A fehér ruhás nő történetét valószínűleg mindannyian ismeritek. Többféle változat is terjed: Skóciában úgy hiszik, hogy az Ogmore kastély elrejtett kincsét Lady Wen őrzi. Ha valaki rálel az aranyra, a fehérbe öltözött hölgy szívesen ad belőle, de csak annyit, amennyit az illető megérdemel. Ha valaki kapzsi és lop, vagy másodszorra is visszatér a falak közé, annak a lelkét magával rántja a szellemek közé.

A skóciai Huntly kastélynak is van fehér hölgye. A XVII. században ott élt Lyon család egyik női tagja titokban viszonyt kezdett az egyik szolgálóval. A románc persze kiderült, a feldühödött családtagok megölték a szolgát, a lányt pedig az egyik toronyszobába zárták, aki viszont nem tudta elviselni a fájdalmat és szerelme elvesztését. Egyik éjjel kiugrott a toronyból, és szörnyethalt. Még évekkel később is keringett a legenda és sokan látni vélték, ahogy a kertben, illetve abban a szobában sétálgat, mások pedig zokogni hallották.

A Muncaster kastély valószínűleg Anglia egyik legijesztőbb helye, sok szellemhistóriával, pont ezért akad egy fehér ruhás is. A helyiek szerint Mary Brigg egy fiatal cseléd volt, akit pár fiatal nemes elrabolt. Megerőszakolták, majd miután a szerencsétlen nő belehalt a sérüléseibe, meztelen testét felhúzták a kastély kapujára. A dühös nőt mindig fehér ruhában említik meg, állítólag utálja a férfiakat (ami azért érthető), és előszeretettel öli meg őket.

A floridai St. Augustine temetőben gyakran látni egy fehér lepelbe öltözött alakot. A helyiek szerint egykor egy fiatal nő éppen az esküvőjére tartott, mikor váratlanul összeesett és meghalt, a vőlegénye pedig szerelme jeléül abban a ruhában temettette el. Nem csak a temetőben és annak környékén szokták látni, hanem a fogadóban is, ahol a lagzit tartották volna.

Madisonvillben a Selyemhölgy kísért, az egyik főútnál. Az 1800-as években egy házas asszony a szeretőjétől lovagolt hazafelé, mikor a lovát megtámadta egy kígyó, a nő pedig leesett, és beverte a fejét. Az elbeszélések szerint a férje követte, látta is a balesetet, de mivel dühös volt, nem segített neki, és az asszony meghalt. Többen beszámoltak arról, hogy egy hölgy segítséget kér az arra járóktól, és dühös lesz, ha nem kapja meg. A város múzeumának alagsorában még egy tárlatot is berendeztek erről.

Legtöbbször viszont olyan asszonyokról szól a hiedelem, akik megölték a saját gyermeküket, és a hatalmas bűntudat miatt lelkük nem tud megnyugodni. Bűnük miatt vezekelniük kell; sok pásztor és favágó beszámolója alapján ezek a nők hosszú fehér ruhát viselnek, és dideregnek. Ritkábban esik szó az ártatlan áldozatokról.

A csecsemők meggyilkolása a mai napig elítélendő cselekedetnek számít. Nem szeretnék belemenni, hogy vajon melyik nő miért tette, amit tett - elítéljük, mert rossz, és kész. Az általános hiedelem alapján az elvetélt magzatok vagy megölt csecsemők-kisgyerekek lelkei a szülői ház környékén bolyong, de csak akkor tudnak bárkinek a közelébe férkőzni, ha behívják őket a házba. Viszont keserves sírásuktól senki nem szabadulhat.

A Brit-szigeteken "spunkynak" hívják őket, ezek a lelkek addig bolyonganak a szárazföldeken és a tengeren, amíg valaki nevet nem ad nekik. Skóciában úgy tartják, hogy ezek a túlvilági lények alkalmanként összejövetelt tartanak, ahol vigasztalják egymást, és bátorítani próbálják a legkisebbeket. (Az én fejemben ez vicces gondolat.) Nyugat-Angliában pedig úgy gondolják, hogy a fehér lepkék mind-mind halott babák, mert a lelkük így észrevétlenül tud mozogni az emberek között. De Mindenszentek estéjén összegyűlnek a többi túlvilági lénnyel, hogy társalogjanak.

Persze nem mind békés. Van, akit nem elégít ki, hogy sír és csak a frászt hozza az emberekre. Némelyik vérre szomjazik, főleg a váratlanul vagy erőszakos halált halt gyerekek lelke. Ezek a lények égnek a bosszúvágytól, hajtja őket az elkeseredettség, a düh, a félelem, és rettenetes teremtmények alakját veszik fel. Romániában varcolac, Szerbiában és Boszniában drekavac néven ismerik. Ezek a démonok legtöbbször farkasemberre vagy vámpírra emlékeztetnek. Egyes forrásokban pettyezett, hosszúkás a testük, és aránytalanul nagy, vérszomjas fejük van. Alakjuk többféle állati testrészből tevődik össze, mint madár, kutya, róka, hátsó lábai pedig a kenguruéhoz hasonlítanak. Ha sötétedés után gyermeki kinézete van, egy ember halálát jósolja meg, ha állatias, akkor egy háziállatét. A drekavac fél a kutyáktól.

1992-ben Kravcikában a falusiak egy semmihez sem hasonlítható állat maradványait találták meg, és váltig állították, hogy drekavacra bukkantak. 2003-ban Tometino Polje közelében juhokat csonkított meg valami, 2011-ben pedig Bosznia vidékein jelentettek fura eseményeket: gyereksírásszerű szörnyű ordításokat észleltek, hátborzongató lényeket hallottak trappolni. Efféle hangok hallatán mindenki óvakodik a vadászattól, hiába van éhség a faluban, senki nem akar áldozat lenni, vagy épp vacsora. A közelmúltban Kragujevacban jelent meg a lény, úgy tűnt, hogy pirotechnikai eszköz robbant fel, de semmilyen jele nem volt tűznek. Csak a hang, meg a letépett csirkelábak és -fejek, na meg a vér mindenütt.

Két hónapon keresztül elviselhetetlen félelemben voltak a helység lakói. Döngött az ajtó, kinéztek, senki. Baltával gyülekeztek, őrjáratot szerveztek éjszakára, felhalmozták az összes botot, fejszét, vasvillát, ami a faluban akadt. Volt köztük, aki már harminc évvel azelőtt is látta. Egy alkalommal ötvenen vártak rá, és az első jelre célba vették. Hiába. Három lépés kellett neki ahhoz, hogy elérje a szomszédos mezőt, az embereknek száz.

Nagyon gonoszak, ezért betegséget és halált visznek a szerintük arra érdemes embereknek. Tetteik miatt pedig soha nem juthatnak el a mennyországba. Talán ennél is rosszabb azoknak a gyerekeknek, akik tragikus hirtelenséggel hunytak el, mielőtt megkeresztelhették volna őket. Őket régen a temető kerítése mellé, a temetőárokba vagy egy nagy fa tövébe földelték el sima faládában úgy, hogy apró testüket egy egyszerű rongyba csavarták, illetve volt, akit cserépedénybe tettek. A népi hiedelmek szerint őket a túlvilágon Keresztelő János fogadja, így a tehetősebb családok a holttestek mellé egy pénzérmét és szenteltvizet tettek, hogy legalább halálukban megkeresztelkedhessenek. Egyes kultúrákban még a temetés előtt elvégezték a szertartást, a gyermek szellemét képzelték maguk mellé, és szenteltvízbe áztatott rongyot, zsebkendőt dobtak elé.

Sok legenda említi meg, hogy a bolyongó lidércfény vagy a halk zokogás egyaránt az elveszett lelkek jele.