Aki kicsit is jártas a videojátékok világában annak valószínűleg nem kell bemutatni a Quantic Dream csapatát. A francia fejlesztő stúdiónak olyan címeket köszönhetünk mint a Fahrenheit:Indigo Prophecy, a Heavy Rain vagy a Beyond Two Souls. Ha valakinek mégis kimaradtak volna az előző címek (az sürgősen pótolja) annak annyit mondanék, hogy a Quantic Dream a Quick Time Event-en alapuló, filmszerű, történetorientált AAA videojátékok koronázatlan királya. A 2018-ban megjelent Detroit: Become Human is csatlakozott elődeihez, hogy egy minden eddiginél komolyabb, mélyebb és megrázóbb történetet meséljen el az emberi természetről.

2038-ban a Cyberlife nevű androidokat gyártó nagyvállalat gyökerestül megváltoztatta az USA társadalmi berendezkedését. A magán-, és a közszférában egyaránt, széleskörben elterjedt az emberekhez megtévesztésig hasonló gépek alkalmazása. Már nem csak háztartási segédeszközként, vagy szexuális játékszerként tekintenek rájuk hiszen a mesterséges intelligencia fejlettségének hála az emberi munkaerőt kiváltó tökéletes alkalmazottakká váltak, akik még komplett szociális kapcsolatokat is képesek pótolni. Ennek köszönhetően hatalmas belső frusztráció feszíti szét egész Amerika lakosságát, a munkanélküliség egyre csak nő, és az android ellenes hangulat fokozódik. Ezzel egyidőben a hányatatott sorsú gépek elkezdenek rendre agresszív viselkedést tanúsítani, számos esetben megszöknek vagy megölik bántalmazójukat. Ilyen körülmények között ismerjük meg főhőseinket a Cyberlife központjának számító Detroitban.

Connort a deviáns gépek felkutatása és elemzése érdekében hozták létre.Ez alapvetően érdekes felütés hiszen a saját fajtája után nyomoz, mindezt úgy, hogy egyértelműen látja az androidokkal való visszaéléseket. Játékmenet szempontjából ez a legérdekesebb történetszál hiszen a nyomozás során rendelkezésünkre álló eszközök meglehetősen széles skálán mozognak (arc szkenneléstől kezdve, különböző nyomelemzéseken át, egészen más robotok memóriájában való kutakodásig). Ráadásul Connort egy különc, kicsit alkoholista nyomozóhoz, Hankhez rendelik ki, aki egyértelműen a legösszetettebb és legszórakoztatóbb mellékszereplő a játékban. Másik főszereplőnk Kara, aki egyfajta házvezető „robot”, egy olyan háztartásban, ahol a drogfüggő apa rendszeresen bántalmazza kislányát Alice-t. Itt Kara édesanyává válását és a kettejük közötti elválaszthatatlan kötelék kialakulását követhetjük végig. Végül de nem utolsó sorban, a harmadik protagonistánk Markus, aki az egyetlen olyan szereplő, akinek a deviánssá válása előtt is kellemes volt az élete. Valójában mindene megvolt (a szabad akaratot leszámítva- de ezzel öntudatra ébredése előtt természetesen nem volt tisztában), egy mozgássérült festőművész szolgálatában állt, aki tisztelettel bánt vele és ösztönözte saját maga felfedezésére. Éppen ezért amikor mindezt elvesztette kénytelen volt újra definiálni önmagát és célként saját népe felszabadítását tűzte ki.

Mindhárom karakter egyfajta egzisztenciális válságot él át és útkeresésük alatt más-más aspektusát ismerhetjük meg a robotok öntudatra ébredésének. Ebből a szempontból főszereplőink ellentétes személyisége nagyszerűen kiegészíti egymást, hiszen Connor egy végletekig racionális, hidegfejű elemző, Kara rendkívül érzelmes, empatikus odaadó anya, Markus pedig egy céltudatos, idealista, elvhű szabadságharcos.

Döntéseinknek súlyos következményei vannak főszereplőink természetére, kapcsolataira és sorsára nézve (és itt nem csak arról van szó, hogy idő előtt meghalnak-e vagy sem). Természetesen a játék nem könnyíti meg helyzetünket, hiszen ahogy ezt már a korábbi Quantic Dream alkotásoknál is megszokhattuk, folyamatosan rettentő kemény morális kérdések elé állítanak minket.

A Detroit: Become Human számos aktuális társadalmi jelenséggel foglalkozik. A hasonló sci-fikben megjelenő kérdések - mint a mi az emberi lét értelme, mitől számít valaki embernek, illetve mi az élet alapfeltétele, vagyis mikortól beszélhetünk élőlényről egy robot esetében? - mellett központi témaként jelenik meg a családon belüli erőszak, a rasszizmus, a másság elfogadása, a szegregáció, a szexmunka, az egymástól való elidegenedés a hit vagy akár drogfüggőség is.

Ráadásul, ha elolvassuk a gyűjthető újságokat és odafigyelünk a környezetben zajló párbeszédekre/tv riportokra akkor megismerhetjük a háttérben zajló társadalmi-politikai eseményeket is...Miközben a lakosságon belül hatalmas frusztráció uralkodik a robotok és a munkanélküliség miatt, a nemzetközi politikai színterén ugyanúgy egymásnak feszül a két nagyhatalom vagyis az USA és Oroszország csak ebben az esetben az androidgyártáshoz szükséges erőforrások miatt. Sőt, számos esetben felmerül az androidhasználattal járó biztonsági kockázat, hiszen a Cyberlife általuk minden információt begyűjt a felhasználókról, amit nem csak felhasznál, hanem kereskedik is velük. Ugye ismerős?

A grafika lélegzetelállító, a Quantic Dream már olyan magas fokon űzi a motion capture használatát, hogy lassan nem lehet megkülönböztetni az élőszereplős filmeket a játékoktól. Természetesen itt is valódi színészeket alkalmaztak, Jesse Williams, Valorie Curry, Bryan Dechart, Clancy Brown alakítják a főbb karaktereket. A játékmenet ugyanúgy QTE-en alapul, mint a korábbi címek esetében, ugyanakkor megint kicsit fejlesztettek, újítottak rajta. Bevallom őszintén azért még mindig lehetne mit csiszolni az irányításon, főleg, amikor szabad kezet kapunk. Kifejezetten idegesítő volt, hogy bizonyos, időre teljesítendő küldetések esetében például nem lehetett futni a karakterrel, ráadásul olyankor nem is sétált, hanem már egyenesen vánszorgott... Alapvető újítás, hogy az epizódok végén egy komplett folyamatábrát kapunk, ahol minden döntésünket az összes meg nem nyitott útvonallal együtt láthatjuk. Ez azért különösen érdekes mivel rengeteg alternatív útvonal és befejezés van a játékban, ami számottevően megnöveli annak újrajátszhatósági faktorát is.  Ráadásul láthatjuk, hogy a játékosok hány százaléka döntött hozzánk hasonlóan vagy éppen ellentétesen.

Végül pedig egy apróság: A főmenübe ha belépünk már egy android fogad, nevezetesen Chloé aki végigkísér minket az egész játék során. Akárhányszor belépünk mindig interakcióba lép, nem segíti a játékunkat, hanem úgy viselkedik mintha a saját androidunk lenne (pl.: megdícséri a nappali berendezését stb.) és a különböző kedves kommentjei, megjegyzései miatt a játék folyamán óhatatlanul elkezdünk hozzá is kötődni. Nem fogok spoilerezni, hogy mi fog vele történni (vagy mi nem), de pl.: érdemes kitölteni az általa javasolt kérdőívet és megnézni a statisztikát, hogy milyen kérdésekre milyen választ adott a játékosok többsége. Megéri, elgondolkodtató.

Az utóbbi években rengeteg kiváló videojátékhoz volt szerencsém mégis egy kezemen megtudom számolni azokat, amiknek a története ennyire mély és elgondolkodtató volt. A Detroit: Become Human-t mindenkinek csak ajánlani tudom, bármelyik végkifejlethez is jusson az ember, ezt legalább egyszer át kell élni és megemészteni.

9/10