Korábban már elmeséltünk néhány creepy japán rémtörténetet (első rész, második rész). Most ismét a szigetország démoni fantáziavilágába látogatunk.

Bakekujira

Egy esős este az Okino-sziget partja közelében egy hatalmas fehér valami jelent meg a vízben. A falusi halászok figyelték, ahogy egyre közelebb és közelebb jön. Végül csónakba ültek, hogy megnézzék, pontosan mi az. A méretéből ítélve úgy gondolták, valamilyen bálna lesz, de senki nem látott még ehhez foghatót. Ahogy közelebb eveztek, látták, hogy az óceán vize ezer meg ezer haltól csillog, és ezek is olyan halak voltak, amiket még senki nem látott.

Megközelítették a fehér bálnát, és az egyik halász odadobta a szigonyát, ám az átment a nagy fehérségen. Az ömlő esőben elég rosszul láttak, de végül a szemük elé tárult, hogy mivel is van dolguk. A szörny egy hatalmas sziláscet csontváza volt. Nem volt rajta sem bőr, sem hús, mégis élt és mozgott.

Mindannyian megrémültek, és ijedtségüket csak fokozta a többi ismeretlen hal, ráadásul furcsa madarak is megjelentek az égben. A távolban egy szigetet vettek észre, ami addig nem volt ott. Olyan érzésük volt, mintha valami ismeretlen országba eveztek volna át. A látomás hirtelen megszűnt, és a hatalmas jelenség (amit bakekujirának, azaz szellembálnának neveztek el) amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.

A halászok úgy vélték, hogy valamelyik levadászott bálna szellemével, vagy valamiféle különös istenséggel találkoztak. Ma úgy tartják, ahol felbukkan, oda átkot és balszerencsét hoz.

Kiyohime

Kiyohime (vagy röviden Kiyo) egy Shōji nevű férfi lánya (más verziók szerint özvegye) volt. A férfi egy falu vezetője (vagy egy földesúr) volt, és a Hidaka folyó partján élt. A családja jómódú volt, így az arra utazó papokat vendégül látták, sőt szállást is adtak nekik.

Egy nap egy Anchin nevű jóképű pap beleszeretett a gyönyörű Kiyohimébe, de egy idő után legyőzte szenvedélyes érzéseit, és nem volt hajlandó többet találkozni vele. A nő szörnyen dühös lett, hogy a férfi ilyen hirtelen meggondolta magát, és a pap után ment. A Hidaka folyó partján a pap megkérte a csónakost, hogy segítsen neki átkelni a túlsó partra, de meghagyta neki, hogy a nőt majd ne engedje a csónakjába. Amikor Kiyohime látta, hogy Anchin megszökik előle, a folyóba ugrott, és utánaúszott. Úszás közben annyira elöntötte a düh, hogy kígyóvá (vagy sárkánnyá) változott. Mikor Anchin megpillantotta rémséges alakját, a Dōjō-ji templomba menekült. Megkérte az ottani papokat, hogy segítsenek neki, és ők a templom harangjába bújtatták el őt. A kígyó azonban megérezte a szagát, és a harang köré tekeredett. Farkával hangosan megkongatta néhányszor, majd egy hatalmas tűzcsóvát fújt ki, ami megolvasztotta a harangot. A tűz olyan erős volt, hogy nemcsak a harang olvadt meg, de a pap is meghalt.

Gashadokuro

A gashadokuro ("zörgő koponya") vagy másik nevén odokuro ("óriás csontváz") egy hatalmasra nőtt csontváz, aki az éjszaka legsötétebb óráiban járja a vidéket. Fogai kocognak, a csontjai zörögnek, innen a neve. Ha megpillant egy embert, aki ezekben a késői órákban odakint kószál, csendben odasettenkedik és elkapja, majd a kezével agyonnyomja az áldozatot, vagy leharapja annak fejét.

Eredete a régi időkre vezethető vissza. A harcmezőkön otthagyott katonák rothadó hullái, valamint az éhínségek áldozatai, akik ismeretlenül halnak meg a vadonban, ritkán részesülnek rendes temetési szertartásban. Lelkük éhes szellemként éled újra, és örök vágy gyötri őket, hogy újra megkaphassák mindazt, amijük régen volt. Ezek az emberek haraggal és fájdalommal a szívükben haltak meg, és ez az energia még akkor is ott marad, amikor a húsuk már régen az enyészeté lesz. A test bomlásával egyidejűleg dühük hatalmas erővé nő (az élők iránt táplált gyűlöletté), és ez kelti őket életre mint természetfeletti jelenséget. Amikor több száz áldozat csontjai összegyűlnek egy hatalmas halommá, létrejöhet a kolosszális méretű csontvázszörny, a gashadokuro.

Hatalmas mérete és ereje folytán nem lehet megölni. Egészen addig "életben" marad, amíg a testében tárolt energia és ellenszenv teljesen ki nem ég.

Ushi oni

Nyugat-Japán egyik rémsége, vizek közelében él. Neve szó szerint "ökördémont" jelent, de többféle szörnyre is vonatkozik, aminek marhaszerű vonásai vannak. Legtöbbjük nyaktól felfelé ökör, nyaktól lefelé démon. Létezik ennek a fordítottja is (démonfejű ökörtestű lény), de az ökörfejhez tartozhat pók- vagy akár macskatest is, sőt még kimonós emberteste is lehet.

Az egyedi megjelenésű változatok ellenére nagy mértékben hasonló viselkedésűek, ami közös ősre utal. Rendkívül kegyetlen és vérszomjas szörnyetegek, halálos mérget lélegeznek ki, és szeretik az emberhúst. Egyesek lesben állnak, és azokat támadják meg, akik túl közel merészkednek a barlangjukhoz; mások vadásznak, és a partokat róják, zsákmányt keresve. A legkegyetlenebbek ugyanazt a várost dúlják fel újra meg újra, és szörnyű átkokat vagy betegségeket hoznak magukkal. Legtöbbjük Nyugat-Japán sziklás partjain él, bár néhány a Shikoku-hegységben is megtalálható.

Gyakran előfordul, hogy együttműködnek más démonokkal. A póktestű lény, aki Észak-Kyushu és Nyugat-Honshu partjain lelhető fel, sokszor társul a kígyónővel és a vámpírnővel, akik bájukkal odacsalják a gyanútlan férfiakat a víz partjára. Ekkor az ökördémon ráveti magát az áldozatra, és harapásával megöli. A démonok ezután közösen fogyasztják el a zsákmányt.

Katakirauwa

A katakirauwa egy kevésbé ismert, külsőre nem is igazán rémisztő lény, mégis kerülendő a vele való találkozás. A démon kismalac alakban jelenik meg, de lehet kifejlett példány nagyságú is. Vörös szemeiben a gonosz lakozik, és nincs árnyéka, ami ugyancsak jelzi, hogy nem e világi. Nyugodt természetű, de esténként a nagyvárosok utcáit járja.

Szürkületkor érkezik, és elindul, hogy emberekre vadásszon. Képes úgy ugrani, mint egy nyúl, és rendkívül erős szaglásával keresi ki a magányos, vagy esetleg egy-két nő társaságában lévő férfit. A malac ekkor keresztülrohan az illető lábai között, és ezzel rabul ejti az áldozat lelkét, aki ezután zombivá változik.

Kekkai

A kekkai a sankai (szüléshez köthető) szörnyek közé tartozik. Saitama, Kanagawa és Nagano prefektúrákban található meg. Kicsi és visszataszító, külsőre majomra hasonlít. Hajuk visszafelé nő, és két nyelvük van, egy piros és egy fehér. A terhes nők a kisbaba helyett néha őket hozzák világra.

Amikor megjelenik, testét vér és magzatvíz borítja. Gyorsan elmászik anyjától, és megpróbál megszökni. Ezt legtöbbször az irorin, a régi vidéki házakban gyakran megtalálható agyagtűzhelyen keresztül teszi. Vagy befurakodik a padlódeszkák alá, vagy felmászik a tűzhely fölött lógó hosszú edényakasztó kampón. Ha sikerül megszöknie, később visszatér, hogy megölje anyját. A padlón keresztül furakodik be a házba, majd az alvó anyába, és széttépi.

A hagyomány többféle óvintézkedést ismer. A legfontosabb a felkészülés. Egy nagy shamojit (spatulát) kell helyezni a tűzhely mellé. Amikor a kekkai felmászik a kampón, le kell csapni, majd meg kell fogni, mielőtt meglép. A másik módszer, hogy paravánokat kell tenni az anya köré a padlóra.

"Létezésük" minden bizonnyal a szülés veszélyeit és a születési rendellenességeket próbálja magyarázni. A modern orvostudomány kialakulását megelőzően gyakran merültek fel komplikációk a szülés közben. A gyászoló család könnyebben meg tudja győzni magát, hogy az anya halálát valamiféle gonosz lény okozta, vagyis afféle szellemi büntetés történt a család bűneiért. Ugyanígy könnyű elképzelni, hogy a régebbi kultúrákban a koraszülött, halva született vagy torz külsejű csecsemőket szörnyetegenek tekintették, és a démoni tulajdonságokkal való felruházás útján próbálták valahogy megérteni az ismeretlent és a megmagyarázhatatlant.