Köszönjük Murdocknak ezt a kiváló írást is!

Drakula történetét számtalan alkalommal dolgozták már fel a filmvásznon. A legismertebbeken (1931, 1958, 1970) kívül rengeteg olyan mű is készült, amik vagy laza szálon kötődtek az eredeti történethez, vagy teljesen más megközelítésből nyúltak hozzá az alapanyaghoz. 1979-ben a Werner Herzog féle zseniális Nosferatu mellett, egy másik újraértelmezése is napvilágot látott a történetnek, ami a Universal klasszikus filmjét öltöztette modern köntösbe. Bár a Nosferatuval szemben egyértelműen hátránnyal indult, azért kár lenne megfeledkezni Drakula legendájának eme kellemes verziójáról.

Egy Erdélyből érkező hajó az angliai Whitby város partjainál hánykolódik, katasztrofális állapotban, fedélzetén a teljes legénység holttesteivel. Az egyetlen túlélőre, egy bizonyos Drakula grófra Mina Van Helsing talál rá. Miután a gróf beköltözött a Carfax apátság falai közé, ami miatt eredetileg is érkezett, meglátogatja megmentőjét barátai társaságában, hogy köszönetet mondhasson nekik. Köztük az újdonsült ügyvédjének, Jonathan Harkernek, és bájos menyasszonyának, Lucynak. Csakhogy Mina eddig is ingatag egészségi állapota váratlanul romlani kezd, és hamarosan meghal. Miután Dr. Seward értesíti barátját, és egyben Mina apját, Abraham Van Helsing professzort, ő azonnal odautazik, hogy kiderítse, mi történt a lányával. Rövidesen rá is jön, hogy egy vámpír bukkant fel Whitby városában, akinek Mina is áldozatul esett, és egyre biztosabbá válik, hogy ez a szörnyeteg nem más, mint Drakula gróf. Van Helsingnek mihamarabb meg kell győznie barátait a feltételezéseiről, hiszen a gróf Jonathan menyasszonyát, Lucyt szemelte ki magának.

Nem, kedves olvasó, a hiba nem az ön monitorában van és nincs is szüksége szemorvosra. A készítők valóban eszközöltek néhány újítást a történetben, de Mina és Lucy nevének kicserélése nem akkora újdonság, hiszen már Herzog Nosferatu-ja is élt ezzel. Az már sokkal nagyobb viszont, hogy Minából Van Helsing lánya lett, így adva még egy plusz érzelmi szálat és motivációt a professzornak a gróffal szembeni harcban. Az ilyen kisebb változtatások mellett a stúdió igyekezett tiszteletben tartani az 1931-es verziót, de egyben vegyítette azt azokkal a zsáner elemekkel, amelyek az eltelt negyvennyolc évben jelentősen befolyásolták a műfajt. Továbbra is inkább a színdarab történetvezetésén haladunk, de jó volt látni, hogy hozzá szőttek a regényből is jól ismert momentumokat, gondolok itt például a fináléra is. Újrafeldolgozás révén pedig klasszikus elődjére is sokat utal vissza, megidézve ikonikus mondatokat, és komplett jeleneteket. Ez utóbbira jó példa Drakula és Van Helsing elme-párbaja, amit egy az egyben átemeltek ide, és sikerült a korhoz mérten hatásosan megvalósítani. Persze ezeknek az elemeknek az összemosása még nem garantálja a film élvezhetőségét, de mi az, ami miatt tényleg azzá válik?

Az egyik maga a történet. A készítők szerencsére ezen a vonalon nem akartak nagyot markolni, nincs túl bonyolítva, nincs túl sok szereplő, mindenből annyit kapunk, amennyi szükséges. A cselekmény jól nyomon követhető, de egy pillanatra sem laposodik el, hanem még a jól ismert mozzanatok ellenére is fent tudja tartani az érdeklődésünket. Igaz, így is maradnak olyan pillanatok, részben a lassú, komótos történetvezetés miatt, amik kicsit vontatottabbá válnának, vagy nem mindig érezzük helyénvalónak. Ezek hagyhatnak enyhe keserű szájízt maguk után, de itt jön be a másik pont, ami mellett ezeknek a hiányosságoknak is meg tudunk bocsátani. Ez pedig a hangulat. A filmnek hihetetlenül erős atmoszférája van, ami minden egyes képkockáját áthatja. Itt látszik is, hogy az alkotók mennyire komolyan vették a dolgukat, mert a népszerű trendek ellenére egy igazi, klasszikus, borzongató rémhistóriát hoztak létre. A gótikus díszletek, a sötét, komor látvány, keresztezve John Williams nagyszerű zenéjével egy igazi, lúdbörzős élményt biztosít, ha fogékonyak vagyunk rá, és nem zavar a lassú hangvétel. Horrorhoz, főleg Drakula filmhez mérten meglepően kevés vér folyik, de erre nincs is igazán szüksége. Részben az előbb taglalt hangulatelemek miatt, részben pedig az ezzel párosítható jelenetekkel és ikonikus pillanatokkal, amik bőven teljesítik a horror faktor kritériumait. Akár csak az elmegyógyintézetben játszódó jelenetekre gondolunk, akár Drakula bármelyik fontosabb feltűnésére, vagy még inkább a vámpírrá vált Mina figurájára, aki garantáltan tud okozni néhány álmatlan éjszakát.

A film másik nagy erénye, hogy szépen megágyaz a vámpír mitológia egyik ma már alapkövetelménynek számító témájának. Míg a Nosferatu a halhatatlanságtól való magányt és szenvedést hozta be a műfajba, addig itt a vámpírok erotikus, érzéki vonásai bukkannak fel. Drakula teljesen a természetfeletti csábító képében tűnik fel, akinek egy nő sem tud ellenállni. És bár azért nem mennek bele teljesen a témába, de azért rendesen érzékeltetik a fülledt hangulatot, amikor Drakula és Lucy együtt szerepelnek. Ez haloványan már a Lugosis verzióban is be volt lebegtetve, de itt már nyíltan megmutathatták a grófnak ezt az oldalát is. Igaz, lehet csak a kísérletezés miatt, de minden erénye ellenére ezeknek a jeleneteknek egy része kicsit mesterkélten hat, amik egy Bond film intrójára emlékeztettek. De tudom, mindenki arra kíváncsi, hogy milyen is ebben a filmben maga Drakula, hiszen minden egyes feldolgozásnak ez a legfontosabb tartópillére. Frank Langella kiváló a szerepben, ezt leszögezhetem. Külseje tökéletesen megfelel Drakula elegáns, csábító úriember mivoltának, és ehhez társul Langella stílusos játéka is. Minden egyes megszólalása és manírja teljesen összhangban van a figurával, és biztosan belevésődik mindenkinek az emlékezetébe, aki megnézi a filmet. Bár az ő verziójában ütközik ki a legkevésbé a vámpír vadállatias mivolta, itt tényleg az érzéki, természetfeletti szerető megtestesülését láthatjuk. Szerintem méltó utódja volt Lugosi Bélának és nyugodtan odasorolhatjuk őt a legjobb filmes Drakulák táborába. És itt jön egy másik fontos szereplő, aki az én esetemben legalább annyira lényeges pont egy Drakula adaptációban, mint maga a címszereplő. Ez pedig nem más, mint Abraham Van Helsing professzor. Eredetileg Donald Pleasence-nek ajánlották fel a szerepet, de ő visszautasította, mondván, hogy egy évvel korábban a Halloween-ben hasonló karaktert játszott el. Így a szerep Sir Laurence Olivier-nél landolt, és nála jobbat nem is találhattak volna. Olivier egy kiváló színész és itt sem hazudtolja meg magát. Szinte csípőből hozza Van Helsing dörzsölt és bölcs figuráját, aki méltó ellenfele a grófnak. Viszont, mivel a készítők itt őt Mina apjának tették meg, így megjelenek benne a gyász és a keserűség, ami miatt ez már személyes üggyé is válik számára. Olivier szerencsére a professzor ezen aspektusát is hitelesen adja elő, ahogy gyászoló apaként próbál szembeszállni lánya gyilkosával, és így is megmaradva éber, józan férfiként. Tehát kapunk egy kiváló Drakulát és Van Helsinget, akik elengedhetetlenek is egy ilyen feldolgozásnál, de mi van a többi szereplővel?

Na, itt már nem annyira fényes a helyzet. Azért hogy igazságos legyek, ki kell még emelnem Kate Nelligant Lucy szerepében, aki, még ha nem is tud olyan erőteljesen kibontakozni, még is egy jól megírt női karakter, és Nelligan is remekül formálja meg őt. Donald Pleasence, miután visszautasította Van Helsinget, Dr. Seward szerepét kapta meg, de bármennyire remekül játszik Pleasence, Seward figurája nem volt eléggé jól, vagy érdekesen megírva ahhoz, hogy maradandót alkosson belőle. Megjelenik benne a munkája miatt lassan érzéketlenné váló orvos képe, de még ebbe sem mentek bele teljesen, így akárhogy ragozzuk, de ez a Dr. Seward kevésbé fog megmaradni emlékeinkben. Jonathan Harker szinte teljesen érdektelen, és az őt játszó Trevor Eve sem segít sokat a helyzeten. De a legnagyobb szívfájdalmam az Renfield. Drakula ikonikusan őrült szolgáját egy utolsó, idióta, alkesz talpnyalóvá degradálják, aki igazából tisztában sincs a körülötte történő dolgokkal, csak sodródik az eseményekkel. Vele bánt el legjobban a forgatókönyv, és Tony Haygarth játéka sajnos teljesen passzol ehhez a kiforgatott megvalósításhoz. A közelébe sem ér sem Dwight Fryenak, sem Tom Waitsnek, sem pedig Roland Topornak.

Mindent egybevetve az 1979-es Drakula egy méltó újrafeldolgozás lett, amit nyugodtan sorolhatunk a legjobbak közé is. Bár sajátosan komótos történetvezetése és komor hangulata, valamint kisebb hiányosságai nem fogják sem hatalmas közönség kedvenccé, sem pedig igazi klasszikussá tenni, de szinte minden horror és Drakula rajongónak kötelező legalább egyszer megtekinteni.

Értékelés  7/10

IMDb | mafab