig, amikor Indianapolisba költözött, hogy gondját viselje megözvegyült nagymamájának.
Mire 1962-ben visszatért Houstonba, anyja saját gyártóeszközöket üzemelt be otthonukban, és a garázst cukorbabolttá alakította át. Ő lett anyja helyettese, és a garázs feletti lakásban lakott. Éjjelenként cukorkát készített, napközben pedig a Houston Lighting & Powernél dolgozott rendes fizetésért.
1964-ben besorozták, de egy évvel később családi okokból elbocsátották. Visszament segíteni anyjának, hogy tovább működhessen a cukorkás vállalkozás. Mary eközben úgy döntött, hogy elválik férjétől, így egyre jobban rá is szorult fia segítségére. Dean az apjával is jó kapcsolatban maradt, aki ugyancsak újraházasodott, és a Lamar Drive-on lévő házban lakott.
A cukorkás vállalkozás a Helms általános iskola közelébe, a Nyugati 22. utcába költözött. Dean az összes környékbeli gyereket meghívta, és ingyen cukorkát adott nekik, ekkor nevezték el Cukorkásnak.
Mary harmadszor is megtalálni vélte az igazit egy tengerész személyében, ám ez a frigy is csak néhány évig tartott, 1968-ban tőle is elvált. A cukorkagyárat bezárta, és Coloradóba költözött, és ott újabb cukorkás vállalkozásba fogott.
Mivel a bolt már nem volt része az életének, Corll a másik családi szakma, a villanyszerelés felé fordult. Ezen a téren képezte magát, amikor megölték.
A szülei és mostohaszülei tudta nélkül folytatott titkos élet viszontagságai mindazonáltal már kezdtek kiütközni rajta. A család észrevette az érzelmi gyötrődés jeleit, bár az okokról fogalmuk sem volt. Mary elmondása szerint Dean rendkívül levert volt a halála előtti néhány napban, és arról beszélt, hogy bajban van. Az öngyilkosságot is felemlegette, de aztán úgy tűnt, hogy rosszkedve elpárolgott, és azt tervezgette, hogy meglátogatja anyját Colorádóban. Még az is felmerült, hogy összeházasodik Betty Hawkinsszal. Dean apjának és mostohaanyjának ugyancsak feltűnt a fiú ingadozó hangulata, és aggódtak, hogy a fiú látogatói közül páran eléggé gyanúsan viselkedtek. Őszintén aggódtak, hogy Dean valami veszélyes illető irányítása alá került.
Wayne és David
A nyomozás során megvizsgálták azt a szálat is, hogy a homoszexualitását inkább titkoló Dean Corll gátlástalan drogos fiatalok áldozata lett, vagy éppen valakik visszaéltek a nagylelkűségével. Kiderült azonban, hogy mindössze két igazán közeli barátja volt, Elmer Wayne Henley és David Brooks, és ránézésre nem tűnt valószínűnek, hogy pont ők ártsanak az idősebb férfinak.
Wayne Henley egy alkoholproblémákkal küzdő, pattanásos kölyök volt, aki kimaradt az iskolából. Rendkívül instabil családban élt, ő tartotta el anyját és három fiútestvérét. Napközben és este is dolgozott, szinte semmi idő nem jutott a tanulásra. Jelentkezett a seregbe is, ám nem lehetett katona, mivel kimaradt az iskolából, és hiányos oktatása miatt nem vehették fel.
Barátján, David Brooks mutatta be Dean Corllnak 1970-ben. A kapcsolat elején és vélhetően a végén még úgy tűnt, hogy ez elsősorban pénzügyi kapcsolat lesz. Corll pénzt ajánlott neki – állítólag több száz dollárt -, hogy fiatal férfiakat kerítsen neki.
David Brooks a texasi Beaumont-ban született 1955-ben. Henley-hez és Corllhoz hasonlóan ő is rossz környezetben nőtt fel. Szülei az 1960-as évek elején váltak el, amikor David még csak ötéves volt. Részben Houstonban élő apjánál, részben Beaumont-ban élő anyjánál lakott.
A szülei válása ellenére David ígéretesen kezdte az iskolát, az első években kiváló osztályzatokat szerzett. Később azonban leromlottak a jegyei. Nagyjából ekkor került kapcsolatba Dean Corll-lal, aki fizetett neki a szexuális szolgáltatásaiért. Annyira a férfi hatása alá került, hogy kimaradt a gimnáziumból, hogy minden szabadidejét Corll-lal tölthesse.
David, Wayne és Dean gyakran összejárt. Volt, hogy Dean házában lógtak, volt, hogy kocsiba pattantak és más tinédzser srácokkal találkoztak mindenfelé, ahova azok jártak. Jack Olsen a The Man with the Candy című könyvében így jellemezte őket:
“Corll és a két srác valószínűtlen hármast alkotott: az 1970-es évek elején ő már elmúlt harminc, a fiúk csak 15 körül voltak. Nem úgy tűnt, hogy van bennük bármi közös.
A legtöbb ember számára a furcsa hármas csak annyi volt, mint egy sólyom felbukkanása a fák között: éppen csak megpillantják a körvonalait, vagy az elsuhanó árnyékot. Külön-külön egyikük sem tűnt ki, a tinik társasága lúzereknek és senkiknek tartotta őket. És amikor együtt voltak, igaz volt rájuk a régi matematikai tétel: a nulla többszöröse ugyancsak nulla.”
Szökevények?
Nyilánvaló volt, hogy nem minden szülő tudhatta biztosan, hogy gyerekük nem megszökött otthonról, hanem bűntény áldozata lett. Sok szülő nincs tudatában a feszültségnek, a boldogtalanságnak vagy a külső nyomásnak, ami arra kényszerít egy fiatalt, hogy elhagyja otthonát. Ugyanakkor viszont az is gyakran előfordul, hogy a szülők elég közel állnak a gyerekekhez ahhoz, hogy tudják, mi minden zajlik az életükben, és elég jó kapcsolatban vannak ahhoz, hogy biztosak legyenek benne, hogy nem szökés történt.
Ezt a hitet más tényezők is alátámasztották: amikor a fiatal eltűnt, nem volt jele tervezésnek. Nem vitt magával ruhát, az otthoni kincseit, sőt pénzt sem. Nem voltak veszekedések, büntetések, nem voltak problémák az iskolában, amik kétségbeesést szültek volna.
A fiatal illető olyan körülmények közt tűnt el, ami nem vágott egybe egy szökevény viselkedésével. Ilyen például, hogy a fiatal az uszoda vagy a mozi felé tartva, esetleg egy idegen autójába való beszállás után tűnt el. Az “elvárt” viselkedésnek ellentmondó körülményeket még hosszasan lehetne sorolni.
Miért hiszi a rendőrség világszerte azt, hogy az eltűnt tinédzserek csak leléptek otthonról, ha semmilyen bizonyíték nincs valamiféle bűncselekményt illetően? Igen, vannak gyerekek, akik elszöknek, nem is kevesen. És nem csak azért mennek el, mert nem akarják vállalni a felelősséget valamiért, amit megtettek, nem azért, mert a vélt vagy valós otthoni vagy iskolai körülmények elviselhetetlenek, nem azért, mert azt hiszik, hogy a szüleik nem törődnek velük vagy nem szeretik őket. Néha az az ok, hogy valakihez vagy valahova máshova mennek, amiről azt hiszik, hogy ott izgalmasabb, megértőbbek lesznek velük, jobban érzik majd magukat.
A sorozatgyilkosságok történetét száz meg száz olyan eset kísérti, amikor az eltűnt fiatalokról és felnőttekről azt gondolták a hatóságok, hogy csak megszöktek. Miért? Az egyik ok az lehet, hogy a rendőrség eltűnt személyekkel foglalkozó részlegein egyszerűen nincs elegendő könnyen mozgósítható ember, sőt az alacsony létszám mellé gyakran alacsony büdzsé is társul. Más részlegek ritkán hajlandóak feláldozni az egyébként is szűkre szabott emberi erőforrásokat, amikor nem kristálytiszta, hogy bűncselekmény történt. Kivételek persze vannak, lásd Chandra Levy esetét, amikor egy kongresszusi képviselőt is érintő botrány is társul hozzá, illetve a szülők sem hagyták, hogy az akta a szekrény mélyén végezze.
Rengeteg esetben (az atlantai gyerekgyilkosságok, a brit Moors-gyilkosságok, Ted Bundy, Jeffrey Dahmer és John Wayne Gacy esetében is, hogy csak néhány ismertebbet említsünk) az áldozatok listája jóval rövidebb lett volna, ha a rendőrség szimplán több erőfeszítést tett volna, hogy különválassza a gyanús eltűnéseket a valószínűsíthető szökésektől.
Pontosan ugyanez történt Houstonban is az 1970-es évek elején. A város rohamosan nőtt, és egyszerűen kevés volt az egy főre jutó rendőr, hogy féken tartsák a bűnözési rátát. Egy eltűnt személy nem igazán volt fontos, főleg ha az illető egy lecsúszott környékről tűnt el. A The Heights is ilyen volt, ami az 1800-as évek végén még virágzott, a II. világháborút követően azonban megöregedett és lerobbant.
Az 1971. május 29-én elinduló hatalmas tragédia is csendben vette kezdetét. A 13 éves David Hilligiest és barátja, a 16 éves Gregory Malley Winkle a környéken lévő uszodába ment, és nem jöttek haza. Jack Olsen író szerint a Hilligiest családdal azt közölte a rendőrség, hogy változnak az idők, és manapság a legjobb családokból is megszöknek a fiúk, így Davidet is így fogják kezelni. Hivatalos keresést nem indítanak, de ha iskolaidőben meglátják, megállítják és kikérdezik. Ennyit engedett a törvény. Hiszen egy szökevény az nem bűnöző.
A fiúk szülei herkulesi erőfeszítéseket tettek, hogy kiderítsék, mi történt a gyerekekkel. Aznap este Mrs. Winkel egy rendkívül furcsa telefonhívást kapott pár perccel éjfél előtt. Malley hívta, de amikor megkérdezte tőle, hol van, hosszú csend volt.
“Freeportban vagyunk, anya” – mondta végül. “Csak azért hívtalak, hogy tudd.”
Az anya dühös lett, hogy a fia jó hatvan mérföldre ment Houstontól, és megkérdezte tőle, hogy mit csinál és kivel van. Azt mondta, hogy csak együtt úszott több fiúval, és azt mondták neki, hogy majd később hazaviszik. Másnap az anya azt hallotta, hogy Malley-t és Davidet egy fehér furgonban látták, de a barátaik közül egyik sem tudta, hogy mi történt velük.
Hilligiesték aztán el is mentek Freeportba, hogy megkeressék a fiúkat, szórólapokat osztogattak, díjat ajánlottak fel, sőt szegényes anyagi keretükből még magándetektívet is fogadtak, de hiába.
David egyik barátja, Wayne Henley ellátogatott a Hilligiest család házához, és felajánlotta, hogy segít szétosztani a szülők által kinyomtatott plakátokat. A kisebb Henley fiúk David kistestvéreivel szoktak játszani.
Néhány hónappal később, augusztus 17-én a 17 éves Ruben Watson kapott egy kis pénzt a nagymamájától, hogy moziba menjen, anyjának pedig azt mondta, hogy meglátogatja, ha hazaért a munkából este fél nyolc után, ám a látogatás nem történt meg.
Tíz hónappal később, 1972. március 24-én Rhonda Williams barátja, Frank Aguirre végzett a délutános műszakkal az étteremben, és azt mondta anyjának, hogy este 10-re hazaér. Ő is eltűnt.
Négy ember tűnt el, ugyanarról a környékről, nyom nélkül. A családok és a barátok tudták, hogy nem szökésről van szó. A rendőrség? Ők másként látták. Részükről szökés történt, és ennyivel le is zárták a közreműködésüket.
És itt még nem volt vége. 1972. május 21-én a 16 éves Johnny Delome tűnt el, 17 éves barátjával, Billy Baulchcsal együtt. Három nappal ezután az apa, Mr. Baulch kapott egy levelet a Houstontól hetven mérföldre található texasi Madisonville-ből:
“Kedves anya és apa! Nagyon sajnálom, de Johnny és én találtunk egy jobb munkát, egy Houston és Washington között szállító kamionosnak segítünk pakolni, és három-négy hét múlva megyünk vissza. Egy hét múlva küldök pénzt, hogy segítsek neked és anyának. Szeretettel, Billy.”
A Baulch család egyáltalán nem nyugodott meg, amikor elolvasta a levelet. Bár a borítékon lévő cím Billy kézírása volt, maga a levél inkább úgy tűnt, mintha valaki Billyére hasonlító kézírással írta meg, vagy ő maga írta, de kényszer hatására. De sokkal vészjóslóbb volt az, hogy Mr. Baulch, aki maga is kamionos volt, pontosan tudta, hogy olyan munkakör, amiről a fiúk beszéltek, nem létezik.
Johnny családja ugyancsak kapott egy hasonló levelet. Úgy vélték, valóban az ő írása volt, viszont olyannyira rendben volt a helyesírása, hogy biztosak voltak benne, hogy nem írhatta segítség nélkül.
A rendőrség most sem segített, így Baulchék maguk próbáltak utánajárni a nyomoknak. Miközben sorra vették a gyanús eseteket fiuk múltjából, eszükbe jutott, hogy David Brooks adott Billynek egy kis drogot, amit jelentettek is a rendőrségnek. Emlékeztek Dean Corllra, Brooks társára is, akit Billy és más környékbeli fiúk gyakran meglátogattak a házában.
Amikor Mrs. Baulch megkérdezte Billyt, hogy mit csinálnak órákon át Dean Corll házában, a fiú azt felelte, hogy zenét hallgatnak és tévét néznek, illetve Dean megmutatja nekik a cuccait. “Egyszer megmutatta a bilincseit. Voltunk ott páran, David Brooks is, meg még valaki, aztán elkezdtek játszani a bilincsekkel, aztán felrakták az egyik fiúra, de Dean nem találta a kulcsot. Kábé egyáltalán nem találta meg a kulcsot.”
Mikor Billy apja tudomást szerzett erről, nagyon bosszús lett. “Ez nem normális, hogy egy ennyi idős férfi ilyen játékokat játsszon kisfiúkkal.”
Baulchék aztán el is mentek, hogy felkeressék a Cukorkást. Amikor megtalálták, Dean Corll udvariasan és tisztelettudóan viselkedett velük, de azt mondta, hogy fogalma sincs, hova mehetett Billy és Johnny.
Szinte hihetetlen, de a fenti sztorik különféle variációi még vagy egy évig zajlottak, egészen 1973 augusztusáig. De még senki sem fogta fel, mekkora tragédiával is állnak szemben. Legalábbis addig, amíg Wayne Henley el nem vezette a rendőrséget a csónakházhoz.
Wayne Henley
A csónakház
Wayne Henley azt állította, hogy Corll több fiút is megölt, és hármukat egy csónakházban temette el, Houstontól néhány mérföldre délre. Egy délután elvezette a rendőrséget és néhány megbízható rabot egy Silver Bell nevű utcába, melyben egy Southwest Boat Storage nevű raktár működött. Deané volt a 11-es számú hely. John K. Gurwell író így számolt be a történtekről:
“A helyiségnek nem voltak ablakai, a rendőrök lassan mozogtak, hogy szokják a beltér sötét hangulatát. A földön két kifakult szőnyeg feküdt, csaknem négyméteresek. Az egyik zöld, a másik kék volt. Baloldalt egy hatalmas, üres kartondoboz állt, a jobboldalt egy félig szétszedett karosszéria hevert, vászonnal letakarva. A sarokba tolt hordó mögött egy műanyag zsák volt, benne egy üres meszeszacskó.
A forró augusztusi hőségben a rabok megkezdték az ásást, és nemsokára egy mészrétegre bukkantak. Csurgott róluk a verejték, ahogy tovább folytatták a munkát. Jó pár centivel később egy műanyag fólia bukkant elő, ami egy 13 éves fiú meztelen holttestét takarta.
“Az én hibám” – nyüszörgött Wayne a nyomozóknak. “Pont olyan bűnösnek érzem magam, mintha én öltem volna meg őket. Miattam haltak meg, én vittem őket Deanhez.”
Az első holttest alatt egy csontvázat is találtak. Amikor az első sírhelytől jobbra kezdtek el ásni, újabb két tini került elő. Az egyiket lelőtték, a másikat megfojtották.
A raktár tulajdonosa, Mrs. Meynier azt mondta a rendőröknek, hogy Dean Corll igazán rendes embernek tűnt. Már vagy három éve bérelte a raktárt, és hetente többször ki is járt oda. Bár nem tudta, mi van ott, Corll azt mondta neki, hogy már majdnem tele van, és még egy helyiséget ki akar bérelni.
Miközben a holttesteket ásták ki, a sajtó kiszagolta a felfedezés hírét, és elözönlötték a környéket. Éjfélre nyolc hulla került elő. Jack Olsen egy mondatban összefoglalta, mennyire szörnyülködtek még a rendőrök is: “Nem először kerültek szembe a halállal, de ilyet még nem láttak, hogy ennyi rendes fiú mind bűzös hullaként végezze.”
A nap végére Hilligiesték, Mrs. Winkle és jó pár másik szülő megtudta, miért is nem látták fiaikat többé.
Másnap a rendőrség ismét ki akarta hallgatni Wayne Henley-t. Ő azt mondta, hogy sem a kínzásokban, sem a gyilkosságokban nem vett részt, de tanúja volt a Corll által elkövetett bűntényeknek. Amikor megtudta, hogy David Brooks is vallomást tett, felbátorodott, és ő is részletesen beismerte közreműködését.
David Brooks és Wayne Henley vallomásaiból az árulások, kínzások, csonkítások és gyilkosságok rémséges meséje rajzolódott ki. Wayne végül azt is beismerte, hogy a szadista és gyilkos tettekben is részt vett, és bevallotta, hogy új áldozatokat is szerzett Deannek.
A potenciális áldozat fiatal volt és jó megjelenésű. Corll, Henley és Brooks külön-külön vagy éppen trióként cserkészték be őket. Rendszeresen szerveztek bulikat, ahol az alkohol és marihuána is előkerült. A legdöbbenetesebb az volt, hogy Henley és Brooks saját haverjaikat, gyerekkori barátaikat szervezték be, pontosan tudva, hogy megkínozzák és megölik őket. Pár fiút kasztráltak is, egyiküknek konkrétan lerágták a péniszét, másokat agyonvertek vagy –rugdostak.
A nyomozás második napjára a holttestek száma 17-re nőtt. Henley-t és Brookst is utasították, hogy írjanak össze egy listát minden fiúról, akikre emlékeznek, hogy áldozatul esett nekik. Henley, akinek be nem állt a szája, elmondta, hogy néhányat a Sam Rayburn-tó, valamint a High Island partja közelében temettek el. A rendőrség azonnal ki is szállt az említett helyszínekre, és viszonylag hamar meg is találtak néhány holttestet, de már későre járt, így másnapra kellett halasztaniuk a további munkát.
Az elkövetkező napokban a csónakházból összesen 17, a nyomozás lezárása előtt pedig összesen 27 fiú holtteste került elő. Az eset az amerikai történelem legnagyobb sorozatgyilkosságává vált, megelőzve Juan Corona 25 áldozatát.
Az ásatások és a holttestek feltárása kezdett befejeződni. Henley és Brooks ellen egyre csak gyűltek a bizonyítékok. Nem várt rájuk fényes jövő.
David Brooks
Igazságszolgáltatás
Wayne Henley igazságot szolgáltatott, amikor 1973. augusztus 8-án önvédelemből lelőtte Dean Corllt. Wayne és David Brooks már egyébként is tervezte, hogy megöli Corllt, mert féltek tőle, és attól tartottak, hogy megőrült. Saját magukat is potenciális áldozatnak tekintették, és aggódtak, hogy nem veszik észre elég hamar, ha rájuk kerül a sor, és nem tudnak megszökni. Dean csakugyan elég furcsán viselkedett az utóbbi időben, egyre több áldozat kellett neki, egyre brutálisabban végzett velük, és féltek, hogy saját biztonságuk is veszélyben van.
Bár bevallották, hogy számos áldozatot megöltek és megkínoztak, sem Henley, sem Brooks esetében nem volt valószínű, hogy az új texasi törvények értelmében megkapják a halálbüntetést. A szabályok szerint nem járt halálbüntetés bármilyen bűncselekmény során történt gyilkosságra, csak emberrablás, rablás, betörés, nemi erőszak és gyújtogatás esetén.
1974-ben Wayne Henley-t hat fiú meggyilkolásáért ítélték el, mindegyikért 99 év börtönt kapott. 1975-ben David Brookst egy fiú halálában találták bűnösnek, ő életfogytiglanit kapott.
A törvény szerint háromévente jogosultak egy meghallgatásra a feltételes szabadlábot illetően, de minden alkalommal elutasították őket. Mr. és Mrs. Walter Scott fia is áldozatul esett nekik, és minden egyes meghallgatásra elmentek, hogy biztosak legyenek abban, hogy a bizottság nem felejti el azokat a rémségeket, amik Houston utóbbi száz évének legsúlyosabb rémtettei voltak.
Wayne Henley a művészet felé fordult a börtönben, virágokat és más erőszakmentes dolgokat fest. Festményeit és személyes holmiját eladásra kínálta fel az eBayen, ami heves tiltakozást váltott ki, és nem csak Houstonban. Más államokkal ellentétben Texasban nincs “Isten fia”-törvény, ami megtiltaná, hogy bűnözők könyvekből, festményekből vagy bármi másból pénzhez jussanak.