Norbi ismét velünk és küldött nekünk egy Dean. R. Koontz könyvkritikát.

Dean R. Koontz munkássága sosem tartozott a kedvenceim közé, ez az eredetileg 1981-ben megjelent, majd 1996-ban alaposan átdolgozott (modernizált) regény viszont a jobb művek táborát gyarapítja – legalábbis azok közül, melyekhez volt szerencsém. Az író stílusa nekem valahogy mindig is – nem találok rá jobb kifejezést – túl „amerikai” volt, és ez a „sznob-faktor” kezdetben A sötétség szeme esetében is zavart. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nehezítette a beleélést. Aztán, szerencsére el tudtam vonatkoztatni ettől, és egy gördülékenyen megírt, izgalmas könyvélménnyel gazdagodtam.

Christina Evans, a Las Vegasban élő sikeres tánckoreográfus nemrég veszítette el tizenkét éves fiát, Dannyt. A kisfiú a hivatalos verzió szerint balesetben vesztette életét, amikor kirándulni indult a hegyekbe iskolatársaival, ám a nő nem hajlandó elfogadni ezt a tényt. Kétségeit tovább táplálják különös álmai, a fiú szobájában tapasztalt furcsa jelenségek, és persze az a tény, hogy sosem látta fia holttestét. Nagyjából ennyit írnék a sztoriról, de lehet, hogy ez is sok.

A kötet hátoldalán olvasható ajánló, valamint az első néhány fejezet ugyanis meglehetősen félrevezető, emiatt sokáig azt hittem, hogy egy újabb átlagos szellemtörténettel van dolgom. Szerencsére azért ennél jóval összetettebb a dolog. És akkor itt tisztáznám is, hogy ez az olvasmány nem horror, még csak a horror határát sem súrolja – de ez ne vegye el senki kedvét az olvasástól. A műfaját én valahová a thriller és a krimi közé lőném be, persze van egy kis misztikum is, de csak beetetés szintjén, mint már említettem.

A cselekmény – a bevezetést leszámítva – végig pörög, akcióból és nyomozásból is pont annyit kapunk, amennyi a figyelem fenntartásához szükséges, de még éppen nem válik fárasztóvá. Akad még itt némi autós és helikopteres üldözés, és egy egészen minimális „titkosügynökös” közelharc is, viszont nem ezekre van kihegyezve a történet, szerencsére.

Mindössze kettő zavaró tényező csorbította számomra az olvasás élményét, ezek viszont sokat vettek el az élvezeti értékből. Az egyik a súlytalan főgonosz (vagy inkább negatív karakter, hiszen főgonoszról nehezen beszélhetünk egy kormányszintű/világméretű összeesküvésnél), aki elég későn bukkan fel és egyébként sem sokat tesz hozzá a végkifejlet alakulásához – a másik meg a hihetetlenül kínos, már-már Júlia-regényekkel vetekedő romantikus szál, amit tuti, hogy azért erőltetett bele az író a sztoriba, hogy behozza a maszkulin exkatona-ügyvéd karakterét. Ettől a ponttól egyébként ritmust is vált az regény, a férfi főhős beemelésével az eredetileg kulcsfiguraként bemutatott Christina egyre inkább súlytalan mellékszereplővé válik, végig ott van ugyan a történések közepében, mégsem érezzük fontosnak a jelenlétét, inkább csak amolyan kötelező biodíszletként feszít a mindent megoldó, bátor hős oldalán.

Illetve, akkor már ideveszem a szirupos befejezést is, ami nem kifejezetten rossz, inkább csak olyan semmilyen.

A hibáival együtt is kellemes órákat nyújthat A sötétség szeme című misztikus krimi/thriller azoknak, akik szeretik a könnyedebb darabokat. Maradandó élményt, mélységet ne várjon tőle senki, de lefekvés előtti agyradírnak tökéletes. Én mondjuk leginkább a vonaton olvastam – úgy is működik, feltéve, ha nem zavarja az embert a többi utas kotkodácsolása.

Magasabb pontszámot nem tudok adni, hiszen meg sem közelíti az általam etalonnak tartott művek színvonalát, az átlagos ponyváknál viszont klasszisokkal jobb. Kellemes kikapcsolódás, se több, se kevesebb.

7/10