Jason Eisener (V/H/S/2) filmje egy kamutrailerből nőtte ki magát és milyen jól tette a kanadai rendező, hogy megcsinálta ezt a történetet. A főszereplőnk egy magányos hajléktalan, ha úgy jobban tetszik, egy vándor, aki egy mocsokkal teli városba érkezik. Ebben a városban tombol az erőszak és a halál az utcákon. Egy kisebb csoport tartja rettegésben az itt élőket, elvadítva egymástól az embereket és morbid, gyilkos játékokkal ütik el az időt. Ebbe a világba csöppen bele a mi kedves hobónk. A férfi kimenti a helyi kiskirály kezei közül a fiatal prostituáltat és ezzel magára haragítja a nagyfőnököt, a fiait és persze a kezükben lévő hatóságot is. Kemény küzdelem kezdődik, amelybe beleáll a vándorunk, aki véres és bosszúval teli leszámolásra készül.

Ez a film egy igazi gyöngyszem. 2011-ben ilyen exploitation és grindhouse keveréket kevesen tudnának letenni az asztalra, de Eisenernek maximálisan sikerült az elvárások felett teljesítenie. Kezdjük ott, hogy megtette főszereplőnek Rutger Hauert, aki meghálálta a rá osztott szerepet és élete egyik legjobbját hozta a vásznon. Egyszerre volt megtört vándor, szerető apa, gyilkos halálosztó és a világ erkölcstelensége felett álló prédikátor. Persze sörétessel a kezében és belekkel a lába alatt.

A többi szereplő is zseniális. Gregory Smith (A hazafi) és Nick Bateman egészen hihetetlen magaslatokba viszi a gyilkos-rohadék trollduó fogalmát. Ilyen őrült állatokat ritkán látni a vásznon. Annyira túlzott minden a karakterükben és a játékukban, hogy az már jó. Valahogy működik az egész, mert illeszkedik a filmbe. Az őrült gyilkolás, a bosszúszomj mind fullasztóan túl van tolva.

A történetet remekül összerakták, a műfajra jellemző minden sajátosságot megtartottak és nagyszerűen alkalmazták. Megvan az irónia és önirónia, a fekete humor, a mocsok, a szétloccsanó fejek és belek, a humor, a műfaj iránti szeretet és alázat. A városba érkező vándor motívuma, aki megvívja azt a harcot, amire a helyiek nem voltak képesek visszatérő motívum a filmvásznon, mégsem válik unalmassá ez a toposz. Ez pedig a nagyszerű színészi játék mellett a stílusnak köszönhető. A zene és a színorgia, amit a vásznon kapunk egészen elképesztő és zseniális. A tempó lassan indul be, van egy kicsit döcögősebb rész is a filmben, de aztán maximális fokozatra állítják az őrületet és abban már nincsen köszönet. Mindent kifordítanak, beleértve a delikvensek végtagjait is, miközben nagyon komoly problémákról van szó ebben a filmben.

Felejthetetlen az a jelenet, amikor kamerával mennek az utcán és fizetnek azért az embereknek, hogy bántsák egymást, vagy saját magukat. Itt érhető tetten a mi vándorunk átlényegülése és itt vált a film tempója is. Miközben ömlik a vér, fogod a gyomrodat, egymás után kapod a sokkoló képeket az arcodba, mégis gondolkodsz a témán. Mert ez nem egy üres, vérrel, lefejezéssel, gyerekgyilkossággal, szétmálló testrészekkel és végtelenül egyszerű párbeszédekkel teli film. A mocsok alatt ott van a brutálisan őszinte igazság is. Nem félnek kiparodizálni magukat, nem félnek használni az erőszakot és nem félnek belevágni a mondanivalót a néző arcába, miközben az egészet egy nagy viccnek éljük meg, ami valahogy mégis véresen komoly. Komolyan gondolják mindezt, miközben kinevetnek mindent és kifordítják az egész filmet.

A Hobo with a Shotgun brutális, erőszakos, váratlan, kegyetlen és őszinte mind magával, mind pedig a társadalommal szemben. A színészi játék nagyon morbid, nagyon kifordított, mégsem válik paródiává és nevetségessé. Miközben nem akarjuk komolyan venni azt a gore-t, amit kapunk, azért mégis van az egészben egy őrült racionalitás. Ebben van a film ereje. Ez egy őrületes utazás, ami nagyon sokaknak a műfaj miatt nem lesz ínyére, viszont amit kár lenne kihagyni.

IMDb | mafab