Emlékeztek még a 2006-os Eurovízióra? Egy finn hardrock csapat nyerte meg, egy olyan együttes, amelyről talán senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen rendezvényt nem hogy megnyerhet, de egyáltalán kikerülhet rá. Pedig a Lordi név alatt futó „szörnycsapat” véghezvitte ezt a lehetetlen feladatot. Tökös zenéjük, abszurd jelmezeik sokakban kétes viszhangot hagytak, sokan azonban, köztük jómagam is, rajonganak a bandáért, ami egyébként nemrég dobta piacra legújabb albumát is, a Scare Force One-t. Csakhogy a sokkrock együttes a zenélés mellett a filmiparban is kipróbálta magát. Mr. Lordi - a csapat frontembere - társult egy helyi íróval, Pekka Lehtosaari úrral, aki segített neki szavakba önteni eredeti ötletét. Félreértés tehát ne essék, a történet egésze Mr. Lordi fejéből pattant ki, az előbb említett finn úr pedig többnyire ennek papírra vetésében segédkezett.

Ennyi bevezető úgy érzem, bőven elég volt, ideje szemügyre venni a kész anyagot! A Dark Floors címet viselő alkotás egésze egy kórházban játszódik. Egy apuka úgy dönt, hogy lányát, Sarah-t kiviszi ebből a bizonyos kórházból, ahol képtelenek segíteni rajta. Mivel a személyzet ezt nem igazán szívleli, így az apa egyszerűen fogja lányát, és megpróbál kisétálni vele az épületből. Először azonban a földszintre kéne lejutni, útjuk tehát egy felvonóba vezet, ahol találkoznak még pár feláldozható, bocsánat, egyedi karakterrel, mint például egy ápolónő, egy biztonsági őr és a többi. A lift megindul lefelé, azonban sajnálatos mód nem viszi le őket a kijárathoz, helyette kidobja őket néhány emelettel lejjebb, a helyzet viszont megváltozott: az egész épület kihalt, emberek sehol. Furcsállva a dolgot, a csapat elindul felfedezni a kórházat, hamarosan azonban rádöbbennek, hogy vadásznak rájuk, méghozzá egy hard rock csapat tagjai!

Így van, a történet szörnyetegei a Lordi zenészei. Itt vannak mind, a billentyűs Awától kezdve egészen a több mint két méteres Mr. Lordiig. Ennél fogva nekem nehezemre esett komolyan vennem a filmet, basszus, mégiscsak az ő zenéjükre tomboltam nem is olyan rég a Barba Negrában. Különben a sztori nem lenne rossz, kicsit zagyva, kicsit érthetetlen, pont mint a másik szintén finn banda, a Nightwish filmes próbálkozása, az Imaginaerum. Úgy tűnik, van valami a finn levegőben, mert sem ezt, sem azt nem sikerült 100%-osan megértenem, pedig szerettem volna.

A Dark Floors egy független film, egy zenekar szárnypróbálgatása egy másik művészeti ág irányába, így is kell kezelnünk. Ne várjunk világklasszis alakításokat, vakítóan gyönyörű vizuális effekteket (bár szerintem láthatunk néhény igen szép megoldást), kezeljük helyén a dolgot. Lévén én szeretem a zenéjüket, évek óta ismerem a bandát, kellemes szájízzel keltem fel a film végén, még akkor is, ha hatalmas nagy zagyvaság kavargott a fejemben utána. (Ha valakinek esetleg sikerül megfejtenie ennek az egésznek a lényegét, az kérem írja meg kommentben, mert kíváncsi lennék rá magam is.)

Én tehát elhiszem, ha valakinek ez sok, vagy „gagyi”, de nem hiszem, hogy ilyen szigorúan kéne bánni vele. A maga nemében jó szórakozást képes nyújtani, még azoknak is, akik csak a horrort szeretik, a banda zenéjét nem, hisz vannak feszült pillanatok és rejtélyek is bőven. Lordi rajongóknak pedig mit mondok? Mindössze ennyit: kötelező alkotás. Mindezek fényében rendhagyó módon ezúttal két pontszámmal fogom értékelni a filmet. A Lordi-rajongó és az elfogulatlan ember szemszögéből:

Mint Lordi-rajongó: 8/10
Mint kívülálló: 6/10

IMDb **| **mafab