Két évvel a borzalmas Deep Blue Sea 2 után most John Pogue direktorra hárult a feladat, hogy a teljesen ismeretlen Roserock stúdióval karöltve helyrehozza a franchise renoméját. Azonban már a rettentő gagyi főcím láttán elöntött a félelem, hogy ezúttal sem ez a rész lesz a széria legjobbja. És milyen igazam volt…

Történetünk pár órával a második rész eseményei után veszi fel a fonalat. Dr. Emma Collins vezetésével egy kutatólaboratórium üzemel a paradicsomi, ám a klímaváltozás miatt egyre jobban pusztuló halászfalucskában, Little Happy-ben. A tudósnő és kicsiny csapata az alattuk található „vízióvoda” növény- és élővilágát tanulmányozza, ám egy nap felbukkan rég nem látott barátja, aki társaival a közeli kísérleti állomásról meglógott három bikacápát szeretnék begyűjteni. Ahogy telik az idő, a szuperintelligens fenevadaknak köszönhetően elszabadul a pokol.

A rém gyenge második rész bevételei meggyőzték a fejeseket, hogy van igény folytatni Renny Harlin klasszikusát, így rongyos 5 millió dollárt hozzávágtak az Elnémultak rendezőjéhez, John Rogue-hoz, hogy bővítse trilógiává a franchise-t. Rogue, aki elsősorban íróként  és forgatókönyvíróként lett ismert (többek között neki köszönhetjük A szökevény folytatásának, az Életre-halálra, vagy épp a zseniális 2002-es Szellemhajó sztoriját), ezúttal csak a dirigálást vállalta be, a szkriptet rábízta Dirk Blackman-re, az Underworld: A vérfarkasok lázadása írójára. Blackman ki is tett magáért, szépen összeszedte a műfajra jellemző kliséhalmazokat, beleoltotta a manapság divatos píszít, és hogy spóroljanak a költségeken, az egészet belehelyezte egy csupán három helyszínt felölelő, dramaturgailag teljesen kiszámítható eseménysorba.

Milyen klisékről is beszélek? Idilli sziget, benzineshordókkal és fabódékkal teletömve, tuti felrobban, igaz? Igen, megtörténik. Jumpscare? Pipa! Törhetetlen üveg? Ugyan már! Irritáló szereplők, akik a halálból is visszatérnek? Megvan. Bontakozó romantikus szál, amely a nagy vallomás után rögtön véget is ér? Simán! Felesleges beszélgetések, jelenetek, amelyek csak hátráltatják a cselekményt és csupán a játékidő növelésére szolgál? Hogyne már! A 100 perces játékidőből 20-25-öt ezek tesznek ki. Girl power, feminizmus, női dominancia? Triplán összejön, cápáinknak kizárólag a férfikarakterek esnek áldozatul. És még sorolhatnánk. Annyira kiszámítható az egész, hogy aki látott akár egyetlen B-kategóriás akciófilmet az elmúlt 30 évből, annak semmi meglepetést nem fog okozni a Háborgó 3.

No de nézzük a színészgárdát, mert ha a dramaturgia nem is, a karakterek talán elviszik a hátán a filmet. Az egyetlen főszereplőnek szánt Tania Raymonde számtalan tévésorozat és számos mozifilm után itt is megörvendeztet minket szépségével. És ennyi. Egysíkú karakterén, irritálóan bunkóra megírt szerepén az utolsó 10 perc eseményei nem tudnak felülkerekedni, bár drukkolunk neki a fináléban, az összképet nézve egy végtelenül ostobán, mesterkélten és faarccal végigszenvedett színészi játékot láthatunk tőle, akit az első harmadban meg kellett volna változtatni pozitív irányba. De nem tették, ehelyett a kisasszony nőiességére helyezték a hangsúlyt. Ezzel nincs is semmi baj, dekoratív hölgyike, férfitársaim is elégedetten csettintenek a fürdőrucis jelenetein, ám nem ártott volna valami mélységet (akár háborgót is) adni a karakternek. A Lucast és Richardot alakító Bren Foster és Nathaniel Buzolic csont nélkül kirázzák a kisujjukból a negatív figurákat, amennyi szerepük van a történetben, azt maximálisan hozzák is. A legszimpatikusabb karakterek azonban kétségkívül a mellékszereplők: mind a tudóstárs Spin és Miya, mind a halászfalu utolsó őslakosait képviselő Bahari és Nandi története igazi szívbemarkoló Love Story, keserédes véggel, ám a köztük lévő párbeszédek és a színészek közötti összhang messze a film sava-borsát adják. Ha nem egy horrorfilmről, hanem egy romkomról vagy drámáról lenne szó, az ő szerepük adná a történet gerincét. És végezetül itt van a főleg a játékiparban hallható orgánumáról ismert Emerson Brooks, a szegény ember Dwayne Johnsonja, aki Shaw szerepében próbál valami maradandót alkotni, és főleg az akciójeleneteket feldobni, több-kevesebb sikerrel. Macsóság és karizma ide vagy oda, az egyik legcikibb jelenet hozzá és Lucast alakító Bren Fosterhez kapcsolódik, mikor kölcsönösen bácsizva és fiamozva zrikálják egymást, holott a valóságban csupán néhány év van köztük, és még ránézésre is egyidősnek tűnnek.

Nem utolsó szempontként nézzük, ami menthető: a látványvilág elképesztő. A szürke, pusztuló halászfalucska a dülöngélő fabódéjaival nyers kontrasztban áll a víz alatti paradicsommal, a növények és állatok pazar színpompás képeivel, a robbanások nagyívűek és látványosak, a CGI-cápák és effektjeik kellően megfelelőek (az első rész fenevadjaihoz képest rendkívül impozánst nyújtó javulás tapasztalható). Az audiohatás impozáns, 5.1-ben igazi hangorgiát kapunk a fülünkbe, szerencsére a műfajban elvárt vér és belek, testrészek és torzók látványa is kellően megfelelő, így ez a része teljesen rendben van. Egyetlen fájó pont, hogy a vérengzések és a cápák jelenetei összesen, ha 15 percet tesznek ki, ám azokért feltétlenül megéri megnézni a filmet (itt emelném ki, hogy az utolsó dög kinyírása roppant zseniálisra sikeredett). Ám szerepelnek ordítóan fájó hülyeségek is: a víz alatt lévő betört ablaküveget csak úgy pikk-pakk kicserélik, a rendkívül intelligensnek beállított cápák szinte semmi újdonságot nem tudnak okozni, és mégis hol máshol láthatnánk olyan jelenetet, amikor egy vízbe ugró szereplőt elkap egy, a mélyből hirtelen felugró cápa? Naná, hogy csakis egy klisékkel teletűzdelt ZS-kategóriás filmben.

A Háborgó mélység 3 nem fogja megváltani a világot, és szerencsére nem is törekszik rá. A felesleges jelenetekkel teletűzdelt, teljesen kiszámítható alkotásban a színészek játéka eltörpül a látványvilág mellett. A klisés fordulatokon, az egybites karaktereken és párbeszédeken még Tania kisasszony formás idomai sem segítenek, ám a horrorimádók megtalálják a számításaikat a kevés, de annál vérengzősebb képsorok láttán, különösen az utolsó összecsapást kiemelve. Kár érte, mert egy kis odafigyeléssel és acélosabb történettel simán felnőhetett volna a klasszikus első rész mellé. A második felvonásnál lényegesen jobb, de még mindig nem ez az a folytatás, amire vártunk.

6/10

IMDb | mafab