- Corpus Christi, Texas.
A háborús sebektől szenvedő,mélyen hívő katolikus kisváros még éppencsak talpra tudott állni, amikor újabb sorscsapás éri. Az éj leple alatt ismeretlenek különös kegyetlenséggel gyilkolják meg a helyi papokat és rabolják el a ministránsfiúkat, a tettesek a város határában fekvő Szent Lúcia apácazárdát sem kímélték. Wratiszlaw Arisztid, a magyar születésű seriff számára egyetlen vérrel festett üzenetet hagytak a kápolna falán: „Vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat!” A seriff és rögtönzött csapata a brutális szekta nyomába ered, ám feladatukat nem csak a köztük feszülő ellentétek nehezítik, hanem a valósággá vált rémálmaik is, a szemük előtt megelevenedő bibliai történetek és a gyötrő kétség, hogy talán ezúttal nem csak emberekkel állnak szemben…
Volt már szerencsénk a szerző egy másik könyvéhez (illetve a CreepyShake olvasók jó pár kritikát is olvashattak tőle), ami elég magasra tette a lécet. Ilyenkor nyilván nem szabad túl nagy elvárásokat támasztani az alkotók felé, de azért csak van már egy kiindulási pont, amely mentén mérjük a műveket. Ugyanis joggal merülhet fel bennünk a kérdés: hogy egyszeri alkalom volt csupán a varázslat, vagy tényleg egy tehetséges emberrel hozott minket össze a sors? Természetesen a CreepyShake miatt, rengeteg beszélgetésen vagyunk túl a szerzővel, így nyilván tudtam, hogy szuper jó dologra számíthatok tőle, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire jó regényt rakott össze.
Kezdjük azzal, hogy sokkal elmélyültebben állt hozzá a spirituális, vallási részekhez, melyek ezáltal nagyon kidolgozottak lettek. Élvezetes volt olvasni, miközben a hideg futkosott a hátamon. Látszott, hogy nagyon komolyan vette a szerző ezeket a részeket és rengeteg kutatómunka van ebben a regényben. A munka pedig mindig kifizetődik, hiszen úgy beszél a vallásról, a vallási fanatizmusról, a kereszténységhez való hozzáállásról, hogy egyetlen percre sem ítélkezik. Én hívő vagyok, katolikus iskolába is jártam és nem egyszer tapasztalom azt mostanában, hogy igen lekezelően, ítélekzően állnak hozzá egyes szerzők, filmesek a valláshoz és azokhoz az emberekhez, akik hisznek Istenben. A fekete kolostorban viszont ennek a negatív hozzáállásnak nyoma sincsen. Rengeteg érvet, nézetet mutat be és roppant elgondolkodtató fejtegetéseket kapunk. Olyan eszmefuttatásokat, melyek a mi fejünkben is megfordulnak.
A másik kiemelkedő dolog a regényben az a horror része. Nagyon jó az időszak és a helyszín megválasztása is, de a horror terén maximális fokozatba kapcsolt Ferenc K. Zoltán. Ráadásul nemcsak a vallási alapoknak, hanem a kínzásoknak is utánanézett, tehát minden amit olvasunk azt valamikor, valakik tényleg elkövették egy emberen. Még ebben is történelmileg hiteles a regény. Mint ahogyan az amerikai társadalmat feszítő ellentéteket is nagyon jól és valósághűen ábrázolta, ráadásul úgy, hogy megint csak nem ítélkezett és nem akarta megmondani a tutit, hanem minden egyes karakter motivációja, érzése és nézőpontja világos volt, érthető és valahol megérthető is. Ez még a 'gonosz' karakterek esetében is igaz volt. Ott is hangzanak el olyan dolgok, amelyekkel azért nehéz nem azonosulni. Tehát egy roppant összetett és elgondolkodtató történetet kapunk. Igazán szép kísérlet a történelem-wester-vallás témáját vegyíteni. Ha filmes hasonlattal kellene élnek, akkor a Csontok és skalpok jut róla eszembe. (Meg a csuhások miatt néha a Bíbor folyók 2.: Az apokalipszis angyalai.)
A 374 oldalas regény felépítésében is hozza a tőle elvártat. Annyi megjegyzésem lenne, hogy kissé lassan indul be. A sztori egyharmadáig nem kapott el a gépszíj. Mivel itt nem hazai környezetet kapunk (ami ugye nekem annyira tetszett Az ördög evangéliuma esetében), így többször éreztem azt, hogy megszokott panelek mentén épül fel a sztori. E tekintetben nem éreztem annyira eredetinek, mint a szerző másik regényét. Kicsit kommerszebb volt. Ezt persze egyensúlyozta a szerző olyan pazar részekkel, mint a skorpiós kínzás, valamint igen jó karaktereket mutat be, akik képesek arra, hogy élvezetessé tegyék a kevésbé érdekes részeket. De persze, ez csak a regény egyharmadára igaz, mert aztán felpörögnek az események, végül a 200. oldaltól egyszerűen nem bírtam letenni. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy leültem és együltő helyemben olvastam végig a kb. 170 oldalt, ami még volt. Nem lehetett letenni. Féltem, izgultam, kíváncsi voltam, közben imádkoztam, hogy ne, ne nyírd ki ezt vagy azt a szereplőt... A szerző viszont jól tudja, amit King mester is, hogy nincs annál kegyetlenebb dolog, mint egy, az olvasó számára kedves karaktert kinyírni. Ettől lesz a történetnek igazi súlya és tétje.
A történet egyébként szövevényes, izgalmas és bőven tartogat meglepetéseket is. Itt-ott kiszámítható, de ezt megint csak ellensúlyozzák a karakterek és a szemünk előtt kibontakozó borzalom. Azt is nagyon szerettem, ahogyan megadta egy-egy karakternek a maga '5 perc hírnevét'. Tudni kell, hogy nem bűntelen figurákat ismerünk meg. Bőven van vaj a fülük mögött, mégis egy adott pillanatban képesek hőssé válni. Ez pedig nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem nagyon szépen felépített karakterfejlődéseket kapunk. Az egyetlen zavaró dolog az, hogy a főszereplő, Wratiszlaw Arisztid a legkevésbé szerethető karakter. Mindenki más érdekesebb, jobb nála. A végére persze kezd megérkezi emberünk is, de nem mondhatnám, hogy a szívemhez nőtt.
Sztori, karakterek, felépítés szempontjából tehát nem lehet okunk panaszra, de mi a helyzet a formai dolgokkal? Manapság a kortárs regényekkel az a legnagyobb bajom, hogy butának találom őket. Vagy nagyon egyszerű a nyelvezetük, vagy a tartalmi súlytalanságot azzal akarják ellensúlyozni, hogy egyoldalas körmondatokat írnak, amiknek se eleje, se vége. Tisztelet persze a kivételnek, de legyünk őszinték, hogy a kivételek vannak egyre kevesebben. Ferenc K. Zoltán is ebbe a táborba tartozik. A történethez illeszkedő nyelvezetet használt, nagyon jól, jó ütemben és jó érzékkel alkalmazza a humort is, amivel kicsit feloldja a feszültséget, miközben végtelenül emberivé teszi a történetet. A szerkesztés is több, mint rendben van. Igényesen összerakott regény, mely mind tartalmát, mind formáját tekintve magasan az átlag felett teljesít. Nem kapunk mindenre választ, habár megvan a teljesen kielégítő lezárás, de bőven marad feltárandó szál a folytatásokra is.
Mit is mondhatnék még? Mindig fázom attól, hogy olyan alkotók munkájáról írjak kritikát, akiket ismerek, sőt kedvelek is. Egész egyszerűen azért, mert nem tehetjük meg, hogy pusztán a személyes érintettség miatt jót írjunk, ha meg rosszat kell szólnunk, akkor nyilván a barátság sínyli meg. Hála Istennek, ebben az esetben jól jártam. Kaptam ugyanis egy nagyon jó, intelligens, alapos, izgalmas, gondolkodni valóban gazdag, szépen megírt regény és még a barátság is megmarad. :)
Ha eddig nem szereztétek be A fekete kolostort, akkor itt találjátok a Morningstar Publishing oldalát és mindenképpen üljetek neki. Ha pedig nem elég kedvcsinálónak a kritikánk, akkor itt van egy idézet a regényből, mely mutatja, milyen történettel áll szemben a leendő olvasó.
"– Az ember eredendően bűnös, tökéletlen és végtelenül önző. A tökéletes lény megteremtése helyett Isten megalkotta a legnagyobb kártevőt. Hidd el Cristofano, én láttam a gonoszt. Az ördögnek pedig már régóta nem kell megkísértenie az embereket, mert önszántukból rohannak a kárhozatba. A mi feladatunk lenne a helyes útra terelni őket az ige által, ám az egyház rég letért erről az útról. Csak páran – a fiatal papra nézett – követjük a helyes utat és dolgozunk az emberi lélek üdvéért."
- Pro
- A történelmi hűség
- Alaposan megírt, okosan felépített történet
- A horror része tényleg véres és parás
- A karakterek...
- Kontra
- ... melyek közül a legkevésbé szerethető a főszereplő.
- Az eleje lassan indul be
Pro | Kontra | 92% |
A történelmi hűség | ... melyek közül a legkevésbé szerethető a főszereplő. | |
Alaposan megírt, okosan felépített történet | Az eleje lassan indul be | |
A horror része tényleg véres és parás | ||
A karakterek... |