Wes Craven méltán harcolta ki az őt megillető helyet a horror műfaj legnagyobb, és legmeghatározóbb alakjai között, noha egyértelmű érdemei mellett azt sem szabad letagadni, hogy az ő filmográfiája is eléggé változatosra sikeredett, főleg a minőség tekintetében. Az olyan korszakalkotó mesterművek mellett, mint a Rémálom az Elm utcában, a Sikoly, Az utolsó ház balra, vagy a Sziklák Szeme, olyan jóval gyengébb, gagyibb, vagy egyenesen botrányos produkciók is megtalálhatóak, mint a Vámpír Brooklynban, a Halálos barát, a Mocsárlény, vagy a Sokkoló. Craven munkásságára nagyon jól illene a sinus görbe képe, mert legalább ilyen változatossággal készítette a remekműveket, és a fércműveket is. És ott vannak még azok a produkciói is, amik e két véglet közé esnek, és ezek már jóval érdekesebb feladatot nyújtanak. Ezek azok a filmek, amik már jobban megoszthatják a nézőket, és legalább annyi érdemet lehet bennük találni, mint negatívumot. Ezek közül jó pár film még ismertnek is mondható, de akad egy pár, ami viszonylag ismeretlen a nagyközönség előtt, pedig ezekkel a darabokkal is érdemes foglalkozni. Ebbe a kategóriába tartozik Craven 1981-es rendezése is, a Deadly Blessing.

Martha (Maren Jensen) kettesben él férjével, Jimmel (Douglas Barr) egy kis vidéki farmon, a szomszédban a férfi családjával, akik egy eléggé bigott vallási közösség tagjai. Martha és Jim már a közös családalapítást tervezik, amikor a férfi egy szerencsétlen és különös baleset áldozata lesz. A magába fordult, elkeseredett nőt meglátogatja két barátnője (Sharon Stone és Susan Buckner), akik Martha mellett szándékoznak maradni, amíg az ki nem heveri valamelyest a tragédiát. Ám hamarosan egyre furcsább és aggasztóbb dolgok kezdenek történni a farm környékén, és Martha egyre inkább arra gyanakszik, hogy a helyi vallási közösség kipécézte őt magának, élükön a közösség tekintélyt parancsoló vezetőjével, aki egyben Jim apja is, Isaiah Schmidt-el (Ernest Borgnine), aki nem volt képes megbékélni azzal, hogy Martha így „megrontotta” és „eltérítette” az ő fiát a gyülekezettől.

Craven egy igen érdekes témát és alaphelyzetet választott filmje kiindulópontjának, ami magában foglalhatná a vallásos horror alkategóriáját. Ám a képlet nem ilyen egyszerű. A vallási téma mellett Craven reflektál a kor slasher horrorjaira, visszanyúl a klasszikusabb rémfilmek módszereihez, és egyben előrevetíti saját későbbi sikereit is. A film alapjáraton elég lassan építkezik. A felvezetés után a rendező a borzalmakat egy darabig meghagyja a sejtetés szintjén, és sokkal több időt fordít a szereplőire és a hangulat megteremtésére. És itt el lehet mondani, hogy Craven tényleg törődik a karaktereivel. A szereplők rendesen megvannak írva és motivációik is kellően meg vannak indokolva. A Deadly Blessing első fele inkább emlékeztet egy komolyabb drámára, ahol tényleg a főhősnő tragédiájának feldolgozása, és elhunyt férje családjával való hadakozása áll a középpontban, és ahol a legtöbb hangsúly a karakterek közti dinamikán van. A színészek igazodnak is ehhez, mindenki remek munkát végez. Maren Jensen tökéletes a főszerepben, és végig átélhetően hozza karakterét, jól érzékeltetve annak minden fájdalmát és bizonytalanságát. Nem mehetünk el szó nélkül Sharon Stone mellett sem, akinek ez volt az első nagyobb, szöveggel is rendelkező szerepe, és Stone már itt is brillírozik. Talán az ő karaktere az, aki a legtöbb pszichológiai hadviselésen esik át, és az ezzel járó félelmeket, és a lassacskán őrületbe hajló kétségbeesést remekül prezentálja nekünk. Ám aki talán még is ellopja az egész showt, az Ernest Borgnine a vaskalapos vallási vezető szerepében, akinek minden egyes megmozdulásából és nézéséből is csak úgy árad az erő, a tekintély, és a vakbuzgó, kérlelhetetlen vallási hit. Néhol még kifejezetten félelmetes is tud lenni ez a fickó.

Ám az ilyen drámaibb és karakterközpontúbb pillanatok mellett Craven mesteri módon teremti meg a film alaphangulatát is. A farmházakkal benépesített, jóformán kietlen puszta önmagában képes egy nyomasztó érzést teremteni, de emellett a rendező folyamatosan rájátszik arra, hogy itt valami nagyon rossz dolog fog történni. Apró aggasztó jelek, egy rejtélyes, ólálkodó alak tevékenységei, és mindez James Horner hátborzongató dallamaira, amik konkrétan az Ómen zenéjét idézik meg nekünk. Ezek mind elültetik bennünk a nyugtalanságot, hogy amikor majd a film második felétől ténylegesen átlépünk a horrorba, számítsunk is arra, ami jönni fog, de egyszerre féljünk is tőle. Ráadásul az a horror, amivel itt szembesülünk, több szinten is működik, így először kezdjük az egyszerűbb oldalával, ami a slasher toposzokat aknázza ki, de egy kicsit máshogy. 1981-ben tombolt a slasher láz. Minden tele volt a maszkos gyilkosokkal és a látványosabbnál látványosabb kivégzésekkel. A Deadly Blessing valamilyen formában erre az irányzatra is próbált hajazni, ám végeredményében Craven még is inkább ettől függetlenül, egy jóval klasszikusabb, krimiszerűbb irányt alkalmazott. A gyilkosságok nincsenek tucat számra egymásra halmozva, és azt se lehet elmondani róluk, hogy kifejezetten látványosak, kreatívak vagy vérgőzösek lennének. A gyilkos személyével kapcsolatban is inkább a Whodunit műfaji sajátosságai érvényesülnek, vagyis a gyilkos személye és alakja egészen a fináléig rejtve marad, és ránk nézőkre van bízva, hogy magunkban megpróbáljuk kitalálni, hogy ki és miért lehet az elkövető. Ám amikor ez végül kiderül, abban a csavarban Craven látnoki módon megelőlegez egy pár évvel későbbi horror klasszikust, és már csak emiatt is borzasztó, hogy a Deadly Blessing ennyire nem kerül szóba sehol. Hisz már ezzel a lépéssel is kiharcolhatná magának a létjogosultságot.

Ám a slasher/krimi vonalon túl ott van még a vallási és misztikus horror is, és ez az igazi erőssége az alkotásnak. A filmben szereplő vallási közösséget Craven egyértelműen az amishokról mintázta, de itt szigorúan nem róluk van szó, hanem egy kitalált gyülekezetről, a Hittite-okról (Hettiták?) Fő ismertetőjegyeikben és szokásaikban azonban teljesen megfeleltethetőek az amishoknak. A rendező nem is akarja igazán rendesen kibontani ezt a vallási közösséget, ami hiba is lehet, de itt ők egyértelműen a horror és a félelem eszközeként vannak jelen, továbbá a hitbéli és társadalmi különbségek szemléletes ábrázolására. Cravenről sok mindent lehet mondani, de az tagadhatatlan, hogy legtöbb filmjébe mindig próbált belecsempészni valami mögöttes tartalmat, és ez itt sincs másképp. Erősen pellengérre kerül a vidék és a város, valamint a profán hétköznapi élet és a puritán vallási élet szembeállítása, de elég erőteljes hangsúlyt kap a hagyományokkal való szembefordulás is. Tisztán érezhető, hogy Cravent komolyan foglalkoztatták ezek a dolgok, és akart is mondani róluk valamit. Ez a próbálkozás pedig nem feltétlenül tökéletes, de alapjaiban véve korrekt munkának mondható. Aminek a fényét csak jobban emelik a természetfeletti elemek finom beemelése, és a rémálom jelenetek alkalmazása. Ez utóbbi azért is említésre méltó, mert ezek a jelenetek, bár még nem olyan kiforrottak, de több tekintetben is megelőlegezik Craven későbbi sikerét, a Rémálom az Elm utcábant. Sőt, az ikonikus fürdőkádas jelenet már itt megjelenik. Ezek az álomjelenetek egyébként még kiforratlanságuk ellenére is hatásosra és félelmetesre sikerültek, és tökéletesen hozzák be a cselekménybe a természetfeletti, a felfoghatatlan és tudatalatti félelmeket. Craven néhány későbbi filmjében használt recept közül megjelenik itt még a befejezés happy end mentessége, ami itt ebben az esetben viszont eléggé indokolatlanra és értelmetlenre sikeredett. Nem meglepő módon, ezt is inkább a producerek erőltették.

A Deadly Blessing egyértelműen Craven jobb filmjei közé tartozik, ám az enyhe kiforratlanság eleget tud rajta csorbítani ahhoz, hogy ne váljon klasszikussá. Ennek ellenére így is érdemes tenni vele egy próbát, hiszen egy remek hangulattal átitatott sötét dráma ez, nem kevés vallási horrorral. Craven rajongóinak pedig egyenesen kötelező.

IMDb | mafab