A horrorvígjáték furcsa egy vegyítés. Itt van először is a horror, aminek rettegést, félelmet, borzongást kell nyújtania, az ember idegeivel kell szemérmetlenül játszadoznia, amennyire csak lehetséges. Ennek talán épp ellentéteként a vígjátékok célja a nevettetés, az egyszerű, könnyed szórakoztatás. Épp ennek az ellentétnek köszönhető, hogy nagy szakértelem kell ahhoz, hogy a két stílust vegyíteni tudjuk úgy, hogy mindkettő sajátosságai megmaradjanak. Egy jó horrorvígjáték sokkalta bonyolultabb, mint azt első ránézésre hihetné az ember. Elég, ha csak az egyikből kicsit túl sok jut az adott alkotásba, és borul az egész valamelyik irányba. Nos, mai cikkünk tárgya, a Deathgasm bőségesen tartogat mindkét stílus jegyeiből, megőrizve azok tisztaságát, miközben egymást kitűnő minőségben támogatják. Ha pedig mindehhez hozzáveszem, hogy nagyszerűen parodizálja a metálrajongókat – akik közé magamat is sorolom -, akkor tényleg egyértelmű, hogy engem kilóra megvett.

A történetet röviden így tudnám összefoglalni: néhány szerencsétlen srác merő véletlenségből megidéz egy ősi démont, ami aztán vérfürdőt rendez a szomszédságban. Valóban ennyiből áll ez a másfél óra, de azért bontsuk ki ezt egy kicsit jobban!

Főszereplőnk tehát Brodie, egy fiatal rocker, aki főleg death és black metálban utazik. Tudjátok, arról az arcfestéses, hörgős dologról van szó. Anyja halála után a mélyen vallásos nagybátyjához költözik, ahol aztán nehézségekbe ütközik beilleszkedését illetően. Unokatestvére nyíltan gyűlöli, az iskolában pedig két olyan fiú barátkozik csak vele, akik számára a legnagyobb izgalmat a délutáni szerepjátékpartyk jelentik. Brodie ettől függetlenül felfigyel az iskola ügyeletes jócsajára, Medinára, aki történetesen unokatestvére barátnője. Mikor Brodie egy lemezboltban találkozik egy még nála is keményebb metálarccal, Zakk-kel, elhatározzák, hogy bandát alapítanak, melynek neve Deathgasm lesz. Különböző okokból kifolyólag hozzájutnak az úgynevezett Fekete Himnuszhoz, ami képes megidézni egy ősi, vak démont a föld mélyéről, és miután lejátszák a kottát, elszabadul a pokol. Mindenki, aki hallotta a zenéjüket, megszállott lesz, és azon túl, hogy lemészárolnak mindenkit, aki útjukba kerül, igyekeznek előkészíteni a terepet mesterük földre szállásához. Emellett szó van itt még egy titkos szektáról is, minek tagjai persze szintén semmi jóban nem sántikálnak.

Hogy is fejezzem ki magam... Ez a film úszik a gore-ban, de ez úgy van megcsinálva, hogy inkább megnevettet, mintsem elborzaszt. A vér és belek mennyisége szándékosan olyan abszurdan magas, hogy képtelen az ember komolyan venni. Láthatunk itt baltával való szeletelést, láncfűrészes mutatványokat, fejbelövést, sőt, nem hiszitek el, de néhány zombi fejét egyenesen műpéniszekkel verik szét. Gyönyörű és ékes pillanata ez a filmművészetnek, nekem elhihetitek. A humor forrását szolgáltatják sok esetben a monológok is dialógok is. Szerencsére nem válik erőltetetté egy poén sem, őszintén fel tudtam kacagni sok viccen, viszont ehhez elengedhetetlen a nyitottság a fekete humorra. De ez csak természetes, ha horrorvígjátékot nézünk, nemde?

A következő zseniálisan eltalált dolog a death és black metál szubkultúrájának kifigurázása. Habár ez a két alműfaj valamelyest távolabb áll tőlem, azért valamennyire én is bennfentes vagyok, és bizton állíthatom, hogy ízlésesen és stílusosan nyúltak a témához. Vicces volt látni a stílus kliséit görbe tükör elé állítva, ám mégis attól volt szórakoztató ez a vonal leginkább, hogy egy cseppnyi gúnyt sem éreztem benne. Amit kifiguráz, azt stílusosan teszi, és akik nem veszik véresen komolyan ezt, azok maguk is jókat fognak mosolyogni, mikor itt-ott magukra ismernek, még ha „kissé” eltúlzottan is.

A képi világ nagyon szép, élénk színek jellemzik az egész alkotást, a darabolós, véres részeket alaposan megcsodálhatjuk. A démonok kinézete iszonyatosan eltalált lett, ha nem vígjátékról lenne szó, komolyan rémítőek lennének. Az egyetlen problémám csak néhány karaktert érint. Elsősorban Medina személyisége nem tetszett, ezt most nem részletezném, a lényeg, hogy dramaturgiailag nincs vele gond, csak ellenszenvessé teszi a karaktert, aki elméletileg az egyik főhős lenne. Másrészről nem egy szórakoztató poén fűződik hozzá, így Medina hiánya mégiscsak rossz lenne. A másik karakter Zakk, vele szintén ugyanez volt a problémám, bár nála még egy fokkal jobban meg tudom ezt érteni, hisz róla majdnem egész játékidő alatt lehetetlen eldönteni, hogy kinek a pártját fogja.

Mit is mondhatnék összegzésül? Tocsogunk a vérben, a jó értelemben vett nevetséges párbeszédekben, az ízléses paródiákban. Nyilván azok jobban tudják értékelni a filmet, akik szeretik ezt a zenei stílust, de valójában azoknak is remek szórakozást tud nyújtani, akik amúgy elhatárolódnak a hasonló dolgoktól. Nekik azért üzenem, hogy amit itt látnak, az többnyire vicc, egy percig se vegyék komolyan (erről hamarosan még bővebben szót ejtek, egy külön rovat keretein belül). Egyébként már bejelentették a folytatást is, ami a Goremageddon munkacímet viseli, és a forgatókönyv író elmondása szerint az első 5 perc több gore-t tartalmaz, mint az első rész egésze. Mondjuk ez engem személy szerint nem hoz lázba, de ha tartják a minőséget, és mind horror, mind vígjáték téren továbbra is ki tudnak elégíteni, akkor egy rajongójuk már mindenképp van.

Értékelés: 8/10

IMDb | mafab