Újabb vendégcikk érkezett: Murdock ezúttal egy olasz mesterművet ajánl nektek. Köszönjük ezt az írást is!

Valaha az olasz horror igazi virágkorát élte, de sajnos nem tudott olyan sokáig fennmaradni, mint a műfaj nagyhatalmai. Ennek a dicső korszaknak az utolsó darabjának is tekintik sokan a Michele Soavi rendezte Dellamorte Dellamortét, ami még túl is nő a műfaji kereteken, és egy teljesen új dimenzióba helyezi át a művet.

Hősünk, Francesco Dellamorte Buffalora városka temetőőre. Otthona is ebben a szerény, de szépséges sírkertben található. Sok mindenről megvan a maga lesújtó, cinikus véleménye, de összességében jól és lelkiismeretesen végzi a munkáját. Kedvenc olvasmánya a telefonkönyv, és a városban az a kétes szóbeszéd terjeng róla, hogy impotens. Időnként kénytelen egy kis túlórát végezni a helyi temetőben, hiszen az utóbbi időben a halottak elkezdtek feltámadni, közvetlen az elhalálozásuk után következő hetedik napon. Francesco szellemileg fogyatékos segédjével, Gnaghival közösen küldik vissza éjszakáról éjszakára az élőhalottakat sírjukba, persze a legnagyobb titokban. Hiszen ki hinne nekik, ha elhíresztelnék a dolgot a környéken? A dolgok akkor kezdenek igazán bonyolódni, amikor Francesco beleszeret az egyik halott fiatal és gyönyörű özvegyébe. Ám a lány hamarosan áldozatul esik az egyik élőhalottnak. Viszont itt nem ér véget a dolog, hiszen Francesco ezután folyamatosan a lány hasonmásaival akad össze. Innentől kezdve már az eddig is bizarr hétköznapok még különösebbé válnak. Elkezdődik a szerelem és a halál groteszk körforgása, ami teljesen megkavarja két főhősünk életét, míg végül Francesco magával a Halállal is szembe kerül, aki nem nézi jó szemmel az élőhalottak leöldösését.

A film részben Tiziano Sclavi Dylan Dog című képregényén alapul, de nem tekinthető adaptációnak, hiszen csak bizonyos elemeket emeltek át. Soavi emellett sokat merített példaképeitől (Dario Argento, Joe D’Amato, Terry Gilliam), és ezekből az alapokból építette ki saját kis világát, és a végeredmény frenetikus lett. A Dellamorte Dellamore (másik nevén Cemetery Man) korántsem egy hagyományos zombifilm, és nem is egy hagyományos horror. Kicsit nehéz is rendesen bekategorizálni, hiszen elég sok műfaj keveredik benne. A horror mellett fellelhető a groteszk fekete humor, a szerelmi történet, és egy kis művészfilmes vonal. Zsenialitása részben abból is áll, hogy ezeket a különböző műfajokat mennyire remekül képes összehozni. A vérengzés és a humor tökéletes egyensúlyban van. A temető, ahol a film nagyja játszódik, kiváló helyszín. Lehet, elsőre klisésen hangzik, de a készítők tényleg kihasználták az ebben rejlő potenciált. Igazán hátborzongató, már-már földöntúli hangulatot sikerül teremteni, és ezt szerencsére nem csapja agyon a humor, hanem tökéletesen egymáshoz igazodnak. És ez a fajta fanyarság leginkább a társadalomkritikában nyilvánul meg. A halál témájának fényében kicsit mintha ki is figurázná vagy kritizálná az élet számos aspektusát, vagy legalábbis annak gyakori jelenségeit és szereplőit. Rendesen megkapják az önfejű fiatalok is, akik folyamatosan csak hajszolják az evilági féktelen szórakozást, és még a politika is pellengérre kerül a polgármester személyében, aki még saját „szenvedéséből” is hasznot húzna. És ezt a kaotikus társadalmat két főszereplőnk szemén keresztül látjuk. Mintha az egész világ megőrült volna, és csak ők ketten lennének normálisak (a maguk módján). És talán ennek a társadalomnak a torz leképezése lenne a temetőben feltámadó holtak sokasága is. Jobbára mindkét tábor hasonló jelentőséggel bukkan fel főhősünk életében.

Mert itt maguk a zombik is igazából teljesen mellékszereplők. Itt a fókusz végig a főszereplőnkön, Francesco Dellamortén van. Az ő személye körül forog gyakorlatilag minden, az ő személyes drámáját ismerhetjük meg. Rupert Everett kiválóan formázza meg a cinikus és különc temetőőrt. Furcsaságai ellenére is végig tudunk vele szimpatizálni, és meg is tudjuk sajnálni. Fanyar humora szolgáltatja a film legszórakoztatóbb pillanatait. Ezzel a cinikus látásmóddal szemléli a körülötte lévő világot, főleg az embereket, és vele együtt mi is. Kicsit el is tudunk gondolkodni a helyzetén, és azon, hogy vajon tényleg annyira tökéletes-e a körülöttünk lévő társadalom. Mindenkiről megvan a maga véleménye, amiben sok lehangoló igazság is van. Ehhez társítva néha igazán bunkó is tud lenni az emberekkel, de ezt is a maga stílusosságában teszi. Jó pár laza megmozdulása is van, amik már szinte Ashhez hasonlatossá teszik őt. Bár nem egy világi ember, és nem is annyira művelt, saját kis közegében és a temetőben sok mindent megtanult az emberekről, és még így is képes az egyszerű és lényegtelennek tűnő dolgaiból igazán mély elmélkedésekbe belemenni. Igaz, neki is megvan az a gyarló oldala, amit sokak ellen felhoz, és ennek a csapdájából próbál több módon, idővel egyre elkeseredettebben, kijutni. Az ő karakterén keresztül mutat be nekünk Soavi igazán személyes, de jelentőségteljes filozófiai témákat, amire később visszatérek még. François Hadji-Lazaro játssza Gnaghit, Dellamorte asszisztensét, aki Hodorhoz hasonlóan csak saját neve első szótagját képes kimondani. Francescóval szemben ő olyan, mint egy nagy gyerek. Egy teljesen ártatlan és naiv karakter, akit nem tudott megfertőzni a világ mocska. Fogyatékossága ellenére is (vagy pont emiatt) végig hű marad valódi értékeihez. Egy igazán szerethető figura, akinek szintén van jó pár emlékezetes pillanata. Kicsit szerencsétlen, és Francescón kívül nem is nagyon törődik vele senki, de ebben a groteszk helyzetben ő is igyekszik ellátni hivatását. Jól ellensúlyozzák egymást Francescóval, ezért is válnak tökéletes párossá a film során. Ők azok, akik igazából a fő tartópillérei a történetnek, és nem is okoznak nekünk csalódást.

Mindez kiváló operatőri munkával van prezentálva, a film egy igazi látványorgia, persze ezt most nem a mai látványmozik tekintetében értem. A képekben ütközik ki a művészi képalkotás. Sokat játszanak a fény-árnyék hatásokkal, és remekül alkalmazzák ehhez a temető adottságait. De megemlíthető még az egyik legikonikusabb helyszín, a csontház is. Az alkotók rendesen kihasználják még a vizuális trükköket, így a film szinte egy rakás mozgó festmény összességének is hathat. Ilyen ikonikus képek például az említett csontházban játszódó szerelmi haláljelenet, a Francesco háta mögött a földre hullott angyalszobor szárnyai, vagy a hamvakból megelevenedő Halál. Viszont ezek mellett a film igazi erősségei azok a témák, amiket boncolgat. Ahogy az eredeti cím is mutatja, a két legfőbb téma a szerelem és a halál, valamint ezek különös kapcsolata. Francesco a fiatal özvegy személyében esélyt kap az igaz szerelem megismerésére, ám a nő elvesztésével erről is le kell mondania. Mire azonban túltenné magát a dolgon, újra és újra felbukkannak a nő hasonmásai, és az ő megjelenésükkel Francescóban is mindig újjáéled a remény. De sajnos minden egyes nővel csak egyre közelebb kerül a totális kiábránduláshoz. Az első nőben még tényleg megvolt a lehetőség, de az elszalasztott esély után a többi már pont, hogy az értelmetlen és hiábavaló szerelmet testesíti meg. Francesco csak teper, mindent megtenne értük, de végül mégis ő az, aki szenved. Ilyen értelemben ő maga az, aki egyre jobban kezd meghalni belül. Közönyössé válik, elkezdi meggyűlölni a szerelmet. Viszont segédje, Gnaghi is belebonyolódik egy jóval groteszkebb szerelmi szálba, ami meg kiparodizálja a dolgot.

A másik alapvető téma, a halál pedig nemcsak a folyamatosan feltámadó élőhalottak képében jelenik meg. Francesco és Gnaghi is egyfajta élőhalottként él a temetőben, elzárva a saját világukban és a várostól. Azon kívül nem is jártak még, és a világ többi része is amolyan misztikus fogalom a számukra. Egy másik mellékszereplő el is akar menekülni, mondván, nem akarja itt leélni az életét. Francesco viszont kicsit mintha bele is törődött volna ebbe a sorsba, akármennyire is vágyódik máshová. Nem véletlen, hogy a temetőben van az otthona. Rengetegszer előkerül az a nézet, hogy mennyit is ér az élet, és mennyit a halál. Mennyivel jobb az egyik, vagy a másik. Ezzel szorosan előkerül viszont egy harmadik téma, a magány. Főhősünk egy igazi kitaszítottként jelenik meg, akinek Gnaghin kívül jóformán senkije nincs. A városiak gúnyolják őt, és ferde szemmel néznek rá. Még maga sem nagyon találja helyét, az élőhalottak leöldösése is talán csak egy plusz indok, hogy legyen valami értelme az életének. Ebből a magányból először a szerelem segítségével próbál menekülni, amiben folyamatosan csalódnia kell. Aztán szép lassan egyre elkeseredettebb és drasztikusabb lépésekre szánja el magát, hogy végre észrevegyék. De még a legsúlyosabb tettei miatt sem figyelnek fel rá, azokat is másnak tulajdonítják. Ezek miatt kerül lelki válságba, amiből már ő sem tudja, hogy meneküljön, még a Halál sem nagyon tud rajta segíteni. Kicsit a horrorfilmek Taxisofőrjének is tudom tekinteni ezt a filmet.

A Dellamorte Dellamore egy igazán furcsa, szürreális alkotás, amit többféleképpen is lehet értelmezni. Szerencsére még az átlagnéző számára is fogyasztható formában van tálalva, így elsőre is könnyen el lehet szórakozni rajta. Utána meg már egyre jobban alá lehet merülni a mélyebb tartalmakban, akárhányszor újranézi az ember. Mert ezt biztosan újranézik. Még ha évek múlva is. A könnyű és groteszk szórakozás mellett bőven van min rágódni a megtekintése után, és ez emeli fel az igazán jelentős művek közé. Zombifilmrajongóknak mindenképp ajánlott, de bárki tehet vele egy próbát. Hisz mindenki valami mást tud felfedezni benne.

Értékelés: 10/10

IMDb | mafab