A skandináv horror mindig is kuriózumnak számított nálam, bár igaz, hogy az utóbbi években a térség igen kevés maradandó alkotást tudott kitermelni magából. Ám a múlt ismeretében nagy bizalommal tekintek minden egyes új filmre tőlük, és hasonló érdeklődéssel fogadtam a szinte a semmiből érkezett A ház, ahol a gonosz lakik című svéd horrorfilmet. Megvallom őszintén, a legelső benyomásaim nem voltak túl pozitívak. A film elsőre egy tipikus klisékkel teledobált sablon kísértetházas horrornak tűnt, amitől manapság roskadoznak a pláza mozik. Ám ahogy elkezdődött a film, szép lassan rá kellett jönnöm, hogy nem egészen erről van itt szó.

A Gone Ghosting egy népszerű svéd szellemvadász csapat, akik nagy népszerűségre tettek szert az interneten, ám ez a népszerűség komoly csorbát szenvedett az utóbbi időben a műsor megkérdőjelezhető hitelessége miatt. Hogy visszaszerezzék a követőiket és a szponzorokat, a csapat eldönti, hogy elkészítik a legjobb, legsokkolóbb adást, amit csak valaha láthatott az internet népe. Ennek érdekében beveszik magukat egy hírhedten kísértetjárta házba, ami elhagyatottan roskadozik az erdő közepén, távol a civilizációtól, és rengetek hátborzongató történet terjeng róla. A stáb szépen be is rendezkedik, és elkezdik alaposan feltérképezni a házat, és szép lassan annak sötét múltját is jobban megismerik. Ám csakhamar kiderül, hogy valami más is jelen van velük a házban. Valami nem evilági. Valami gonosz.

Ahogy említettem, eléggé negatív hozzáállással vágtam neki ennek a filmnek, ám ahogy haladt előre a játékidő, ezen előítéleteim szép lassan kezdtek leomlani, és feltettem magamnak a kérdést, hogy ez talán egy jó film lesz? Ugyanis az ezt alátámasztó jelek egyre csak sokasodtak. A helyszín és az egész szetting fantasztikus. Az ódon kísértetjárta ház manapság már orbitális nagy klisének számít, de itt valahogy még is képesek voltak jól alkalmazni ezt. Az egész épület egy sötét, rémálomszerű vidék, ami inkább a klasszikus, gótikusba hajló kísértetházakkal mutat rokonságot. Mindezt megfejelték egy felettébb nyomasztó és hátborzongató atmoszférával, ami sokáig működőképes is tud maradni, és nagyon erős aláfestést biztosít a látottaknak. A film nagyrészt elég sötétnek mondható, de ez itt nem kifejezetten volt probléma. Sokszor tényleg nem sok mindent látunk az eseményekből, de itt ez érezhetően szándékos koncepció volt, és igyekeztek élni is ennek alkalmazásával. Ez elsősorban a gonosz entitás, vagy démon ábrázolásában volt jelentős, hiszen a teremtményből igyekeznek minél kevesebbet mutatni, és igazából soha nem is látjuk teljes egészében. Ez a megoldás sokat hozzátesz a félelemfaktorhoz, és ahhoz is, hogy a lény ne nagyon váljon nevetségessé. Bár néhol a mozgása kicsit megmosolyogtató tud lenni, de ez még így se ront rajta lényegesen. Legnagyobb pozitív meglepetésemre a film nem nagyon él a jump scare használatával sem. Számtalan jelenetnél éreztem azt, hogy na, majd most fog jönni a jump scare, ám a film szinte mindig rámcáfolt ezen alkalmakkor. Bár így is van benne pár jump scare, amik a szokásos módon inkább klisések, de még így is nagyon kevés van belőlük. A film sokkal inkább a hangulatra, az atmoszférára, a misztikumra, és a lelki terrorra épít, és ez egy jó darabig viszonylag jól is megy neki. Egyszóval minden okom megvolt azt feltételezni, hogy ez egy kifejezetten jó kis horrorfilm lesz, talán az év egyik nagy meglepetése is lehet. Ám ahogy haladtunk előre, úgy kezdett szép fokozatosan formát ölteni a csalódottságom is.

Az első apróbb hibát talán a szereplők esetében lehetne felhozni. Nem kifejezetten rosszak, inkább csak a tisztes alapot hozzák. Megvan szinte minden jól ismert klisé figura, aki ilyenkor elengedhetetlen, de jobbára még őket is tűrhetően kezelték. Akivel jelentősebb gondom volt, az a csapat vezetője, Alex. Ez a fickó egy iszonyatosan tenyérbe mászó és idegesítő jelenség. Értem, hogy mi volt az ő szerepe és jelentősége ebben a társaságban, de így is túl irritáló volt ahhoz, hogy ilyen sokáig elviseljem a jelenlétét. Ráadásul ő is egy központi karakter, és így sajnos nem nagyon tudunk izgulni vagy szorítani érte. Ez egyébként jobbára a társaság többi tagjáról is elmondható. Szóval nincsenek igazán kedvelhető és maradandó szereplőink. Oké, ettől még lehet jó a film. De ahogy haladunk előre a játékidőben, úgy bukkannak elő a történetbeli lyukak is. A ház eredeti, legelső tulajdonosáról, akitől a démon is ered, jóformán semmit sem tudunk meg. Ellenben behozzák, hogy még a hetvenes években lakott itt egy család, akik már megtapasztalták az itt tanyázó gonosz jelenlétét. A hozzájuk kapcsolódó régi videó felvételek még hatásosak is voltak eleinte, és rengeteg lehetőséget rejtettek magukban. Ám ezek végül kihasználatlanok maradtak, és behoztak pár olyan pontot is a történetbe is, amiknek elvileg az volt a feladatuk, hogy logikusan alátámasszák a házzal kapcsolatos dolgokat, ám ezek végül nem, hogy nem voltak logikusak, hanem cserébe orbitális nagy hülyeségek voltak. Tényleg nem tudom, hogy nem szúrt ez szemet az íróknak, hogy amit itt berángatnak, annak egyrészt semmi értelme, másrészt pedig csak aláássa a film komolyan vehetőségét. Viszont, ha már szóba kerültek a videó felvételek, akkor ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a film nagyon sokat él a kézikamerás felvételek használatával is. Ez logikus is, ha már egy internetes szellemvadász műsor készítői vannak a középpontban. Ezek a pillanatok néha még az Ideglelés, vagy a Sinister hangulatát is meg tudják idézni, ám ezek is csak nagyon rövid ideig tartanak ki. A készítők mintha bántóan nem tudták volna, hogy hogyan kezeljék a kézikamerás részeket, így csak néha bevágnak pár ilyen jelenetet, teljesen random és funkció nélkül. Ahol meg tényleg lenne ennek funkciója, ott sem tudtak élni a lehetőséggel. Egyetlen pozitív adaléka ezeknek a jeleneteknek, az az, ahogyan a démon jelenlétét ábrázolták az elmosódó, szemcsés felvételeken keresztül.

Az a kevés haláleset, amit végül kapunk, az is teljesen fantáziátlan és vérszegény, talán egytől eltekintve. A film második fele szép fokozatosan belefullad egy teljesen középszerű menekülős, tőlélős szcenárióba, ami már levetkőz magáról minden ígéretet, amivel még a játékidő első fele kecsegtetett. Viszont a korábban említett komor és hátborzongató helyszín, és a démon jobbára hatásos ábrázolása továbbra is jelen van. Ellenben viszont minden más már teljesen középszerű, kiszámítható, vagy pedig nevetséges. És épp ez a legbosszantóbb az egészben. Hiszen minden adott volt ahhoz, hogy ez egy különlegesebb horrorfilm legyen, ám a készítők egyáltalán nem tudtak élni ennek lehetőségével, és a végeredmény belefulladt egy teljesen átlagos konzum horrorba. A befejezés is csak ezt a gyászmenetet koronázza meg, ami végig teljesen kiszámítható, katarzis semmi nincs benne, és itt is el lett pocsékolva egy igazán sokkoló és hatásos befejezés lehetősége egy jóval egyszerűbb és gagyibb lezárásért, a végén egy kifejezetten nevetséges jump scare-el. Mindent összevetve, A ház, ahol a gonosz lakik nem lett egy katasztrofális film. Meg lehet nézni, nem fog igazán bántani senkit, de csodát nem érdemes várni tőle. A történetbeli hülyeségein még jót is lehet nevetni, ha az ember nem húzza fel magát ezeken. Tényleg csak az a legnagyobb bűne, hogy ebben a koncepcióban sokkal több lehetőség volt, és jól láthatóan az ehhez szükséges eszközök ott voltak a készítők kezében, ám ők ezekkel nem éltek, és inkább a könnyebb utat választották. Egynek talán elmegy. Utána úgy sem fogunk sokáig emlékezni rá. (Murdock)

Van valami megfoghatatlan és vonzó a kísértetházas történetekben. Az egykori lakók ugyanis nyomot hagynak a falakban, életük pillanatai, érzéseik, fájdalmaik feltöltik az élettelennek hitt falakat. Egy régi házban a szemünk sarkában megelevenedő árnyak ezeket a rezgéseket tükrözik vissza. A rég letűnt életek megmaradt esszenciáit. Ezáltal a hasonló mesék reményt adnak. Reményt, hogy testünk halálával személyiségünk nem válik majd az enyészet férgeinek szaftos táplálékává. Ez megnyugtat minket, ezért is olyan kedvelt a horror műfaján belül ez a szubzsáner – még annak ellenére is, hogy a házak és a benne járó entitások legtöbbször egyáltalán nem jó indulatúak.

Oskar Mellander, svéd rendező előző, Andra sidan című, munkája sem nyűgözött le és sajnos ez a mostani alkotásáról is gondolkodás nélkül elmondható. A direktor ugyanis hiába választ remek helyszínt – az erdő közepén álló kastély kifejezetten tetszett – és mondja fel a valószínűleg tökéletesen bevésődött leckéket, filmje mégis erőtlen marad. A The Blair Witch Project és a Rec öröksége ugyanis finoman fogalmazva is „érezhető”. Azonban nem tud annyira meglepő és újszerű lenni, mint a boszorkány utáni nyomozás, ahogy nem tud olyan bátor sem, mint a spanyolok lépcsőházi lidércnyomása. Ez pedig komoly gond, mivel mindezt úgy teszi, hogy hasonlóan a Rec-hez itt is felmerül egy közelgő apokalipszis víziója, de csak azért, hogy végül kapjunk egy silány, ezerszer látott konklúziót. Ahelyett, hogy némi kreativitással – és talán egy picit nagyobb költségvetéssel – igazán figyelemre méltó lezárást kaphattak volna a horrorrajongók. Kár érte. Ahogy kár az érdekes történeti háttérrel rendelkező entitásért vagy éppen a teljes mértékben elhanyagolt okkult mellékszálért is. Mellander két egészestés film után inkább rajongónak tűnik, mintsem tehetséges filmesnek, mivel munkája minden eredetiséget nélkülöz. Bátran vész el a tucatdarabok szürkeségében. Ennek felel meg maximálisan a színészi játék is, amibe talán a Polly-t alakító Emma Valev tud némi színt vinni jobb pillanataiban.

A horror több néhány olcsó ijesztésnél, több pár hanghatásnál és több pár durvának szánt haláleset vizuális prezentációján. Ezt a leckét az alkotóknak már meg kellett volna tanulniuk. Sajnos a 2020-as esethez hasonlóan ez mostanra sem sikerült. Nincs kétségem afelől, hogy a nézői vélemények alapján ezúttal komolyabb kritikával kell majd szembenézniük, olyannal, ami sokkal fájdalmasabbnak bizonyul majd egy amatőr kezébe helyezett töltött revolvernél… (Gaerity)