„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” Kolosséiakhoz 3:13

Elnézést a bibliai fennhangért, de aki látta a legutóbbi FTWD epizódot, joggal juthat a fenti idézet eszébe a tizedik rész megtekintése után. Kétszemélyes kamaradrámát kapunk ezúttal a Kirkman-Erickson párostól, amelyben a Walking Dead világára jellemző lelki és morális mondanivalókat a történetvezetéssel és az abban rejlő finom metaforákkal magyarázzák el nekünk. Nézzük, hol tart jelenleg szereplőink sorsa.

{spoiler} Miután a félévadnyitó végén kicsiny kompániánk szétrebbent, a sztori a magára vigyázni tudó (aha) Alicia következő úticélját vette górcső alá. A legkisebb, és egyben az egyetlen élő Clark sarj egy elhagyatott házba kénytelen menekülni az időközben rátörő és vadul tomboló vihar elől. Az otthon melege helyett azonban csak pár zombit talál, akiket miután sikeresen likvidált, kiteríti őket egy családi kép alapján egymás mellé a ház elé száradni, bomlani. A házikót közben eléggé megviselte a hirtelen jött égszakadás, így Alicia kénytelen zombi- és széllökés elleni állapotba hozni, hogy egy kis biztonságot tudjon nyújtani a feje felett. Renoválás közben hirtelen felfedezi az utána lopakodó Charlie-t, és felszínre törnek a velük történtek utóhatásai. Ám mikor a betörő vihar miatt lemenekülni kényszerülnek az alagsorba, az emelkedő vízszint miatt csapdába eső fiatalok megbeszélik a gondjaikat és egymással való sérelmeiket. Hirtelen megmenekülésük és az orkán elvonulása után Alicia és Charlie elindul megkeresni a többieket. Útjuk egy hídnál ér véget, ahol megpillantják Dorie-ék felborult iskolabuszát, és ezzel a maradék reményük is elszáll az újraegyesülésre. {/spoiler}

Kezd igaz lenni a mondás, hogy Morgan nélkül minden rész egyre jobb. A mostani epizód ezt ezerszeres erővel támasztja alá, ugyanis egy olyan szívbemarkoló, művészi történetmeséléssel tálalja a hölgyemények kalandját, amilyenre már régen láttunk példát a sorozat történetében. A kezdő képsorok remekül adják meg az egész epizódot végigkísérő hangulatot: Alicia betoppanása az elhagyott házba a kamera lassú mozgásával mintha a Ragyogás Overlook Hotelét mutatná be, a lányt körülölelő sejtelmes fény akár a Más/világ sejtelmességét juttatja eszünkbe, a zombik legyilkolása, illetve a faágon rekedt, későbbi megmenekülésüket elősegítő élőhalott Fulci vagy D’Amato műveiből ismerős vonalat idézi (Zombik városa, Absurd). A mostani rész patikamérleggel adagolja a jobbnál-jobb dialógusokat, amelyben két, egymásra joggal neheztelő fiatal (és ezen van a hangsúly) felfedezi, hogy mennyit tanulhatnak a másiktól erkölcsileg és gondolatilag is.

{spoiler} Mikor Alicia Charlie szemébe mondja, hogy azért hagyta életben, hogy a kislánynak legyen ideje és ereje feldolgozni, milyen érzés együttélni egy gyilkossággal és szembenézni az áldozat szeretteivel, illetve mekkora fájdalommal jár az önmarcangolás és a múlt lehetetlen megváltoztatása, a kislány bűnbánás helyett dacolva oktatja ki, hogy legalább most már a Clark lány is megtudta, milyen érzés a szüleit elveszíteni, így ne papoljon neki olyanról, amit ő fiatalabb fejjel átélt. Ez az egymással való szembeszegülés remekül mutatja be a felnőtt, felelősségteljes gondolkodást a gyermeki, tinédzser felfogással és „hepciával”, amely azonban szép lassan megváltozik, miután csapdába esve, a kilátástalanság határán függve együtt kell működniük a túlélésük érdekében. Zseniális az a leleményesség is a szkriptíróktól, amely a lányok megmenekülését mutatja be: a történet tudatosan, de nem feltűnő módon helyez középpontba egy fán lógó zombit, amely az üres emberi érzéseket, az emberi ösztönlétet a véletlen bekövetkező „isteni beavatkozással” egyesíti. Ez a járkáló holttest, amely képes egy ember életét érzések nélkül elvenni (és akinek egy ponton még Charlie is feláldozná magát kétségbeesésében), menti meg két ember életét, és bár nem a saját, hanem a természet erejének köszönhetően kvázi mártírrá válik ezen esemény által (és ha belegondolunk, kicsit morbid, hogy kétszer kell meghalnia egy jótettéért).{/spoiler}

Ráerősít az epizód pontszámára a páratlan képi világ is: a tizedik rész kétharmadában a víz az úr, ezért a borongós hangulat és a csapzott leányzók látványa még jobban kihangsúlyozza a természet erőinek nagyságát és az emberi kiszolgáltatottságot. Habár maradék negyed órában sor kerül némi napsütéses (sőt, nyári hangulatú) képsorra is, azonban a finálé ezeket a felhőtlen perceket hamar beárnyékolja. Tisztes munkát végeztek a maszkosok és látványtervezők mind a zombikkal, mind a környezeti elemekkel és díszletekkel, az évad eddigi talán legjobb és legszebb részét kaptuk meg (bocsi, Madison halála számomra túl epikus és túl művészies volt).

Jövő héten ismét Morgan lesz a középpontban, aki meglepetésünkre az előzetes szerint végre tényleg megmutatja, miért ragaszkodnak a karakteréhez ennyire Kirkmanék. Várjuk.

9/10