Henry, Beaver, Jonesy és Pete legjobb barátok, és egy különös képesség birtokában vannak, mely örökre összeköti őket. Befogadnak maguk közé egy idegent, de a jótett helyébe csak rosszat várhatnak. A lény végzetes próbának teszi ki őket.

Stephen King történeteiből tudnak nagyon pazar adaptációkat készíteni, ugyanakkor legalább ugyanannyi pocsék alkotás is születik. Mindenesetre az egyszer biztos, hogy a Mester művei nem csak a könyvek lapjain, hanem a filmvásznon is működnek, ha megfelelő kezekbe kerülnek. Ez alatt azt értem, hogy ha a rendező elmerül a sztorikban és az emberi drámában, ami minden egyes King történetből árad, akkor tényleg kitűnő munkát tud összehozni. Ha azonban megmaradnak az ijesztgetés és a misztikum felszínén, akkor csupán a középszer vagy a pusztulat között válogathatunk. Az Álomcsapda azon nagyon kevés alkotások közé tartozik, amelyik elakadt a nagyon jó és a középszerű között.

Kezdjük azzal, hogy a stáb nagyszerű munkát végzett. John Seale volt operatőr (Az angol beteg, Harry Potter és a Bölcsek Köve) és tényleg hideg profizmussal összerakott képeket és beállításokat kapunk. Még a számítógépes trükkök is működnek, egyáltalán nem zavarják a szemet, a film nem öregedett rosszul. James Newton Howard felelt a zenéért, akinek iszonyatos hosszú és pazar filmográfiája van, tehát a film ezen a téren is kimagaslóan teljesít. Mint ahogyan a színészekre sem lehet panasz: Thomas Jane, Damian Lewis, Timothy Olyphant, Jason Lee, Morgan Freeman és Tom Sizemore felel azért, hogy a lapokon létező karakterek életre keljenek. Nem is végeznek rossz munkát, bőven a kötelező felett teljesítenek. A humorral is jól bánt a rendező, illett a sztori hangulatához minden poén, nem zökkentették ki velük a nézőket. Nincs azzal sem bajom, hogy maga a tanulság is pofon egyszerű, többször hallott mantra: mindennek oka van, ami kihatással van életünk alakulására.

A történet egy teljesen szokványos King sztori, hiszen minden megtalálható benne, amiért szeretjük a könyveit: remek gyerekkarakterek, misztikum, kegyetlenség, dráma. Amiért pedig nem sikerült igazi magasságokba történie Lawrence Kasdan redezőnek az az utóbbi teljes hiánya. Egyszerűen a szereplőkkel csak úgy megtörténnek a dolgok, amiket csak úgy befogadnak, de egyáltalán nem megyünk bele a mélységekbe, holott a fő karakterek között bőven megvan a kémia és a történetnek is megvan a kegyetlensége és szívszorító vonulata, amivel azonban nem igazán kezdtek semmit. Már többször kifejtettem, hogy szerintem Stephen King művei nem a paranormális vonal miatt olyan ijesztőek, hanem a bennük található emberi gonoszság, kegyetlenség és traumák miatt. Traumából pedig itt sincsen hiány, ám ezekkel valahogy nem kezdtek semmit. Meghal valaki a barátok közül és egyszerűen 0 reakció van erre. Megyünk tovább és elfelejtjük, mintha mi sem történt volna.

Szerintem az nagyon jó, hogy megmutatják a lényeket és a megszállás is tök jó vonal, Damian Lewis kifejezetten jól játszik, mégsincsen mélysége és súlya az egésznek. Ez a legnagyobb baja az egész filmnek. Megmarad a felszínen, nem megy mélyre, nem bontja ki az emberi drámákat, nem ad súlyt a történéseknek. Ettől persze nem válik nézhetetlenné és azt se mondanám, hogy unatkoztam volna, mert nem igaz. Teljesen jól elvoltam a filmmel, de nem hagyott bennem maradandó nyomot. Nem rossz egyáltalán, élvezetes a rejtély is benne és tartogat jó pillanatokat, de semmi különös. A középszernél egy fokkal jobb ugyan, de lélek híján nem több, mint profi iparosmunka.

IMDb | mafab