A horror története 4. részében a démonokról és a megszállottságról esik szó. Ennek a zsánernek a legfőbb alapvetése az önmagunk feletti kontroll elvesztése, a kiszolgáltatottság és a félelem, hogy az akit szeretünk nem az, akinek gondoltuk. E nyomvonalat követve válogatták be a részbe a filmeket, amiket kibeszélnek nekünk és amikről lehet azt gondolhatjuk, hogy talán nem is illennek ebbe az alműfajba. Legalábbis velem így volt egy-két alkotásnál. Valószínűleg ez abból adódik, hogy a rész a magyar keresztségben a démoni megszállás címet kapta, míg ez angolul úgy hangzik, hogy: The Demon Inside. Ha pedig az angol címből indulunk ki, akkor máris látható, hogy itt azért nem pusztán démonokról van szó, hanem sokkal inkább a bennünk élő gonoszról, ami előtörhet külső és belső hatásra is egyaránt. Így pedig azért már jobban lehet érteni, hogyan jönnek egy részen belül ezek a filmek.

Ahogyan az lenni szokott mindig kiemelik a zsáner legfontosabb alkotásait és a hozzájuk köthető leágazásokat, valamint azokat a filmeket, amik az előfutárai voltak ennek az alműfajnak. Ha pedig démoni megszállottság a téma, akkor nem is kezdhetnék mással, mint Az ördögűzővel, amit e zsáner Szent Gráljának tartanak, teszem hozzá joggal. 1973-ig csak érintőlegesen foglalkoztak a démoni megszállottság témájával a horrorfilmekben, viszont Az ördögűzőt és annak sikerét követően már mindenki hozzá akart tenni ehhez a témakörhöz. Ebből adódik, hogy azóta nagyon sok démonos-megszállós film született, de olyan kevés akad, amit tényleg a horror gyöngyszemének lehet tartani. Az ördögűző forgatásáról és az átélt fájdalmakról Linda Blair beszél. Elmondja, hogy a rendezőnek az volt a koncepciója, hogy egy teljesen átlagos, kedves amerikai kislány legyen a középpontba, akitől aztán a legkevésbé várnánk azokat a rettenetes dolgokat, amiket látunk és akinek a szenvedése komolyan fáj a nézőknek. A film nem csupán az önmagunk elvesztésének problémájával foglalkozik, hanem a generációs elszakadásról is beszél. Arról, hogy milyen szakadék alakulhat ki a szülő és gyermeke között, ami miatt aztán már nem képesek megérteni egymást. Az ördögűző egy nagyon konzervatív film, ami a vallást nem lenézi, hanem az egyetlen reménynek állítja be. Azonban, amíg rájövünk erre a felismerésre elképesztő borzalmakat kell átélnie a szereplőkkel együtt a nézőknek is. Tarantino úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban, hogy Az ördögűző az a film, ami már túl megrázó a közönségnek. Felidézi, milyen újságcikkek jelentek meg abban az időben a film elképesztő hatásáról. Emberek lettek öngyilkosok miatta vagy éppen őrültek meg. Arról cikkeztek, hogyan tette tönkre emberek életét Az ördögűző. (Eli Roth erre megjegyezte, hogy mindig ilyen kritikákra vágyott.) Végül Tarantino kimondja, amit mi mindannyian érzünk ezzel a filmmel kapcsolatban: ez minden idők legjobb horrorfilmje, amit rengetegen akarnak utánozni, megidézni, de a nyomába se tud érni senki.

Ezt követően nagyot ugranak és a 2007-es Paranormal Activity hatásait elemzik. Azt, hogyan lehet azzal ráhozni a frászt az emberekre, hogy egy három fős stáb, a rendező saját házában, 15 ezer dollárból filmet készít. Ami üt és amit azóta szintén rengetegen le akartak másolni, de azt a hatást, amit ez a film kiváltott megint csak senki nem tudta elérni. Itt hangzik el Oren Peli által, hogy mi a különbség a szellemek és a démonok között. Ugyanis nagyon sokszor össze szokták keverni az ilyen filmeket, pedig a kiindulópontjuk teljesen más. A szellemek elhunyt emberek, akik nem tudnak továbblépni és görcsösen ragaszkodnak az élethez és az élőkhöz. A démonok azonban eredendően gonoszok, semmi közük sincsen az emberekhez. Pusztítani, bántani, leigázni akarnak. Azzal, hogy kínoznak és megszállnak az élők elpusztítása a céljuk, a tudat és a lélek megtörése vezeti őket. A Paranormal Activity erőssége abban rejlik, hogy teljesen el tudjuk hinni, hogy mindez bárkivel megtörténhet és ha így lenne, akkor valószínűleg ugyanígy reagálnánk, mint amit a filmben bemutatnak.

A megszállottság témája arra is nagyon jó, hogy görbe tükröt mutassunk a társadalom felé. Ennek egyik példája az Ördög bújt beléd, ami a nők tárgyiasításáról szól. Arról, hogy ha valaki gyönyörű, akkor más értékét észre sem veszik. Jennifer is ennek esik áldozatául miközben egy rockbanda (hát persze, hogy megint a rockereket kell iderángatni...) a siker érdekében feláldozza őt. Az egész azonban rosszul sül el és Jenniferből előbújik a gonosz. Ezt a szexuális étvágy felfokozottságával mutatják be. A film sokszor igencsak véres és gusztustalan, ennek pedig az az oka, hogy a megvalósítást nézve az 1981-es Gonosz halott adta az ihletet a készítőknek.

Hát igen, a Gonosz halott is tipikusan az a film, amit egy ilyen zsáner kitárgyalásakor nem lehet kihagyni. Sam Raimi filmje a totális kontrollvesztésről szól. Itt aztán tényleg elszabadul az őrület, nincsenek határok. Bruce Campbell úgy fogalmazott, hogy senki nem tudta, mivel áll szemben, amíg el nem kezdték nézni a filmet. Senki nem számított arra, hogy ennyire durva lesz a Gonosz halott. A rendező koncepciója az volt, hogy olyan rémületet hívjon életre, amitől egy férfi is sikítófrászt kap. Mert azt láttuk már eleget, hogy nők sikítoznak, de itt az a pláne, hogy mindezt egy férfi csinálja, mert annyira elviselhetetlen, ami vele és körülötte történik. A Gonosz halott 2-vel aztán rátettek még egy lapáttal a vérrontásra és ezzel megalkottak egy újfajta filmezési stílust és műfajt, a lényeg azonban nem változott: a talaj kicsúszott a lábunk alól és még a saját kezünktől sem lehetünk biztonságban.

A démoni megszállottság kategóriájába veszik az 1968-as Rosemary gyermekét is, mint a műfaj előfutárát, valamint megemlítik Polanski másik hasonló témával foglalkozó filmjét is, az Iszonyatot. Ezek a filmek is a kontroll elvesztéséről szólnak. A Rosemaryben az ördögi témát keverik a megszállottsággal és a szülővé válástól való félelemmel. Ebben az időszakban az emberek már teljesen elszakadtak Istentől és új, alternatív vallási formák jöttek elő, amik a tudat átformálásával kísérleteztek. Ennek megtestesítői a filmben a szomszédok. Polanski természetesen a nők alsóbbrendű helyzetét is beemelte a filmjébe, hiszen a férj-feleség kapcsolata itt is mindennek nevezhető csak nem egészségesnek. Ráadásul senki nem hisz a nőnek, még a nézők sem tudják eldönteni, hogy megkattant szegény vagy tényleg üldözik. Ez az alapvetés  előkészítette a terepet az ilyen témájú filmeknek.

1976-ban hasonló koncepcióval elkészítették az Óment, ami egyébként Slash kedvence. Nézhetjük ezt úgyis, hogy Rosemary gyermeke új otthonra lelt, hogy aztán kiteljesedjen. Ebben a filmben is egy látszólag csodás élet omlott össze és a film közepéig nem is nagyon tudjuk eldönteni, hogy Damian most akkor csak egy kezelhetetlen gyerek, vagy valami sokkal rosszabb. A nevelőnő megszállása azért tényleg az egyik legütősebb jelenet és egy újabb nézőpontból is megmutatja ezt a témát.

2017-ben aztán Jordan Peele ismét egy új szemszögből közelítette meg ezt a zsánert, amikor megcsinálta a Tűnj el! című filmjét. Nem meglepően elárulja nekünk, hogy imádja a megszállással foglalkozó filmeket és neki is az önmagunk elvesztésének bemutatása volt a célja, amit azonban egy erős társadalomkritikával társított. Így ötvözte a társadalmi szatírát és a megszállottság témáját. Az egész film arra épít, hogy látjuk, érezzük, hogy van itt valami nagyon fura. Valami nagyon nincsen rendben, de nem tudjuk, hogy mindez, miért van így. Peele nagyon okosan játszik a néző kíváncsiságával. Az pedig, ahogyan itt használja és bemutatja a megszállást, ami ugye az elnyomás metaforája, na az egészen elképesztő és a film legnagyobb erőssége.

Igazság szerint ennél a résznél éreztem először, hogy Eli Roth nem kategorizálja rendesen a zsánert. Most az mindegy, hogy milyen címet adtak ennek a felvonásnak, a lényeg azért mégis a démoni megszállás volt, nem hiába kezdték Az ördögűzővel. Azonban sok olyan filmet is idekevertek, amit azért nem feltétlenül éreztem ide valónak és rengeteg olyan film kimaradt, amivel azért bőven lehetett volna foglalkozni. Nyilvánvalóan a kontroll és önmagunk elvesztése ennek a műfajnak a legfontosabb aspektusa, azonban a Rosemary gyermeke vagy éppen az Ómen igencsak kilóg ebből a zsánerből. Leginkább azért, mert nem feltétlen ezeken van a hangsúly. Démonos és a Sátánnal foglalkozó filmek nem egy kaptafára készülnek és nem is az a mondanivalójuk vagy kiindulópontjuk, mint Az ördögűzőnek vagy a Gonosz halottnak. De a megszállottsággal kéz a kézben járó őrület problematikájával meg nem is foglalkoztak, pedig rengeteg kiváló alkotás született ebben a témában. Azt azonban megértem, ha ezt különveszik, csak akkor megint nem teljesen értem a válogatást. Szóval el tudnám képzelni, hogy leülök ezekkel az emberekkel egy jót vitatkozni arról, hogy én milyen filmeket tennék bele egy démoni megszállás témájával foglalkozó részbe. :)