Levente:

Nem igaz, hogy a vámpírfilmek kora rég lejárt; nem igaz, hogy nem lehet benne szerelmi szál; nem igaz, hogy a vámpír ösztönlény - aki így gondolja, azonnal nézze meg az eredeti, 2008-as Engedj be! (Let the right one in) című filmet, és ámuljon.

Ez a horror az abszolút tökéletesség, nem csak a műfajban, hanem magában a mozgóképkultúrában is. A horrorisztikus elemek mellett a legkeményebb morális kérdéseket veti fel, a havas tájjal elérve, hogy mi is szinte dideregjünk, a szerelmi szállal pedig a lelkünkbe marjon.

Stockholm külvárosában él Oskar, a 12 éves, szőke kisfiú édesanyjával, aki felváltva neveli az apjával. Az iskolában mindennapos zaklatásnak teszik ki társai, nem csak lelki, fizikai bántalmazásokban is része van, de mégsem üt vissza soha, csak elképzeli, milyen lenne. Kis élete teljesen megváltozik, mikor megismerkedik az újonnan beköltözött furcsa kislánnyal. Eli bőre jéghideg, mezítláb jár a hóban nesztelenül, nem eszik ételt, elfelejtette, hogyan kell fázni. Szépen lassan kiderül: vámpír.

Stockholm városát brutális sorozatgyilkos tartja rettegésben, áldozatait fellógatja, kivérezteti, a vért pedig elviszi - talán a gyilkosnak is köze van a vámpírlányhoz. Nagyon merész kérdéseket feszeget a film. Két gyermek szerelme - sőt inkább szeretete - tud-e feltétlen, viszonzott és áldozatkész lenni? Mi történik, ha a két gyermek tiszta, kezdődő szerelme nem egy kisfiú és kislány között bontakozik ki? Bosszút lehet-e állni egy gyereken, megoldás-e az önbíráskodás? A műfajváltakozások mellett szembeállítja a felnőtt és a gyermek, baráti és szerelmi kapcsolatokat. Míg a felnőttek nem igazán tudják feltétel nélkül szeretni egymást, addig a gyerekeknél ez olyan tiszta, mint maga a hó, még ha barátságról is van szó, még nincsenek érdekek, csak az odaadás, kölcsönös védelemnyújtás. Ellenben, a fiatal korosztály ellenségeskedései sokkal kegyetlenebbek, agresszívabbak, megalázóbbak tudnak lenni a felnőttek világánál.

Csodálatos horror, nagyon európai, nagyon letisztult, hideg, tökéletes zenével és mesteri színészi teljesítményekkel, és képes könnyet csalni a néző szemébe két hátborzongató jelenet között. Mindenkinek ajánlom, akik azt hiszik, a mi korunkban nem készül igazi, jó, romantikus vámpírfilm.

Szerintem: 10/10

IMDb | mafab

Near:

A 2010-es feldolgozás részben érthető: az eredeti film nem egy könnyen befogadható darab, éppen ezért jogos a kezdeményezés egy letisztultabb, kevéssé elvontabb változat elkészítéséhez is, ami nyithat egy újabb réteg felé, és ami meghozhatja a kedvet az eredeti filmhez, vagy akár a könyvhöz.

A remake nálam nem szitokszó, mint sok más embernél, ám csak abban az esetben tudom támogatni az effajta kezdeményezéseket, ha képes az újítás erejével hatni. Az Engedj be! viszont joggal nevezhető egy értelmetlen és teljesen felesleges újrázásnak, mivel a készítők semmilyen sajátos motívummal nem ruházták fel a filmet.

A történet voltaképpen teljesen megegyezik: Owen (Kodi Smit-Mcphee - Az út) egy csendes, visszahúzódó fiú, akit gyakran szekálnak, ám egyik nap beköltözik a szomszédba egy lány, Abby (Chloë Grace Moretz - A rettegés háza, Texas gyilkos földjén, Kick/Ass 1-2) és az „apja”, akik nagyon különösen viselkednek. A lány iránt idővel egy kedves, gyerekes vonzalom alakul ki, ám a dolgok egyre ijesztőbbre fordulnak, mikor kiderül, hogy Abby vámpír, és ő felelős a sorozatos gyilkosságokért.

Őszintén szólva nem egy rossz film ez, mert a rendezés szép, és azért sikerült még egy-két új ötletet is belevinni. Ilyen például az autós felborulás, aminek megvalósítása előtt le a kalappal, de ezen kívül nem tud semmit sem felmutatni. Hiába az Egyesült Államok most a helyszín, a táj ugyanúgy havas, és mint mondtam, a hangulat is túlságosan európai lett, amit a hosszú, monoton jelenetek csak még jobban megerősítenek.

És hiába egy-két jó ötlet, voltak jelenetek, amik pont, hogy gyengébbek lettek, például a kórházas zuhanás. Arról nem is beszélve, hogy a filmből érthetetlen módon kihagyták jópár olyan részt, ami az eredetiben fontos volt. Abby öltözködős jelenete a svéd filmben kulcsfontosságú mozzanat, itt viszont a készítők nem így gondolták, ahogy a macskás támadást sem, holott ezek mind lényeges elemek voltak az eredeti filmben.

Sajnos a szereplők is határozottan gyengébbek, mint elődeik. Chloë Grace Moretz szerintem kiemelkedő tehetség, de valahogy érződik a játékán, hogy ezt a figurát nem tudta kellően elsajátítani, Kodi Smit-McPhee pedig a visszahúzódó szerepét túlságosan is jól hozta, így voltaképpen láthatatlanná válik a néző szemében, egy teljesen karakternélküli, jellegtelen fiú lett belőle.

A Let Me In! egy kemény dió. Nem mondom, hogy időpocsékolás, mivel aki még egyiket sem látta, az bátran megpróbálhatja akármelyikkel, mivel az üzenetet ugyanúgy tartalmazza, és a hangulat itt is el van találva, de ez egy teljesen felesleges újragondolás, ami ténylegesen csak annyiban volt képes újítani, hogy több vért kapunk.

Szerintem: 5/10

IMDb | mafab