Elhunyt emberek életéről játékfilmet készíteni hálátlan feladat lehet, mivel rengeteg kérdés merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan jelenítsék meg az adott személyt. A tények legtöbbször adottak ugyan, mégis az alkotók gyakran értelmezik félre a megjeleníteni kívánt személyiséget, ennek köszönhetően pedig nem lesz hiteles a végeredmény, ami felkeltheti a nézők ellenszenvét. Ez a tétel fokozottan igaz abban az esetben, ha ismert ember az alkotás főszereplője, legyen szó akár történelmi személyről (Lincoln /2012/), előadóművészről (The Doors /1991/, Lords of Chaos - A sötétség gyermekei /2018/) vagy éppen – mint ebben az esetben is – sorozatgyilkosról. A gyilkosokról készülő filmekben pedig óriási a kísértés, hiszen annak lehetősége, hogy az elkövetőt, mint kegyetlen szörnyeteget mutassák be nagyon kecsegtető és ez jelentősen meg is könnyítheti a filmesek munkáját. Jóval nehezebb utat választanak azonban abban az esetben, ha úgy döntenek, hogy kilépnek a horror/thriller filmek árnyékából és megpróbálják a gyilkost, mint embert ábrázolni. Az ilyenkor felmerülő kérdések száma szinte végtelen. Ki alakítsa a gyilkost? Hogy találják meg az egyensúlyt a brutális gyilkos és az emberi lény között? Megjelenítsék-e az elkövető tetteit, és ha igen, mennyire explicit módon? Életnek mely szakaszára fókuszáljon a film? Mind-mind rendkívül fontos kérdés, a rájuk adott válaszok pedig nem csak a film színvonalát tudják meghatározni, hanem azt is, hogy a nézők milyen véleményt alkotnak majd a továbbiakban az adott emberről. Ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat Joe Berlinger, rendező és alkotógárdája is, amikor belekezdtek az Extremely Wicked… előkészületeibe, hogy olyan válaszokkal szolgáljanak, amik filmjüket a valaha készült legjobb sorozatgyilkosokról készült alkotások közé repítik. Egy filmet, minden idők egyik legismertebb gyilkosáról, Theodore Robert Bundy-ról.

1969 októberében a gyermekét egyedül nevelő, félénk titkárnő, Liz Kendall (Lily Collins – Tükröm, tükröm /2012/) egy seattle-i bárban találkozik egy fiatalemberrel, Ted Bundy-val (Zac Efron – Baywatch /2017/). A férfi intelligens, kedves és jóképű, a nő pedig szinte azonnal beleszeret. Kapcsolatuk meghitt és kiegyensúlyozott, Liz érzelmeit pedig még tovább mélyíti az a tény, hogy Ted, kislányának – a két éves Molly-nak – is tökéletesen képes apjaként funkcionálni. A harmónia és a boldogság azonban egy pillanat alatt válik szörnyű rémálommá, amikor a férfit emberrablás miatt letartóztatják. Liz-nek pedig idővel rá kell döbbennie, hogy az a herceg, akit egykoron megismert egyáltalán nem fehér lovon érkezett, hátasa a Halál fakó lova, nyomában pedig erőszak, kín és pusztítás jár…

A rendezői és produceri feladatokat is ellátó Berlinger biztosra ment, a rendelkezésére álló információk és a dokumentumfilmes rutin egy olyan alkotást eredményezett, amit tényleg csak ajánlani lehet. Az film legnagyobb erénye egyértelműen az, ahogy a gyilkosságokat és azok bemutatását kezeli, gyakorlatilag minden kegyetlenkedés a kamera látószögén kívül zajlik, szembesülni csak beszámolók útján fogunk a tettek súlyosságával. Teszi ezt mindazért, hogy el tudjunk szakadni Bundy-tól, a brutális sorozatgyilkostól és meg tudjunk ismerkedni és talán meg is tudjuk kedvelni Ted-et, az embert. Azt a férfit, akiért több tucat fiatal nő vett részt a tárgyaláson, akiért – tetteinek ellenére is – többen rajongtak, akihez sokan bátran nőül adták volna gyermeküket. Ez a bravúr azonban nem sikerülhetett volna a színészgárda nélkül, akik névsorát elnézve abszolút nem lepődhetünk meg a végeredményen. John Malkovich, Haley Joel Osment, Angela Sarafyan, Kaya Scodelario vagy éppen James Hetfield. Mindannyian remekül formálják meg szerepeiket, aki azonban kétségkívül ellopja a show-t, az nem más, mint Zac Efron, aki akkorát alakít, hogy még Malkovich is a háttérbe kényszerül kettőjük közös jeleneteiben. Nemcsak tökéletesen játssza el szerepét, egyszerűen átlényegül. Az előzetes aggodalmakat, egy pillantással szimplán törölve ki a létezésből. Efron nem alakítja Bundy-t, Efron maga Ted Bundy. Ez olyannyira igaz, hogy néha elbizonytalanodtam, hogy melyikük szerepel az adott felvételeken és igazán akkor válik teljesen világossá, amikor összehasonlítjuk a filmet és a korabeli felvételeket. Egyszerűen zseniális.

Hazugságok. A hazugságok – legyenek bármennyire is elrugaszkodottak a valóságtól – csak akkor működnek igazán, ha az is hisz bennük valamennyire, aki megfogalmazza őket. Bundy is ilyen ember volt. Egy valódi manipulátor, aki a mondatok és a megnyerő külső mögé rejtette valódi arcát, a féktelen fenevadat, aki 1974 és 1978 között – saját bevallása szerint – 30 nő életét oltotta ki, az áldozatok számát azonban jelenleg is többre becsülik. Azt gondoljuk, hogy a gyilkos valódi szörnyeteg, ismertetőjelei, valódi személyiségének éjsötét vetületei azonban elárulják, el kell, hogy árulják, hiszen egy ilyen entitás nem bújhat el. Mi biztosan észrevennénk, minket nem kaphatna el. A valóság azonban az, hogy – a filmbeli Liz-hez hasonlóan – még az egyértelmű jelek sem győznének meg minket teljesen. Hinni akarnánk, hinni abban, hogy az ártatlanság valódi, hogy a szörnyűségek nem érinthetik közvetlen környezetünket. Hiszen a szomszéd férfi végtelenül kedves, a szimpatikus eladó segítőkész, választottunk pedig egyáltalán nem erőszakos természetű.

Hajlamosak vagyunk megkedvelni az álarcot, azt a maszkot, amit láttatnak velünk és, amit látni akarunk. A filmmel kapcsolatban több olyan véleményt is olvastam, hogy igyekszik jó színben feltüntetni egy sorozatgyilkost. Ez pedig óriási tévedés. Hitelesen mutatja be egy szörnyeteg emberi vonásait, és ha szimpátiát érzünk a látottak közben azzal nincs semmi baj. Ez volt a cél. Ez volt Bundy célja. Mi pedig hittünk neki, mert hinni akartunk. Ezt választottuk. Egy illúziót…

9/10

IMDb | mafab