A filmművészet története során olyan kiváló rendezők tűntek fel és hagyták kézjelüket az emberiség kollektív tudatalattiján, mint Francis Ford Coppola, Oliver Stone, Clint Eastwood vagy Steven Spielberg. Mindannyian zseniális alkotók, akik képesek voltak nem csak a szemünkhöz, hanem sokkal inkább a szívünkhöz és a lelkünkhöz szólni. Hasonló alkotók a horror műfaján belül is születtek. Wes Craven, John Carpenter, George A. Romero. Ismerjük a neveiket, ismerjük és szeretjük a filmjeiket. Ők – és még hozzájuk hasonlóan rengeteg művész – titánokként magasodnak a középszerűség bűzölgő mocsarai fölé. Azonban vannak olyan ismert és méltán elismert alkotók, akik – bár tehetségük és művészetük utánozhatatlan és rendkívüli – mégsem váltak soha igazán közönség kedvencekké. Szerencsére. Látásmódjuk túlmutat a legtöbb néző komfortzónáján, mondanivalójuk sokkoló és gyakran fájóan őszinte. Az olyan alkotók, mint David Lynch vagy éppen Lars von Tier ugyanis nem ismernek kegyelmet és nem kötnek kompromisszumot. Megkövetelik a figyelmet és olyan élményt nyújtanak cserébe, amit aztán soha sem felejtünk majd el. Nem a nézők arctalan tömegéhez beszélnek, nem robbanások kakofóniáján keresztül mesélik el a hős és a hősnő viharos szerelmének történetét. Céljuk nem másfél órányi kiszakadás a világból, hanem másfél órányi betekintés nyújtása egy addig meg nem ismert, furcsa – és néha ijesztő – világba. Abba a világba, ami körül vesz minket is, de a hétköznapok szürkesége, gondjaink sokasága vagy éppen saját közönyös hozzáállásunk elvonja a figyelmünket csodáiról – legyenek azok bármilyenek is. Ilyen alkotó a testhorror pápája, David Cronenberg is. A kanadai mester – akinek nevéhez, olyan filmek köthetőek, mint az eXistenZ /1999/, a Naked Lunch vagy a kultikus, The Fly – idén új filmmel lepte meg a közönségét, ami talán ugyan kicsit visszafogottabb lett a vártnál, de ezúttal sem okozott csalódást.

Saul Tenser (Viggo Mortensen) és partnere, Caprice (Léa Seydoux), előadóművészek, akik, egy sebészeti gép segítségével, performance-okkal nyűgözik le – és rettentik el – az ilyen látványosságra áhítozó közönségüket. A Saul testében növekvő elváltozásokat, Caprice kamerák kereszttüzében operálja ki a férfiból. A pár azonban egy szokatlan lehetőséghez jut, amelynek köszönhetően lehetőségük nyílik arra, hogy egy különleges holttestet boncoljanak fel. Egy olyan testet, ami eddig elzárta titkait az emberek fürkésző tekintete elől…

A történetről elég csupán ennyit elárulnom, de valószínűleg nem az alkotás ezen aspektusa lesz, ami meg fogja ragadni a nézők figyelmét. Sokkal inkább a stílusjegyek, azok, amik szinte egy ritmusra dobbannak Cronenberg szívével. A helyszín, ami éppúgy lehet egy kisvárosban, mint egy nagyváros turisták elől elrejtett részén. A kietlen utcák, a furcsa emberek és a mindent átható hangulat nekem abszolút sikerrel idézte meg a Naked Lunch örökségét. A jellegzetes beállítások, mint például az előadott performance-ok vagy a „táncos” szekvencia, mind-mind régi jó barátként üdvözlik majd a rendező híveit, akár csak az elmaradhatatlan testhorror. A rendező szerencsére nem hazudtolta meg magát aktuális filmjében sem. A test. Az anyag. A forma. Kezei alatt átalakul. Eszközzé válik, munkapaddá. Egy festő lázálmait reflektáló, bíborszínben lüktető vászonná. Bár tény, hogy ezen a téren talán nem ez az alkotó legerősebb műve, de tény, hogy lényegének valódi magja ebben a moziban is lenyűgözően és hívogatóan ragyog. Csak ki kell nyújtanunk érte a kezünket…

A film azonban nem lehetne ennyire meggyőző a színészi alakítások nélkül. A gárda tagjai rendkívül jól teljesítenek, gyakorlatilag a legutolsó statiszta is remekel az alkotásban. Számomra azonban egyértelműen a Timlin-t alakító, Kristen Stewart volt a show sztárja. Roppant érzékletesen formázza meg a zavart karaktert, aki egyszerre képes szinte már bűnös vonzalmat és ugyanakkor felfoghatatlan nyugtalanságot kiváltani nem csak környezetéből, hanem a nézőkből is. Az operatőri munka is remekül sikerült, akár csak a fényképezés, ami nagyszerűen húzza alá és emeli ki az alkotás szürreális és olykor álomszerű aspektusait.

A Crimes of the Future – ami teljesen független a rendező azonos című, 1970-ben forgatott filmjétől – egy érdekes és megrázó mozi, ami véleményem szerint két tengelyen értelmezhető. Egyrészt, mint film ez egy szürreális vízió, arról hogy, hová juthat, és mivé válhat az ember, ha szinte bármit megtehet. Magával és akár másokkal is. Ilyen értelemben ez egy kellemes alkotás, főleg abban az esetben, ha nem riadunk meg az explicit tartalmaktól sem. Másrészt azonban a mozi értelmezhető Cronenberg-filmként is, és csak így válhat teljessé igazán. Az életmű kontextusában. A rendező mindig is feszegette a határokat, üzenetét pedig – ha árnyaltan is, de – mindig eljuttatta hozzánk. Ezúttal azonban kevésbé árnyal. Üzenete sokkal direktebb ezáltal talán azokat is elérheti, akik eddig tartózkodtak munkásságától. A jövőnk bűnei jelenünkben és múltunkban gyökereznek. Ezeknek a bűnöknek pedig olyan súlyos ár van, amit kollektíven vagyunk kénytelenek megfizetni. Mert tétlenek voltunk, mert hagytuk megtörténni azokat. A sajnálat és megbánás azonban már nem elég. Sosem volt az. Ezekért a bűnökért a húsunkba kell majd vágnunk. Formálnunk kell majd, mint szobrász a rideg anyagot. Fájdalmak közt módosítva azon alkotórészeinket, amik emberré tesznek minket. A jutalmunk pedig az lesz, amire mindig is vágytunk. Amit mindig is kerestünk, de soha nem értünk el igazán. Ez lesz a végső fizetségünk. A megváltás…

IMDb | mafab