Denis Villeneuve egy zseni. Az, ahogyan a sci-fi műfajához nyúl, ahogyan a képekkel, a zenével, valamint a cselekmény ritmusával játszik az egészen csodálatos. Visszahozza a ritmikával és a képi világgal a klasszikus sci-fi világát. Nem a gyorsaságon, a csillogó kütyükön van a hangsúly, hanem a dinamikán és a képek hatásán. Eddig nekem az Ellenség kimaradt tőle, így ideje volt pótolnom és ismét egy roppant egyedi élményben volt részem.

Adam mogorva, magának való férfi. A Torontói Egyetemen tanít, és a diákokon kívül az egyetlen emberi kapcsolata a barátnője, Mary. Ezt sem lehet azonban igazi kapcsoaltnak hívni, mert leginkább csak a szexre korlátozódik az együttlétük. Amikor az egyik kollégája ajánlására megnéz egy filmet megdöbbenve fedezi fel, hogy az egyik színész az ő tökéletes hasonmása. Adam megszállottan kutat a férfi után és mindenképpen találkozni akar Anthonyval. Hamarosan azon veszik észre magukat, hogy az életük bizarr módon összefonódik egymással.

Villeneuve José Saramago Az embermás című regényét adaptálta. A könyvhöz még nem volt szerencsém, de ahogy utánaolvastam a rendező elég jól lekövette a művet a filmjében. Nem mondható egyedinek a sztori, aki látott már hasonlót az nagyjából rá tud jönni a turpisságra. Szerintem Villeneuve is tudta ezt, így nem a történésekre, hanem annak megvalósítására, valamint a végső konklúzióig vezető útra helyezte a hangsúlyt. A rá jellemző komótos, a nézőre nehezedő képek és a mellkasunkba csapó mély basszus megadja az egész sztori alapját. Nagyon lassan építkezik, nem szerepel sok karakter a filmben, mégis azon kapod magad, hogy nem tudod nem nézni. Pár másodperc alatt beszippant a cselekmény. Ami egyébként nagyon meta. Sokaknak talán túlságosan is.

Az az igazság, hogy értekeznem kellene a jelentéséről, de akkor megfosztanám a nézőket attól, hogy maguk fejtsék meg, mi is történik Adammel. A rendező mindent megad egyébként, ami ahhoz kell, hogy megértsd a folyamatot. Csak nagyon kell figyelni, mert minden mondatnak, képnek jelentése van. A szexklubos szál nekem kicsit kilógott, de nyilván ennek is megvan a maga jelentése. Mint ahogyan a visszatérő póknak is. A vége lehet az, ami aztán végképp kiveri a biztosítékot, pedig annak is megvan a helye. Engem egyébként a megvalósítás Polanski Iszonyat című alkotására emlékeztetett. Csak ott nem a pók, hanem a repedés hordozza a többlettartalmat. Ezzel viszont már túl sokat mondtam. Elég annyi, hogy ez nem egy egyszerű, egyenes sztori, hanem megvan a mélysége, ami lehet elsőre nem lesz mindenkinek érthető vagy befogadható.

Ahogyan Polanski mesterművénél is, úgy ebben az esetben is nagyon fontos a főszereplő. Az Iszonyatban Catherine Deneuve alakítása páratlan, az Ellenségben pedig Jake Gyllenhaal játéka fergeteges. Gyllenhaal rendkívül jó színész és ebben az esetben megint kihozza magából a maximumot, ami azért nagyon lényeges, mert enélkül nem tudna működni a film. Sarah Gadon és Mélanie Laurent is kivaló alakítást hoz, különösen Gadon az, aki nagyban hozzátesz a megértéshez, de Gyllenhaal az, akinek el kellett vinnie a hátán a filmet. Ő pedig simán felkapta a sztorit és miközben tartotta a kezében lefutott egy maratont.

Nem mehetünk el amellett sem, mennyire jól megválasztotta a rendező a színeket és igazán jól használja az épületeket is. Fullasztó, nyomasztó légkört teremt és ismét agyonnyomja a nézőket a képeivel. Érezzük, hogy valami ott bújkál a felszín alatt. A filmhez passzoló hasonlattal élve, olyan érzést kelt, mintha egy sötét lyukba néznénk bele, amelynek a mélyén ott van egy undorító, félelmetes pók, aki lassan mászik felénk, mi pedig nem tudunk moccanni sem, annyira letaglóz a látványa.

Összefoglalva az Ellenség egy nagyon erős alkotás, mely magán hordozza Villeneuve karakterjegyeit, melyet tökéletesen kiegészít Jake Gyllenhaal pazar alakítása. Nem egy egyszerű alkotás, zavarbaejtő, elgondolkodtató és a sok apró utalás miatt mindenképpen többszörnézős darab. Természetesen azoknak, akik szeretik a monoton, lassan építkező, nehezen emészthető alkotásokat.

IMDb