A kritika eredetileg a FilmDroidon jelent meg.

Van, aki egész életében egyetlen témakör körül mozog. Persze nem feltétlenül lehet az adott filmes hibája, hiszen ha hozzávágnak egy valag pénzt, hogy valósítson meg egy látványos pusztítást vagy prezentáljon egy világvégét, akkor ő meg is teszi. Roland Emmerich viszonylag elég gyorsan Hollywoodban találta magát, a sváb Spielbergként emlegetett rendező az évek során gyakorlatilag a rombolás nagymesterévé képezte saját magát. De az Álomgyárban töltött ideje alatt vajon mennyiszer tekintett el saját hazája filmgyártásának irányába? Szégyen, nem szégyen, Emmerich csupán egyetlen produkcióból vette ki a részét, az is 2011-ben készült el. Meglepő, hogy posztapokaliptikus beütésű témát részesített előnyben?

2016-ban járunk, a Nap ontja magából a forró sugarakat, gyakorlatilag felperzselte a Földet. Az emberek többsége nem bírta elviselni a kegyetlen hőséget, de leginkább a vízhiány dobta meg a halálozási arányt. Magányos autó robog a forró aszfalton, az ablakokat gondosan lefedték, a hunyorgó vezető csak egy keskeny résen keresztül kukucskál ki, két női utasa pedig azt reméli, hogy gond nélkül elérnek a hegyekig. Úgy hiszik, hogy ott nem lesz gond vizet találni.

A tudományos részletekbe nem folynak bele, az alkotók nem elemzik ki a helyzetet és nem próbálnak kihalt, lepusztult városok képeivel, és abba sem mennek bele, hogy mi lett a jégsapkákkal. Bár eleve kissé túl naiv dolog lett volna, ha egy tudományos vagy túl realista filmet várunk a Helltől. A három túlélő minden alkalmat megragad arra, hogy benzinhez jusson, hiszen gyalog a kibírhatatlan forróságban nem jutnának messzire. Felettébb optimistán látnak hozzá egy elhagyatott benzinkút alapos átvizsgáláshoz, ahol egy újabb személyre bukkannak, aki segítségükre lehet a későbbiek folyamán.

A karakterek múltjáról nem tudunk meg túl sokat, néha megemlítik, hogy a lányok szülei elhunytak és a vezetőülésen lévő férfi sietett a segítségükre. Mindenesetre nem zuhannak maguk alá, és szerencsére a forgatókönyvírók sem erőltették túl, nem akartak túlzottan belemenni ebbe a drámai vonalba. E helyett inkább akadályokat gördítenek a hányatott sorsú szereplők útjába: a benzin és a víz elfogyásától tartó szerencsétlen szereplők útjába egy úttorlasz „gördül”, majd egy kannibál család „vendégszeretetét” kénytelenek kiélvezni. Minden nap meleg vacsi, és még gyereket is szülhetnek. Be csodás jövő, nem? Ámbár a jelen se túl fényes (illetve attól függ, hogy miképp nézzük).

Tim Fehlbaum a túlélést, az akaraterőt és az emberségességet sem hagyta ki alkotásából. A játékidő első felében a két férfi és a testvérpár lány szemszögén keresztül bemutatják ezt a ránézésre is izzasztó jövőt, a második felében pedig még rá is tud kapcsolni. Itt is a lét a tét, de egy teljesen más megközelítésben: már nem a halálos napsugaraktól kell aggódniuk a karaktereknek, hanem attól, hogy az először még kedvesnek látszó család karmai közül nem tudnak kijutni. Az emberhúsra átállt família élén egy első pillantásra még kedves hölgy áll, Angela Winkler tökéletesen formálja meg a tébolyult nőszemélyt, akiről leginkább a fantasy- és klasszikus mesék gonosz boszorkányai juthatnak eszünkbe.

Nem hiába távozhatott Markus Förderer a legjobb operatőr díjával a German Film Critics Association Awardsról és a SITGES Film Festivalról. A tűző napsütés Förderer kameráján keresztül valóban vakító, kellőképpen átérezhető az emberek sorsa a tomboló napsugarakban. A néző is hunyorog, már-már azon gondolkodhatunk, hogy jobb lenne, ha előkotornánk a napszemüvegünket. Ráadásképp Förderer képes volt úgy megoldani a feladatát, hogy egy pillanatra sem hümmögünk azon, hogy miért csak homályos figurák mozognak a képernyőn.

A Hell afféle Cormac McCarthy-koppintás német módra, bár kevésbé depressziós, és a szereplők sorsa sem annyira kilátástalan. A feszültség folyamatosan ott lóg a levegőben, egy komolyabb rendező talán fel tudta volna csavarni az izgalomfaktort, bár mivel egy Emmerich nevével fémjelzett műről van szó, így annak is lehet örülni, az elejétől a végéig leköti a figyelmet. Pozitív csalódás.

7/10

IMDb | mafab