Cathreen Misery 4 egyperces horrornovellája közül most kettőt mutatunk meg nektek. Jövő héten folytatjuk.

Éhínség

Csikaró, fájó gyomorral ébredtem. Kikászálódtam az ágyamból s elsétáltam a konyhába ahol villany kapcsolása nélkül is tudtam merre kell keresni a két ajtós amerikai hűtőt. Tágas belső tere minden finom és jóval tele. Tudtam, hiszen tegnap vásároltam. Hajamba túrtam, hogy rakoncátlan tincseimet arrébb sepregessem majd csoszogva a vastag zoknimban megragadtam a hűtő ajtót. Rántottam egyet, majd még egyet, de az ajtó csak nem nyílt. Közelebb hajoltam és próbáltam kivenni valamit a vak sötétben. Digitális kijelzője szerint hajnali három múlt öt perce. A belső hőmérséklet tökéletes volt, ahogy a felhalmozott élelemből sem szenvedtem hiányt. Megböktem a felületét sekkor elém tárult egy böngészős ablak melyen, ha akartam volna, rákereshetnék akármire. De én nem akartam mást, csak enni. Csokis pudingot, a tegnapról megmaradt rakott krumplit vagy csak kevéske müzlit tejjel bármit, ami ideiglenesen elmulasztja az égető, facsaró érzést a gyomromban. Hasam irányából hatalmas morgás törte meg a konyhában uralkodó csendet és nagyot nyeltem. Minél több ételre gondoltam annál éhesebb lettem s számban már elindult a nyálelválasztás. Éreztem, ahogy egyre jobban megőrjít az éhség s lassan képtelen leszek másra gondolni, mint sem az evésre. Újra rántottam a hűtő ajtón majd megint és megint, de az istennek se akart kinyílni. Jó, gondoltam benézek a szekrényekbe és eszek valami extra tartós kekszet vagy akármit, amit megtalálok és ehető. Egyre csak kerestem, kutattam, de nem találtam semmit. Az összes szekrény üresen kongott. Se tányér, se pohár, se só, amit elnyalogathattam volna, semmi. Egy árva morzsa nem akadt se felső, se alsó polcokon. Még a kukát is megtekintettem hátha, de semmi. Az egész átkozott konyha üresen állt és ötletem nem volt hogyan és miért. Az egyetlen élelemmel rendelkező tároló kinyithatatlanul s alig hallható zörgéssel állt és nézett velem farkas szemet digitális kijelzőjével. Fehér háttérszínen fekete és zöld szöveg úszott mely felsorolta a hűtő tartalmat közben kipipálta azt, amiből elegendő áll rendelkezésre. Szám szélén nyál csurgott ki s lefojt az állam aljáig ahonnan lecsöppent. Szemeim előtt elúszott a konyha látványa aztán visszaállt. Gyomrom kegyetlenül morgott és szúrt tovább, mint aki fenyegetni próbálna, csak szerezzek valami ennivalót. Hirtelen azon kaptam magam, hogy rágom a levegőt és fogaim csattognak egymáson, közben az éjszaka leple alatt elindulok kifelé a házból. Kilépve az ajtón a hatalmas kertembe érkeztem melyet utáltam s bár az emlékeimben a kert tele volt fákkal, nővényekkel, ehető bogyós bokrokkal, előttem sivatag terült el. Kékes fekete fényben csillogott a Hold fényében sima felülete a teleknek s apró dombok emelkedtek fel ott, ahol fának kellett volna lennie. Az utcai lámpák elsötétülve meredtek az égnek és kerítésemen túl nem várt más, csak további homokos földrész. Szemernyi élet vagy ehető dolgot nem láttam, pedig a Hold egésze igen jó fényforrásnak bizonyult. Eszembe jutott, hogy van garázs a telkemen. Nem tétováztam tovább s amint a fém ajtóhoz értem kinyitottam egy alulról indított és felfelé húzott mozdulattal. Amint beléptem majdnem felrúgtam egy karton dobozt. Körbe tekintettem s semmi mást nem találtam a négy fal között hiába emlékeztem úgy, hogy feltöltöttem a helyet szerszámokkal, konzervekkel és tartós zacskós ételekkel. Még a biciklim se volt a helyén. A doboz mely előttem állt felvettem majd megpróbáltam elolvasni a feliratot. „Patkányméreg” mondtam ki hangosan a szöveget. Először el akartam dobni majd valamiért mégse tettem. Fogva a dobozt vissza tértem a kihalt korom fekete ég alatt húzódó térbe, mely reménytelenül haladt a végtelenségbe. Nem tudom meddig csak álltam és kémleltem a távolt. Egyetlen ember, kutya, fa vagy más növény, rovar vagy madár nem adta jelét annak, hogy élne. Már nem éhes voltam, inkább elveszett. Vajon egyedül lennék az egész bolygón? Merült fel bennem a kérdés. Nem gondolkodtam el rajta vajon így van e, helyette letekintettem a kezemben tartott dobozra és feltéptem a tetejét. Belenyúltam és apró, hosszúkás gyógyszerekre hasonlító ovális bogyókba markoltam, amit kivéve nézegettem. Darabos, büdös és mégis ínycsiklandó morzsalékok hevertek a tenyeremben. Feltekintettem a Holdra majd vissza a kezemre s döntöttem. Meg fogom enni. Kinyitottam a nyálcsíkos és habzó számat majd betömtem az egészet. Utána újabb és újabb marokkal vettem magamhoz és ettem a dobozból. Mire az ötödik adagért nyúltam volna, addigra a méreg kifejtette hatását és elesve rángatózni kezdtem. Ráharaptam a nyelvemre, szemem fenn akadt, végtagjaim izmai befeszültek, amitől eddig hihetetlennek vélt formákat vettek fel és tehetetlenül vártam, míg a gyomromban érzett fájdalom elmúlik. Majd szemeim lassan leereszkedtek s mielőtt végleg elsötétült volna előttem a világ váratlanul fű levelek nyaldosták arcomat, gyenge kellemes szél simogatta testemet és alma, akác, rózsa, diófa és bokrok illatai ütötték meg az orrom. Mielőtt lehunytam volna szemem megláttam, hogy az eddig valóságnak hitt látvány csupán illúzió volt, s ahogy elhalványult helyére egészen más kép került s az lett élénk. Garázsom nyitott ajtaján át a berendezett, zsúfolásig bepakolt autó pihenőt láttam. A bejárati ajtóm nyitva állt s valami édes, péksüteményre emlékeztető illat kilopakodva még utoljára beitta magát az orromba. Nagy sóhajjal és vágyakozva örökre lehunytam szememet. Hogy mi történt? Az rejtély maradt az idők végezetéig.

Ha pislogsz, felébredsz

Gyerekkoromban meséltek olyan megoldásról, miszerint ha sokat pislogok álmomban, akkor felébreszthetem magam és véget vethetek a kellemetlen álomnak. Sajnos sokszor volt rémálmom szüleim nagy örömére, így ha fel ébresztettem testem, akkor bemászva melléjük felébresztettem őket. Eleinte bevált. Mikor félni vagy aggódni kezdtem csak pislogtam erősen háromszor, négyszer és a következő pislantásra már ébren néztem a szobám mennyezetét vagy valamelyik falát. Éveken át megmagyarázhatatlan okból rossz vagy rettegést keltő álmaim egyre inkább gyarapodni kezdtek és sose múltak. Nem néztem horror filmet, nem töltöttem meg az agyam olyan történetekkel, amikről később álmodhatnék. Mégis a pislogásos felébresztést olyan gyakran használtam, hogy szemeim néha belefájdultak. Előfordult, hogy az agyam túljárt rajtam, s amikor azt hittem ébren vagyok kis vártatva kiderült mégse. Így esett az utolsó éjszakámon is.

Szüleim házában voltam mégis tudtam, hogy ez csak egy álom és féltem. Nagyon féltem. Ágyamon ülve próbálkoztam a pislogással, ahogy az előbb, de most reménykedtem benne, hogy a valóságban ébredek majd fel és nem álom lesz az álomban. Igen, beleestem az álom legszörnyűbb csapdájába és megmagyarázhatatlan rettegés tört rám. Mintha valaki el akarna kapni, követ és meg kellene szabadulnom tőle. Nem láttam ezt a valamit, mégis holtbiztos voltam benne, hogy ő okozta kiskorom óta a rémséges álmokat. Pislogtam kettőt, hármat s változatlanul a szobámat láttam. Vajon sikerült felébrednem? Ezt csak egy módon tudhattam meg. Felkeltem az ágyamról s felkapcsolva az éjjeli lámpát egész kellemes halvány esti fény borította el a szoba közelebbi részeit. Az árny-fény törvényszerűségben nem volt kivetni valóm, a fizikai szabályok megvoltak. Tovább haladva megálltam a székemen felhalmozódott ruha szennyes mellett. Anya gyakran leszidott, amiért nem vittem ki időben a felesleges és koszos ruháimat, most mégis hasznosnak bizonyultak. Felemeltem kezemet és oldalra döntöttem a ruha dombot. Bekövetkezett az, amitől tartottam. A gravitáció törvénye nem, hogy nem érvényesült egyenesen nevetségessé vált. Az álomvilág képtelen volt helyesen kezelni ezt a legegyszerűbb, leghétköznapibb, legátlagosabb fizikai törvényt, ami miatt rájöhettem, hogy még mindig álmodok. A Francba is! Ruháim lassan, néha szaggatottan estek lefelé majd centikkel a padló felett megálltak és felismerhetetlen színfoltokká, gombócokká, két és három dimenziós absztrakt formákká alakultak. Kétségbe estem. Hirtelen nem kaptam levegőt s bár tudtam, hogy ez csak egy álom mégsem vigasztalt sőt, mi több! Olaj volt az amúgy is tomboló tűzre. Ötlet híján megpróbáltam kimenni a szobámból, de nem ment. Az ajtóm nem nyílt. Körbe tekintettem s az eldeformálódott ruhakupacon kívül minden más épp olyan volt, akár a való életben. Leültem hát a földre és pislogni kezdtem. Újra, újra majd újra. Végtelen időm révén egyre erősebben és kitartóbban csináltam. Egyszer biztos felébredek. – Gondoltam. Közben észre se vettem, ahogy az üvegezett ajtóm túloldalán valami furcsa mélysötét alak egyre közelebb haladva kirajzolódni látszik, s hosszú ujjak tapadnak a görbítő hatású felületre.