Fogadjátok szeretettel Tóth Norbert novelláját.

Meleg volt már nagyon korán azon a nyári reggelen, mikor Ben szokásához hűen munka előtt kocogni ment. Minden hétköznap így kezdte reggelét, mindig ugyan azt a távot futotta le, soha nem változtatott az útvonalán, jó volt neki ez a megszokott szakasz, rá mondható igazán, hogy a megszokások embere.

Minden reggel lekocogta a maga négy kilométerét, utána lezuhanyzott, majd megitta az előre lefőzött fekete kávéját.

A mai nap azonban felbukkant egy kis változatosság a napjában. Amikor hazaérkezett, meglátta, hogy az ereszcsatorna alá hívatlan vendégek költöztek be; darazsak.

Ben gyűlölte a darazsakat. Méheknek adják ki magukat, elhitetik az emberrel, hogy ők is kedvesek, elengedhetetlenek a földi élethez, de ezzel szemben csak megcsípnek a kis szárnyas gecik.

Ezek itt azonban nem is egészen voltak kicsik. Bevallhatjuk, Ben talán még félt is tőlük, ám ezt ő az istenért sem ismerte volna be senkinek, szépen is mutatna, ha kitudódna, hogy a kisvárosi bankvezető retteg holmi rovaroktól, akikkel jobbára semmi gond nincsen, csak ősszel bódítja el őket a rothadó gyümölcsök által felszabaduló anyagok. Berúgnak.

Rágyújtott egy cigarettára, átgondolta, mit is tehetne. Kifüstöli őket, ez jó lesz, igen, de mégsem rá vall ez a módszer, talán fel kéne gyújtani őket.

Bekészítette Ben a locsolócsövet, majd abból a gyufásdobozból, amivel előbb még a cigarettáját gyújtotta meg, kivett egy szálat, végig húzta a gyufás dobozka oldalán, majd a darázsfészek aljához érintette. Egyből lángra kapott a fészek, hallatszottak is a pukkanások belülről, mint amikor egy zsebkendőben felgyújtjuk a kullancsot, amit egy áttúrázott hétvége után veszünk ki magunkból.

Sorra pukkantak a darazsak, riadt döngés hallatszott bentről, majd mikor már a tűz egyre közelebb ért a tetőhöz, Ben egy jól irányzott ütést mért a partvissal a kaptárra, az leesett a földre, Ben pedig egy újabb szál égő gyufát dobott a kaptárra. Szeretett biztosra menni.

A döngés egyre erősödött, ám a pukkanások már ritkulni kezdtek, a riadt döngés már-már inkább dühösnek hangozhatott, de Ben fülében ez csak egy megnyert harc diadalénekének hangzott.

Megnyerte a csatát.

Autójában ülve közeledett a munka felé Ben, az autópályán, már nem is gondolt a reggel történtekre, inkább olyan dolgokon töprengett, amiken egy bankigazgató töprenghet.

Eseménytelenül telt a napja a munkában, ahogy megszokta, pontban ötkor el is indult hazafele, majd szerdai szokása szerint megállt a benzinkúton, mint minden héten, most is tele tankolta autóját, majd egy dupla húsos hamburgert kért, dupla sajttal, dupla baconnel, ahogy szokta, colával.

Örömmel töltötte el, hogy ahogy már azt jó ideje megszokta, még most is csak egy dollár hatvanöt centet fizetett ezért a lakomáért, harminc centet pedig a hideg üdítőért, két dollárból ki is jött, na ez a nem semmi, márpedig egy bankigazgató csak tudja értékelni az olcsó és finom hamburgereket.

Legalább lesz mit lekocognia másnap reggel is, gondolta mosollyal az ajkán, majd elégedetten hajtott tovább.

Már nem sok választotta el attól, hogy hazaérkezzen, szél lobogtatta a még teljesen dús, ám néhol már őszbe hajló barna haját, amikor döngést hallott, majd mikor az elhalkult, észrevette, hogy szeretett autójának plafonján egy hatalmas darázs pihent meg. Éppen Benre nézett fekete szemeivel.

Azok a szemek… ilyen fekete és gonosz lehet a világegyetem meztelen valója is.

A csíkok pedig a tigrisekre emlékeztették Bent, ám a nagymacskaféléket tisztelte, szerette, még féltette is, adójának egy százalékát mindig ugyan annak a természetvédelmi szervezetnek ajánlotta fel, ahogyan azt már jó pár éve megszokta. Egy újabb rendszeres öröm.

Ám ez most szokatlan. Egy zárt légtérben a világ legádázabb, leggonoszabb, leggecibb élőlényével.

A hamburgerhez kapott szalvétákat csúsztatta be a darázs potroha alá, majd felkapott egy térképet az anyósülésről, azzal nyomta agyon a darazsat.

A szalvéta sírba rejtett darázstetemet kidobta az ablakon, ennyire nem volt fontos a környezet védelem, hogy az ellenség földi maradványaival egy légtérben maradjon a kocsiban, na nem, abból köszöni, de nem kér.

Bűntudat nélkül hajtott tovább, felhúzta az ablakokat, innentől kezdve a klíma ment tovább, nehogy még egy kis dög próbálkozzon egy potya úttal az ő benzinpénzén.

Ben hajtott tovább hazafele, a piros lámpás kereszteződésnél türelemmel várakozott, együtt énekelt a rádióval valami bugyuta slágert, boldog volt, semmi oka nem volt a bánatra, hisz a napja a szokásos mederben csordogált tovább, ezeken felül pedig megölt ma egy kaptárnyi ellenséget, valamint még egy katonát a kocsijában is. Tökéletes napnak ígérkezett.

Ám ekkor a visszapillantó tükörben észrevette, hogy a hátsó ablakon is darázs van, nem is egy, hanem mindjárt három, ugyan olyanok, mint amilyeneket a reggel folyamán ítélt máglyahalálra, mintha a társukat dobta volna ki szemétként ma az úttestre egy nyamvadt, zsírfoltos szalvétába nyomva.

Ez a három darázs nem mozdult, csak a fekete, üres szemeikkel meredt Ben felé, egy eltiport civilizáció utolsó fent maradt képviselői nézhettek így a hódítóikra, romba döntőikre, leigázóikra.

És a semmiből ott termett a negyedik társuk is.

Ben befordult az első adandó mellékúton, az autó alváza felszántotta maga után a port, majd még egyet odaszusszant neki, mikor Ben lefékezett, nyitott ajtóval.

A csomagtartó felé tartott, itt mindig volt tartalékba egy rovarirtó szer, soha nem tudhatta, mikor kell megölni egy darazsat. Na most itt van egyből négy is.

Eszébe jutott, hogy a szalvétás darázzsal is elbánhatott volna rovarirtóval, de az mégiscsak egyetlen dög volt, nem mindjárt négy, egy darázsért talán még nem állt volna meg, bár ki tudja, hogy reagált volna, ha korán reggel nem nyer meg egy csatát…

Lefújta a darazsakat rovarirtóval, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy mind a négy katona megdöglött, viszolyogva kiseperte őket az ülésekről, visszaszállt autójába, majd folytatta útját hazafele a rovarirtó szúrós szagát érezve.

Picit belélegzett belőle, kaparta is a torkát, de erre mondják azt, hogy valamit valamiért, inkább lélegezzen nehezen, de legyen biztonságban, nem?

Az egyetlen probléma, hogy feleslegesen ringatta magát a biztonság tévképzetébe.

Az anyósülés alól mászott elő a következő darázs, majd egy a csomagtartóból. Újra hárman utaztak az autóban.

Ben most már a kezében tartotta a rovarirtót, eltakarta a pólójával az orrát, majd fújt, fújt, fújt, míg mindkét darázs le nem hullott.

Hát soha nem fogynak el mára?

Átkapcsolta a rádiót a hírekre, ahol a speaker közölte hallgatóival: a darazsak ugrás szerűen elszaporodtak, óvatosan bánjanak velük, fegyverkezzenek fel rovarirtóval, ugyanis ezek a darazsak valamivel nagyobbak a megszokottnál. Majd a végén még kiemelte: semmiképp ne feledjék, mintha csak a Tízparancsolat mondaná ki: rovarirtó.

Ezzel az elmés kis viccel zárta mondandóját, de Ben nem derült fel.

Meglátta a következő darazsat.

A kormányon. A keze felé mászott éppen.

Félrekapta a kormányt és letért az útról, egy pillanatra meg is billent az autó, ám szerencséjére csak egy kukoricásban hajtott be, oda is csak éppen hogy, a sofőrülés felőli ajtót még csak el sem fedték a kukoricák.

Kipattant, szíve egyre gyorsabban vert, egyre nehezebben kapott levegőt, a legrégebbi és egyetlen félelme, ami gyerekkora óta él és munkál benne, most elemi erővel tőrt rá.

Rettegett a darazsaktól, attól, hogy elszaporodtak és nem tudta, hogyan kerül mindig és mindig egy újabb dög az autójába.

Újra feltette magának a kérdést: hát soha nem ér véget?

A válasz a kérdésre az a pici, csiklandós érzés volt a nyakán, mintha valami lépkedne ott ízelt lábaival.

Ne viccelj, súgta egy kaján hang belül, ez nem valami. Tudod jól ez mi. A darazsak. Csatát nyertél, de nem háborút, látod, Benny?

Pánikba esve rohant vissza a kocsijához, majd elborzadt. Élete legszörnyűbb látványa fogadta, mikor meglátta a szélvédőt.

Az egész istenverte üveget azok a kibaszott darazsak borították, egytől egyig mozdulatlanul, rá meredve, megint azok a fekete szemek.

Ám a legijesztőbb dolog még hátravolt. Mikor Ben meglátta, hogy a darazsak egyetlen darazsat állnak körül, érezte, hogy menten elájul.

A középső darázs volt a királynő, a hadvezér, akár még az Isten is, aki elhozta seregét, hogy bosszút álljon a reggeli csatáért.

Felreppent az első darázs, rászállt Ben kezére, majd belecsípett. Ben felordított, próbált odacsapni, tudván, hogy az egy újabb lángoló tűszúráshoz hasonló érzést fog kelteni, de legalább egy katonával kevesebb maradt volna, hogy elégtételt vegyen.

Ám a katona odébb röppent, a könyökhajlatot nézve ki magának, ahová a tű is hatol be, mikor a doktor vért vesz, ám az pillanatnyi kellemetlenség, viszont ez most itt lángol, ég, elmondhatatlanul fáj.

Megindult a második, harmadik, negyedik darázs is, Ben nyakát, másik karját, combját csípve.

Minden egyes csípésnél fel-fel kiállt, majd üvöltött, ordított, segítségért könyörgött először azoknak, akik meghallhatják, majd a Jóistenhez, akiben világ életében nem hitt. Bezzeg most, hogy egy feldühödött, bosszúszomjas darázshadsereg ostromolja őt a fullánkjaival, mindegy volt neki, hogy egy arra járó autós, vagy éppen Gabriel arkangyal segít neki, csak valaki szabadítsa meg az égető érzéstől.

Egyre több és több helyen tör rá a láng, a teste pedig egyre csak duzzad, pirosodik el, Ben pedig isten bizony mindjárt elájul és összeesik itt, az út szélén, egy mellékúton.

Ben csak most veszi észre, hogy erre egy lélek sem járt, a házak is elhagyatottak, nincs itt semmi, csak kukorica és darazsak, darazsak, mindenhol csak azok a kibaszott, dongó, dühös darazsak, akik nem csatát, háborút akarnak nyerni Ben ellen.

Mikor a királynő is elindult Ben felé, már harminc darázs legalább csípte őt, ránézésre akár még a távolból érdekes mintázatú, sárga pólónak is tűnhetett, de ki hallott már olyan pólóról, aminek feltett szándéka halálra csípni viselőjét?

Ben összeesett, csoda, hogy eddig bírta állva, a sokk miatt még talpon volt, ám most, a sokadik combhajlatba mért csípés után összecsuklott, a hátára esett és ezzel ugyan összenyomott vagy ötven darazsat, ám helyette érkezett a pótlás a mellkasára, lábára, karjára és természetesen az arcára.

Ben már nem élt, mikor a darazsak királynője is elhelyezkedett a testén, így azt sem élhette már át, ahogyan az uralkodónő a halott emberi testből kisercegő vért kezdi el felnyalogatni.

Még egy utolsót remegett a test, majd teljesen belepte azt ez a morbid takaró, amit a darazsak borítottak rá a saját apró testükkel.

Ahogyan a fészek lakói fészeksírban égtek halálra, ahogyan az autóban az első darázs egy szalvéta sírban lelte halálát, úgy nyugszik most Ben is darázssírjában.

Három nap elteltével hajtott arra az első autós, ő már csak egy teljesen lecsupaszított csontvázat talált.

Ám mégsem volt teljesen csupasz… minden egyes csontot jóllakott, kövér darazsak takartak.

Az autós arca rátévedt a koponyára. A szemgödörben egy óriási darázs, a királynő nézett üres, fekete, végtelen szemivel az autósra.

A férfi gyorsan visszaszaladt az autójába, hívta a rendőrséget, bejelentette, a helyszínt, majd elhajtott.

Otthon vette észre az első darazsat az autójában.