Manapság elég kevés egyedi vámpírmozi születik. Ennek tökéletes ellenpéldája a Spierig testvérek második nagyjátékfilmje, amely mind sztorijában, képi világában és nem utolsó sorban színészi alakítások terén is messze kiemelkedik a tömegből.

A történet nagy vonalakban: egy olyan alternatív közeljövőben játszódik, ahol a vámpírok a mindennapi élet részei. Feltűnésük egy járvány eredménye, amely futótűzként söpört végig a világon, és amely csaknem a lakosság 90%-át vérszívókká változtatta. Itt jegyezném meg, hogy már a főcím maga is kellemesen fokozza a hangulatot, a járvány kitörését taglaló híradós visszaemlékezésekkel, csakúgy, mint egy kislány öngyilkosságával, aki, szembesülve vámpír voltának hátrányaival, inkább kisétál a napfényre.

A film főhőse egy hematológus, Edward (nem, még véletlenül sem az), aki elvonultan éli a szürke hivatalnokok unalmas hétköznapjait, és akit Ethan Hawke személyesít meg, igencsak hitelesen. Feladata egy vérpótló készítmény legyártása, ami a rohamosan csökkenő emberi populációt hivatott leváltani. Megbízója, akit Sam Neill alakít, vérfagyasztóan üzleties stílusban, napi szinten igyekszik motiválni a doktort, hogy sose adja fel a reményt a sikerre, a kudarcok ellenére sem.

Kicsit talán száraznak tűnhet, de egyáltalán nem az. A film legnagyobb erőssége, hogy a sztori mellé egy teljesen kidolgozott világot is tálal. Ez a világ csaknem megegyezik a miénkkel, csak minden kicsit más. A kávéba tej helyett vér kerül, a reklámokon vérszívók mosolyognak, megvillantva szemfogaikat, és az utcák telis-tele vannak csavargó kölykökkel, kiknek csak a szeme árulja el a valódi korukat. És vannak "ők", a vérhiánytól átalakult vámpírok, akiktől mind az emberek, mind a vámpírok rettegnek.

Ez a film tehát egy "hétköznapi" világban játszódik, csak épp minden a feje tetején áll. És ebben a kaotikus, mégis civilizáltnak mondható közegben igyekszik változást elérni Edward. Céljában csak megerősíti egy váratlan találkozás egy embercsoporttal, majd egy mutálódott vámpírral. Érzi, hogy eredményeket kell felmutatnia, de a főnökei a siker ellenére is ragaszkodnak az emberi vért lecsapoló bankjaikhoz.

Igazán innentől kezd a film is érdekessé válni, ugyanis a Daybreakers egyedisége számomra abban nyilvánult meg, hogy a vámpírok épp úgy viselkednek, mint a megfertőződésük előtt. Csupán olthatatlan vérszomjuk, emberfeletti erejük és halhatatlanságuk különbözteti meg őket a hőn áhított zsákmánytól. Nem mellesleg nappali jelenetekben is láthatjuk a vérszívókat, ami olyan leleményességet sejtet, ami a valóságban is kivitelezhető volna.

A filmben némi személyes drámát is kapunk, ami az orvos emberi vér elleni bojkottjában nyílvánul meg. Ezt abszolút elfogadhatónak tartottam, bár Isabel Lucas (a filmben Edward főnökének a lánya) hasonló jeleneteit már inkább feleslegesnek és erőltetettnek éreztem.

A Daybreakersben feltűnik még Willem Dafoe is, pár jelenet erejéig, mint a megoldás kulcsa. Az ő alakítását inkább rutinszagúnak éreztem, bár a szövegei kétségtelenül a film stílusosabb pillanatai közé tartoznak.

Technikai téren a film érzésem szerint jelesre vizsgázott, bár az alacsonyabb költségvetés itt-ott azért meglátszik a CGI-n. A zene nem kimondottan klasszikus, de remekül kiegészíti a borongós és egyben reményteljes hangulatot. Vizuális téren viszont mindenképpen szót érdemel a film végi vérfürdő, amelyhez foghatót nem sokat láttam eddig. Ugyan éreztem egy kis művészieskedő felhangot benne, de finálénak jobb nem is lehetett volna.

Összességében tetszett tehát a Daybreakers. Akadnak ugyan apróbb hibái, és a talán a vizuális effekteken is lehet fogást találni, de a történet, amelyet a színészek szinte kivétel nélkül életszagúan keltenek életre, maradandó élménnyé varázsolja ezt a mozit.

7/10

IMDb | mafab