A vallási színezetű filmeknek van egy nagyon fontos tulajdonságuk. Olyat képesek nyújtani, amit más alkotások egyáltalán nem. Meséljenek el akár egy jól ismert történetet – mint a 2004-es A Passió – akár egy kevésbé ismertet – mint például a 2015-ben debütált The VVitch – mindig magukkal tudják ragadni a nézőt, hiszen világukban bármi elképzelhető, minden lehetséges. Képesek túlmutatni szürke hétköznapjainkon és bepillantást engednek abba, ami realitásunk függönyének túloldalán rejtőzhet. A thriller/horror műfajában számos hasonlóan kiemelkedő alkotással találkozhatunk, elég csak az 1999-es Stigmata című mozira vagy éppen a Netflix-en bemutatott, ’17-es The Ritualra gondolnunk, de a sort hosszan lehetne még folytatni. Mind-mind érdekes, izgalmas és elgondolkodtató alkotás. Mégis van egy film, ami sötét istenségként nyújtja ki hideg karmait, hogy elragadja azokat, akik először járulnak színe elé. Ez a film nem más, mint a közel ötven éves Az ördögűző című, joggal kultikus státuszba emelkedett alkotás, ami még az elmúlt évtizedek dacára is képes zsigeri félelmet kiváltani a rajongókból. A kis Regan története megjelenése óta számos néző idegeit borzolta már fel és, mint az a nagy sikerű filmek esetében történni szokott, ez a mozi sem kerülhette el a folytatásokat. A folytatásokat, amik természetesen meg sem tudták közelíteni az eredeti alkotás színvonalát. Mégis, amikor találkoztam A kezdet alcímet viselő epizóddal reménykedni kezdtem. Talán az eredettörténet ígérete, talán a modernebb megvalósítás lehetősége ébresztette fel bennem ezt az érzést. Egyvalami azonban – most, a film megtekintése után – biztos. Hibát követtem el.

Az egykori papot, Lankester Merrin-t (Stellan Skarsgård) felkérik, hogy vegyen részt egy Kelet-afrikai ásatáson, mivel egy furcsa templomot találtak Kenyában. Egy templomot, melynek nem lenne szabad ott lennie. Merrin elvállalja a megbízást, de hamar rá kell ébrednie, hogy a föld alatt sokkal több lapul a szilárd – és szinte érintetlen – falaknál. Minél jobban felszínre kerül az építmény, az általa elzárt entitás annál nagyobb erőre kap és veszélyt jelent mindenkire, akivel kapcsolatba kerül. A férfinak csak egy lehetősége van. Újra meg kell találnia rég elfeledettnek vélt hitét, hogy szembe tudjon szállni a mindent elemésztő Gonosszal…

A történetről – melyet alkotói a ’40-es évek végére helyeztek – nem lehet igazán többet elmondani és őszintén meg lennék lepve, ha több oldalt töltene ki, mint egy – egyébként is rövid – középiskolai kötelező olvasmány rövidített változata. Merrin atya élete, küzdelmei és hitének megerősödése egyszerűen nem tartogat elég izgalmat, ahhoz, hogy kitöltse a film közel két óráját. Az ókori démon, Pazuzu, eredetéről vagy akár valódi mivoltáról pedig semmit sem tudunk meg. A nézőknek be kell érniük annyival, hogy gonosz és ártani akar – holott az asszír kultúrában közel sem erről ismert –, mert ez a dolga. Nincs kérdés. Nincs alternatíva. Ezt kell elfogadnunk, holott egy ilyen beszédes alcímű epizódtól joggal várnánk többet. Renny Harlin, finn rendezőtől pedig nem idegenek a jól sikerült folytatások, hiszen ő jegyzi a ’90-es Még drágább az életed című mozit is. Ebben az esetben mégis sikeresen bukik el. Egy túlnyújtott, semmitmondó folytatás született meg a kezei alatt, ami – bár néha kellemes, gore-ban gazdag perceket is tartogat – nem képes hosszú távon fenntartani a néző érdeklődését. A CGI borzalmasan öregedett és gyakran képes mosolyt csalni az arcokra, a történet komolynak próbál tűnni mégis teljesen súlytalan, a színészi játék végtelenül középszerű. Ennyivel le is lehetne zárni ezt a cikket, de még ezeken felül is van valami, ami sokkal súlyosabb gond. A film csúcspontjának szánt ördögűzés illúzióromboló és szinte teljesen értékelhetetlen, utolsó képkockái pedig bátran követelhetnék jogos helyüket a Nickelodeon vagy a Cartoon Network néhány merészebb műsorában. Szomorú volt ezt látni.

Az igazság az, hogy érződik a filmen a széria feltámasztásának szándéka, de ehhez nem lehetett elegendő. Nem lett más csak egy újabb mocskos bőrdarab, amit a ’73-as eredeti testéről hántottak le. Sarlatánok módjára, erőszakkal, némi aprópénz reményében. Ez pedig meg is látszik a végeredményen. Egy olyan film született, ami talán a kereskedelmi csatornák délutáni műsorsávjában számíthatna némi érdeklődésre, de a valódi célközönségéhez nem ér és nem is érhet el. Hiszen részükről maximum makacs tagadással és egy kívánsággal találkozhatna. Az ősi templom helyett inkább a film kópiáit kellett volna a homok mélyére süllyeszteni…
IMDb | mafab