Az előző részben lezárult a Ginny-korszak, így a több táborra szakadt csapatok próbálnak valamiféle együttműködést létrehozni, ugyanis ismét felbukkantak a festékszórós üzenetek. Salazar, mindenki jóságos nagybácsija, próbál rendet teremteni a békesség jegyében, miközben a legnagyobb felfordulást ő maga okozza.

Morgan javaslatára egybegyűlnek a csapatok, így Strand, Sherry és Sarah vezetésével a lázadók egykori táborában próbálnak meg paktumot kötni és megbeszélni a hogyantovábbot. Daniel, aki a fegyverraktárt őrzi, meglepődve fedezi fel, hogy a gyilkolóeszközöknek a tárgyalás alatt mind egy szálig nyoma vész, és árulást sejt a háttérben, ezért kérdőre vonja bajtársait. Már-már az őrület határait feszegetve próbálja felderíteni a lopás szálait, azonban az események nem várt fordulatot vesznek, mikor megérkezik June és rádöbbenti az öreget, hogy nincs itt semmiféle összeesküvés: Salazarral saját megborult elméje játszadozik, amivel veszélybe sodorta önmagát és barátait is.

Várható volt, hogy egyszer megtörik a lendület és kapunk egy lassabb folyású epizódot, ami el is érkezett a mostani történetben. Szegény Daniel rendesen megszenvedte a Virginia-korszakot, aminek hatásai nem kis nyomot hagytak elméjén. Az egykoron borbélyként tevékenykedő Daniel az elfogásuk után Ginny táborában kényszerűségből tevékenykedett régi szakmájában (ahogyan a nyitóepizódban is láthattuk), majd a leszámolás éjszakáján elszenvedett egy jó nagy ütést Ginny vérebének puskájától, amiktől szegény öregúrban megkattant valami, és a posztraumatikus stressz tünetei jelentkeztek nála. A PTSD-ben szenvedő Daniel végig abban a tudatban van, hogy ő vigyáz a rendre, felügyeli a fegyvereket és próbálja kideríteni, ki a felelős a lopásokért, miközben nem érti, miért ő ül elzárva a rögtönzött börtönben, és miért őt gyanúsítják mindennel.

Ezt az értetlenséget a készítők próbálják Daniel szemszögéből elmesélni, az ő narrációjával végigvezetni minket az eseményeken, és megérteni, miért ül rácsok mögött és meséli valakinek a történteket. Ez a húzás remekül fenntartja az érdeklődést egészen az epizód kétharmadáig, ám az igazság kiderülte egyféle űrt is hagy maga után: a néző végig abban reménykedik, hogy nem Daniel a tettes, biztosan másfelé fog elkanyarodni a sztorivonal, és mindaz, amit az öregúr elmondott, igaznak bizonyul és egy cselszövés kerekedik ki az egészből. Sajnos csalódnunk kell, mert az epizódnak csakis az a célja, hogy valakin (jelen esetben Danielen) bemutassa a poszttraumatikus stressz szindróma tüneteit és az abban szenvedő alany lelkivilágát, tévképzeteit és cselekedeteit. Ha esetleg nem lennétek képben a betegséggel, biztosan láttátok az Oscar-díjas A bombák földjén, a Született július 4-én, netán az Első vér (ismertebb nevén Rambo) vagy a Szarvasvadász című filmeket, amelyekben szintén fellelhetőek a Fear jelen epizódjában bemutatott elemek, miszerint mennyire veszélyesek és kívülről nem észlelhetőek lehetnek a PTSD tünetei. Az anyasorozatban Rick is átélte ezen betegséget (jó másfél évadon keresztül szenvedtünk vele együtt), a Fearben most Danielen keresztül ismertetik meg velünk a betegség szindrómáit: a Virginia által kényszerített helyzetek, a fenyegetések és tettlegességek okán folyamatos bizonytalanság, bizalomvesztés lép fel mindenki iránt, meg nem értettség és dühkitörések jelennek meg az idős emberen, és az alapvetően aranyos bácsin (persze, ha kell, tud ő tökös is lenni) ezek a traumák jelentős nyomot hagynak az elméjében. Elvesztett kislánya, Ofélia hiánya is folyamatosan őrli a lelkivilágát, amit az időközben előkerülő Féknyom (Skidmark) cica iránti öröme sem tud elnyomni. Mindezek összessége egy tévképzetet eredményeztek, megteremtve egy alternatív, csak az ő fejében létező világot, és a békeszerető bácsika egyre őrültebb dolgokat visz véghez: gyanúsítgatja barátait, az igazát bizonyítandó bajba keveri őket a zombik rájuk küldésével, és majdnem lelövi régi cimboráját, Victort is. Az időben lekapcsolt Danielt a nővérke, azaz June kezdi el faggatni, kinek sikerül kideríteni a férfi betegségét. Mikor Daniel szembesül a valósággal, letaglózzák a tények és mások biztonsága érdekében el akar bujdokolni, hogy senkinek se árthasson többet. A barátság fogalma azonban most is tettre kész: Strand felajánlásával Lawtonba megy, ahol vigyázni fognak rá és segítik a betegség legyőzésében.

Bár most egy békésebb, komótosan pörgő epizódot kaptunk, nem lehet rá sok panaszunk. Ismét láthattunk tömegével élőholtakat, Skidmark cicus is előkerült, és minden fontosabb szereplő tiszteletét tette. Akcióban és feszültségben sem volt hiány, a kép- és hangeffektek, maszkok mind-mind parádésan sikerültek, a vágás igazodott az adott jelenet tempójához, és a címadó dal is, amely egyébként az epizód elején látható bakeliten hallható szám címe is egyben (akit érdekel: The Traveling Wilburys - Handle With Care, itt meghallgatható) remekül reflektál az eseményekre. Ha még Oféliát is láthattuk volna egy-két villanás erejéig, az csak hab lett volna a tortán. A karakterközpontú felvonás témája pedig elgondolkodtató, komoly, drámai, amely rendkívül jól illeszkedik a Fear és a TWD franchise világába. Rubén Bladesnél pedig tökéletesebb választás nem is lehetett volna Daniel történetének bemutatására.
A Ginny éra végeztével sem csillapodtak le a kedélyek. Négy csoportra szakadt a banda, Strand Lawtonban maradt, Morgan Aliciával, Daniellel a bunkerban, Sarah és June a kamionnal járják a táborokat, illetve Sherry a lázadó barátaival tartott. Miközben az egyik fenyegetés megszűnt Virginia halálával, az évad elején belengetett furcsa festékszórós üzenetek ismételten felbukkantak, és a hátralévő pár epizódban kiderül, kik az elkövetői.

A nézőszám szerencsére nem csökkent vészesen (13%-os visszaesés az évadkezdet óta, az belefér egy hatodik évadát taposó sorozatnál), a nézői értékelések továbbra is magasak (az utóbbi három rész: 8.3, 8.8 és 8.1) és a színvonal is maradt, így bizakodva várjuk a folytatásokat. Pláne most, hogy Salazar Strandékhez került, és beindult ismét a rejtélyes festékfújogatós szál is.