Nehéz megszólalnom. Oly sok hónap után végre elérkezett a nap, mikoron is sikerült megtekintenem a legújabb, szám szerint hetedik (!) Gyerekjáték-epizódot. Megérte? Részben igen. Jó volt? Nem. Miért? Mondom.

Kisebb botránnyal indult a film pályafutása, mivel a Netflix tervezett bemutatója előtt két héttel kiszivárgott a teljes film cenzúrázatlan HD-változata, így a rendező és a szolgáltató jelentős bevételkieséssel számolhat, mivel a filmet csak VOD formátumban és DVD/BluRay-kiadásban tették elérhetővé. Az így bukott dollárezrek nagysága érthetően fájóan hat a bevételekre, de a film megtekintése után én is sírtam. És én sem örömömben.

Mikor a legutóbbi, Chucky átkára keresztelt rész megjelent, elégedetten álltam fel a fotelből, mert Don Mancini sikeresen élesztette újra a franchise-t a szörnyű ötödik epizód, az Ivadék után (tudjátok, ebben volt a mimózalelkű fia/lánya a gyilkos babának, amit még Jennifer Tilly sem mentett meg a bukástól). Ám a hatodik részben történtek kellően megalapozták a folytatásnak a terepet, köszönhetően a szerethető Nica-t alakító Fiona Dourifnak (aki a Chucky hangját adó Brad Dourif lánya), a kiváló operatőri munkának és a kellően borzongató hangulatnak. És persze ne feledkezzünk meg a stáblistás jelenetben felbukkanó Andy Barclay-ról sem, akit ismételten az első trilógia színésze, Alex Vincent alakított.

Jöjjön a sztori dióhéjban: miután Nica a gyilkosságokat követően első számú gyanúsítottá vált a hatóságok szemében, kényszergyógykezelésre küldik, ahonnét négy évnyi válogatott terápiás módszer (elektrosokk, fizikai bántalmazás, stb.) után egy részben szabadabb őrizetű szanatóriumba kerül. Itt újdonsült társai kellően kettyósok hozzá képest, és persze a hírnevét hallva tartanak is tőle, hogy hamarabb kerülnek a túlvilágra a tervezettnél. Az intézmény vezetője az eddigiektől eltérően újfajta terápiát alkalmaz Nicá-n: egy netről (!!!) rendelt Jófiú babát felhasználva igyekszik segíteni feldolgozni a traumákat. Persze ahol a Jófiú baba felbukkan, ott hamarosan Chucky is tiszteletét teszi, ebben pedig nem kevés segítségre lel az ápoltak és régi ismerősei személyében. Eközben Andy, akit a múltja és a gyilkos baba egy emberi ronccsá tett, sikertelenül próbál normális életet élni. Mondjuk úgy nehéz is, hogy otthonában őrzi az általa lepuffantott Chucky fejét, akinek napi szinten lerója a tiszteletét (értsd: szadizza, mint Hókuszpók a macskáját). Egy napon aztán Chucky elszólásából tudomására jut, hogy nincs még lejátszva a meccs, és elindul, hogy fényt derítsen a további gyilkosságokra. Hamarosan Nica és Andy sorsa összefonódik, de nem úgy, ahogy azt elképzelték…

Mancini direktor úr már a film forgatása idején elhintette, hogy a Chucky kultuszában szinte minden ismerős arc fel fog bukkanni az előző epizódokból, így például ismét itt van Alex Vincent, aki meglepően sok játékidőt kapott (nem spoiler, de részben a történtek hatására kicsit megkattanva itt most övé az üldöző szerep), Jennifer Tilly is üde színfolt az egész palettán, még így hatvan felé is igazi MILF, habár az idegesítő manírjai megmaradtak, de sokunknak épp ez teszi szerethetővé a karakterét. Mica, alias Fiona Dourif viszont kissé vissza lett fogva a sok szereplő között, nincsenek meg az előző részben ismert kirohanásai, tettvágya, jóformán csak a csodálkozás és állandó ide-oda „futkosás” tölti ki a szerepét, bár a film végére azért megvillantja, hogy csak Chucky az apukája. Van még egy nagy visszatérő is a stáblistás jelenetben, de nem lövöm le a poént, bár kis logikával rá lehet jönni (pici segítség: míg Andy már az első részben is látható volt, ez a karakter "csak" a folytatásban lépett színre).

Ennyi bevezető után következzék a feketeleves: szögezzük le, hogy én imádom a franchise-t minden hibája ellenére, Glennestől-Glendástól együtt, ám ez a rész csupán egy jópofa nosztalgiázásra volt jó nálam. Kezdve a történettel, ami szerint Chucky pár éve egy NETES voodoo-oldalról elsajátított technikának köszönhetően képes magát, illetve a lelkét többszörözni, akkora hülyeség, amilyet csak Mancini tud elkövetni. Amíg az első részben történő lélekvándorlás módszere több percet vesz igénybe, az itt másodpercek alatt lezajlik. Ezzel nincs is baj, oké, újfajta varázslat, de hogy egyszerre HÁROM baba is színre lép, ez már mosolygásra ad okot. Fokozza a nevetést, hogy a babák szájmozgása jó pár esetben köszönőviszonyban sincs a Brad Dourif által kimondott szavakkal: nem vicc, direkt belenéztem az első és a negyedik részbe, ott nagyjából stimmelnek a szinkronok, de a Cult-ban nagyon irritálóan hat ez a figyelmetlenség. Pláne úgy, hogy Chuckyt ismét „rendes”, animatronikus változatban kapjuk meg, nyoma sincs CGI-nak, ami dícsérendő a készítőktől.

A mellékszereplők többségében az idegesítő seggfej kategóriába sorolandóak, kezdve az intézmény vezetőjével, aki bődületes baromságokat művel: ráhagy a betegekre mindent, nevelő célzatai gyilkosságba hajszolják az ápoltakat, és ezeket megsüvegelendő, még ki is használja a betegek testi adottságait, előszeretettel kefél meg mindenkit, aki nőből van és mozog (vagyis lélegzik, bár ki tudja). Az ápoltakra nem lehet panasz, az őket alakító színészek hozzák a kattant figurákat, van itt tudathasadásos egyén, babáját elvesztő kattant nőszemély, üldözési mániás páciens, szóval egy átlag elmegyógy lakosai. Azonban ők is szabadon mászkálhatnak, két darab nevelő felügyel csupán rájuk. Tipikus, nemde?

Folytassuk a sort a hangulattal: itt is elbukik a film, ugyanis a kezdeti képsorok láttán adva volt a téma egy jó kis idegőrlő pszichohorrornak, de nem éltek vele. Van pár biztató pillanat, mikor felpörögne a film, de sajnos a karakterek érdektelensége és a buta helyzetek sokasága hamar lecsillapítja a vágyainkat, így mire sor kerül némi hentelésre, az elég komótosan érkezik el hozzánk. Az utolsó negyedórát leszámítva eléggé semmilyen gyilkosságok történnek, ám a végső 15 percben megkapjuk azt, ami a Chucky-szériára jellemző: van itt belezés, szemkiszúrás, fúróval gyilkolás, mindez egyszerre, premier plánban. Viszont épp ez a pár perc ad olyan kettős érzést ad a filmnek, mintha erre az egy jelenetre készültek volna a film során, pedig épp NEM ezek azok a képsorok, amiken a legjobban szórakozunk. Említettem, hogy a nosztalgiafaktort is behozták a filmbe: példátlanul remekül adagolják ezeket a pillanatokat, a régebbi részek számos kamerabeállítása, az apróbb, ámde ikonikus tárgyak felvillantása és a visszaemlékezések visszahozzák azt az érzést, amiért szeretjük ezt a szériát.

Emellett Andy Barclay karakterfejlődése példásan sikerült, az áldozat szerepét elvesztő kisgyerekből egy bosszúálló felnőtté vált, aki az eltelt idő alatt a rafinált Chucky méltó ellenfelévé avanzsálódott, és kettejük egymás elleni harca nagyon parádésan lett megvalósítva. Alex Vincent lubickol a szerepében, mintha évtizedekig csak erre a visszatérésre várt volna (bevallom, én is). Fiona Dourif eleinte kissé visszafogva játssza Nicát, de ezt a helyzete miatt elnézhetjük neki, a film utolsó negyedére azért jelentősen megváltozik a szerepe, ami bár eltér az addigi alakításától, remek húzásnak bizonyult Mancini-től. Jennifer Tilly-t is említsük meg, aki még ugyanaz a buta libuska, akit eddig is ismerhettünk, és számára ugyanúgy Charles Lee Ray az egyetlen szerelem, akiért bármire képes, és akit bármilyen formában elfogad. Ám ebben ki is merül a karaktere, pedig vele is lehetett volna mit kezdeni, teszem föl, beszállni a gyilkolászásba, ha már a Tiffany-baba is mellette van. Fájó kimondani, de rengeteg ziccert kihagytak az alkotók, viszont kárpótol minket a főszereplők egybefutó történetszála, és a stáblista után felbukkanó régi-új ismerős visszahozatala.

Zárásként elmondhatom, hogy bár rengeteget vártunk ettől a résztől a direktor nyilatkozata és az előzetesek alapján, ám az egyes bugyuta karaktereknek, az életszerűtlen történéseknek és a gyilkolások kevés száma és milyensége miatt mégis csalódnunk kellett, és hiába a főszereplők zseniális történetvezetése, az első és utolsó negyedóra kivételével csak kínlódunk a sok marhaság miatt. Az Ébredő erő óta pedig tudjuk, hogy a nosztalgiafaktorra nem lehet építeni egy filmet. Kár, mert ez a franchise többet érdemelt ennél. Habár azt nyilatkozták a stábtagok és a szereplők is (főleg Brad Dourif, aki már unja a sok csoki… Chucky-t), hogy ez a rész lesz az utolsó, ordít a filmről, hogy még jópár rókabőr várható a továbbiakban is. Nagyon remélem, Mancini időben észbe kap, és ismét képes lesz egy jó folytatást összehozni.

5/10