Elérkeztünk Lisbeth Salander kalandjainak utolsó fejezetéhez, ami A kártyavár összedől (The Girl Who Kicked the Hornet's Nest / Luftslottet som sprängdes) címet kapta. A történet közvetlenül ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Lisbeth ugyan túlélte előző találkozását az apjával, sőt jól helyben is hagyta az öreget, de végleg mégsem sikerült kicsinálnia. Féltestvére pedig szökésben van és csak az alkalomra vár, hogy kifejezze szeretetét a lány iránt. Lisbeth-nek azonban kisebb gondja is nagyobb ennél, hiszen nem koncentrálhat kellőképpen a gyógyulására, mivel fel kell készülnie egy rá váró tárgyalásra és azok, akik ellen már húsz éve harcol a lány mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ezúttal végérvényesen elhallgattassák őt. Szerencséjére Mikael Blomkvist nem hagyja őt cserben és mindent megtesz azért, hogy tisztára mossa Lisbeth nevét. Ám elszánt küzdelmének ára van és nemcsak saját magát, hanem családját és munkatársait is veszélybe sodorja. Vajon sikerül nekik legyőzni azt a láthatatlan gonoszt, aminek eddig a létéről sem beszélt soha senki?
Nos, az előző rész csalódás volt a számomra annak ellenére, hogy a végére megérkezett a dolog. Éppen ezért nem igen akaródzott nekiállnom a harmadik résznek, hiszen a legtöbb esetben az utolsó fejezet szokott a leggyengébbre sikerülni és féltem, hogy nem csak a címben jelzett kártyavár fog összedőlni, hanem az én rajongásom is Lisbeth története iránt. Ráadásul a film kezdése pontosan ebbe az irányba mutatott. Eléggé untam ugyanis, sok szálon indultak el, de ezt nagyon lassan tették, miközben fura öreg fószerek hadonásztak pisztolyokkal. Aztán valami történt, váltott a film és ezzel végre meghozta az izgalmakat is. Persze voltak benne kicsit kilengő dolgok, illetve sokszor éreztem azt, hogy egy-két eseményt nem tudtak megfelelően adaptálni, de ettől eltekintve, a harmadik részből csak kikerekedett egy baromi érdekes és izgalmas politikai krimi, melynek középpontjában egy kislány szívszorító története állt.
Noomi Rapace pedig egyenesen szédületes volt. Eddig is imádtam, ahogyan eljátszotta nekünk Salandert, de amit ebben a részben leművelt, az egészen elképesztő volt. Új árnyalatot adott a karakternek, még inkább egybeolvadt a szerepével és éppen ezért még a kevésbé jó részeket is a hátán tudta vinni. Ugyanez igaz Michael Nyqvist-ra is, aki kiváló Blomkvist volt, hozta az árnyalatokat is, imádtam minden pillanatát. Kettejük párosára pedig nincsenek szavak, az utolsó jelenettől libabőrös lettem.
Amikor megkezdték a tárgyalást, akkor érkezett meg igazán a film. Onnantól elkezdve semmi másra nem lehetett figyelni, csak arra, ami a képernyőn zajlik és tényleg összeszorult ököllel izgultam végig az eseményeket. Sikerült teljesen bevonniuk érzelmileg a sztoriba, ez volt az, amit annyira nem éreztem a második résznél. Sajnálat, düh, kiszolgáltatottság, undor, kétely, fájdalom és felszabadulás váltakozott bennem és nagyon akartam, hogy Lisbeth végre megkapja, amit eddig elvettek tőle: a normális életet. Persze ez már egy másik történet és egy másik kérdés, hiszen mindezeket látva csak egy kérdésünk lehet: lehet egy ilyen történetnek megnyugtató, boldog vége?
Szóval a személyes vonal erősre sikerült a filmben, érzelmileg is bevontak, tényleg tudtam izgulni közben, de úgy érzem, hogy a politikai vonal nem lett igazán kibontva. Engem még érdekeltek volna dolgok bőven ebben a sztoriban, mint ahogyan a lánykereskedelem témája is nagyon hamar elsikkadt. Pedig ez nem akármilyen sztori volt, illett volna rendesen kidolgozni a háttérben meghúzódó vonalat is. Persze, értem, hogy húzni kellett a sztoriból és nem tudták rendesen visszaadni a könyvben taglalt szálakat, de akkor sem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy igencsak lebutították a háttérsztorit, azt a lényeges történetet, ami miatt Lisbeth odakerült, ahová.
A dinamikai problémák és az egyszerűsítés azonban ebben a részben eltörpült a kiváló karakterek, az izgalom és a csodálatos színészek mellett. Elfelejtettem a kezdeti nyögvenyelősséget, még a nagyszabású vonal elsikkasztását is, egye-fene még a végén lezajlott kissé felesleges jelenetet is elnéztem nekik, mert elérték, hogy senki más ne érdekeljen, csak Lisbeth és Mikael. Méltó lezárást kapott a trilógia, még akkor is, ha nálam nem érte el az első film szintjét, de az kétségtelen, hogy majdnem sikerült visszakapaszkodni oda, ahonnan elindultak. Viszlát Lisbeth, egy élmény volt veled! :)
Pontszámom: 7,5/10.