Kiko
Megszűnt körülöttem minden, amint meghallottam a hírt. Elképzeltem, hogy Beom élet-halál között van és ott fekszik egy kórházi ágyban, csövek lógnak ki belőle mindenhol...olyan szürreális, de most mégis lehet ez a valóság.
-
Istenem, kérlek most segíts rajta – suhant át az agyamon a segélykiáltás, de sok időm nem volt az efféle gondolatokra, mert Byeol karja rántott vissza a zebráról, melynek lámpája pirosan világított.
-
Normális vagy mondd? – mordult rám Byeol. – Ne veszítsed el a józan eszedet, ha egy mód van rá, nem szeretnék kettőtök miatt kórházba menni! Szedd össze magadat és mondd meg, hogy melyik kórházban van! – dorgálása felébresztett a homályosságból és összeszedve a gondolataimat megpróbáltam emlékezni arra, hogy melyik kórházból telefonáltak az imént.
-
Az egyetem mellett lévő kórház – néztem rá Byeolra, mire egy szemforgatást kaptam válaszul.
-
Köszi, ez most sokat segített – nyögött fel, majd hirtelen csettintett egyet és rám mosolygott. - A Fehér Angyal! – hirtelen meghallva a nevet, rájöttem, hogy tudom merre van ez a bizonyos kórház.
-
Tudom merre van, viszont nagyon sokat kell ahhoz sétálni, hívok egy taxit – vettem elő a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam a számot.
Hosszúra nyúlt percek után végre megláttam a kocsit, ami értünk jött. Mint a villám ugrottunk be és hadartuk el az úticélunkat a sofőrnek. Bólintva indult el, mire megfogva Byeol kezét mélyen a gondolataimba merültem és tovább kínoztam magam azzal, hogy talán Beonak tudtam volna segíteni vagy megtudtam volna előzni a bajt. Talán az új állat formája volt a bűnös? Vagy más? Esetleg megvágta magát vagy kiesett az ablakon? Gondolataimból Byeol felszisszenése ijesztett fel, majd ránézve a barátnőmre eltorzult arcvonásait kezdtem vizsgálni.
-
Byeol, fáj valamid? – ostoba kérdés, hogyne fájna, úgy néz ki az arca, minta éppen egy új lyukat fúrnának a fülébe.
-
Nem tudom Kiko – mocorgott. - Valami nincs rendben velem, mintha tűket szurkálnának belém – folyt le egy kósza könnycsepp az arcán.
-
Elzsibbadt talán valamid? – értetlenkedtem.
Amíg próbáltam kitalálni, hogy hirtelen mi ütött Byeolba, a sofőr szólt, hogy megérkeztünk, mire kiráncigáltam Byeolt, mert elmondása szerint olyan a teste minden porcikája, mintha nem is ő irányítaná, hanem valaki más.
A kórház bejárata csendes volt, sehol egy ember vagy egy sunyiban kint cigiző dolgozó, csak a fák. Byeol körbenézett, majd vissza rám. Szemei nem voltak tiszták, ijesztő látvány volt.
-
Sajnálom, de az emberi formámat nem tudom tovább tartani Kiko – ájult el Byeol, mire utána kaptam már csak egy bundás állattal találtam szembe magamat.
-
Kérlek Byeol, tarts ki – simogattam meg az állatot, majd berohantam a kórházba.
Írói szemszög
Kiko gyorsan szaladt a fehér épületben, zavart volt a tekintete, hiszen már nem csak a barátjáért, hanem Byeolért is aggódnia kell. Látva a férfi kétségbeesését, a recepciós felállt és kilépett a pultja mögül, mire Kiko egy megkönnyebbült sóhajjal ment oda a recepcióshoz.
-
Segíthetek Uram? – mosolygott a hölgy, mire Kiko megpróbálta rendezni a vonásait és rávette magát arra. hogy viszonozza a nő gesztusát.
-
Lee Beom-seokot keresem -mondta Kiko, mire a nő kedvesen bólintott és beírta a gépbe a nevet, mire visszanézve Kikora elmondta a fontosabb adatokat.
-
007-es szoba előtt várjanak, Lee úrat vakbélgyulladása van – mondta a nő, mire Kiko döbbenten állt a pult előtt, Byeolt még mindig szorosan tartva.
Leülve a kért kórterem elé, Kiko az ölében simogatta szerelmének macskaformáját, aki békésen aludt. Szinte éveknek tűnt az a 60 perc, amennyit várnia kellett, de megérte, hiszen egy orvos lépett ki a műtőből. Beo odarohanva hozzá, elkezdett kérdezgetni, mindent tudni akart arról, hogy hogy van, sikeres volt-e a műtét és hasonlók. Az orvos mélyet sóhajtott, majd Kiko szemeibe nézett.
- A barátja....
Folytatjuk...