A Viszály kapcsán éledt bennem újjá, hogy ideje újranézni a nagy hagsplotation filmeket, de valami eddig nem látottra is vágytam, így jutottam el a Virágok a padláson (Flowers in the Attic) 1987-es filmváltozatához, melyben egy nagymama terrorizálja az unokáit, a mamát pedig nem más, mint a Száll a kakukk fészkére elmebeteg nővére, Louise Fletcher játssza. Sokáig halogattam a megnézését, mert bele-bele nézve nem tűnt valami jónak, a véleményem pedig a megnézése után sem változott. Óriási szerencse, hogy 2014-ben készült egy remake, aminek hála életem egyik legjobb történetével és könyvével ismerkedtem meg. Virginia C. Andrews regényeiben ötvözte a családregényeket a gótikus horrorral, legismertebb és legelismertebb regénysorozata pedig a Dollanganger Saga, melyben négy testvér életét kísérhetjük végig, melynek szerves része volt a terror.

A Viszály kapcsán éledt bennem újjá, hogy ideje újranézni a nagy hagsplotation filmeket, de valami eddig nem látottra is vágytam, így jutottam el a Virágok a padláson (Flowers in the Attic) 1987-es filmváltozatához, melyben egy nagymama terrorizálja az unokáit, a mamát pedig nem más, mint a Száll a kakukk fészkére elmebeteg nővére, Louise Fletcher játssza. Sokáig halogattam a megnézését, mert bele-bele nézve nem tűnt valami jónak, a véleményem pedig a megnézése után sem változott. Óriási szerencse, hogy 2014-ben készült egy remake, aminek hála életem egyik legjobb történetével és könyvével ismerkedtem meg. Virginia C. Andrews regényeiben ötvözte a családregényeket a gótikus horrorral, legismertebb és legelismertebb regénysorozata pedig a Dollanganger Saga, melyben négy testvér életét kísérhetjük végig, melynek szerves része volt a terror.

Az első regény a Virágok a padláson, mely nyugtalanító epilógussal kezd, az első szám első személyben íródott, memoárszerű könyv szerint a történtek valós eseményeken alapulnak. Egy kis utánajárást követően sajnos magam is bebizonyosodhattam ennek az állításnak a valódiságáról, de a teljes bizonyosságot sohasem kaphatjuk meg. Virgina C. Andrews egyszer betegsége miatt kórházba került, ahol találkozott egy orvossal, akit testvéreivel együtt hat éven keresztül tartottak bezárva egy padláson. Többet nem tudunk meg a valós eseményekről, mert az írónő az éveket háromra csökkentette, hogy még hihetőbb legyen, de mindezek fényében akár minden egyes mozzanat is megtörténhetett.

A regény Catherine Dollanganger szemszögéből tárja fel a testvérek tragikus történetét. Cathy 12, bátjya, Christopher 15 és ikertestvérek 4 évesek voltak, mikor imádott és bálványozott apjuk balesetben elhunyt. Mivel anyjuk Corinne soha nem takarékoskodott, a pénzt, amit a férje keresett csak elszórta, szinte azonnal elvesztettek mindent, kezdve a ruháktól a pénzen át egészen a házig. Corinne családja hihetetlenül gazdag és egy óriási villában, a Foxworth Hallban élnek, ám lányukat 17 évvel ezelőtt kitagadták a végrendeletből, mert ellenük és Isten ellen követett el megbocsájthatatlan bűnt.

A házba éjszaka kell belopózniuk, hogy senki meg ne lássa a gyerekeket, csupán a zord és kemény Foxworth nagymamával találkoznak, aki az emeleten szállásolja el őket. Anyjuk ígéretet tesz, hogy visszanyeri apja szeretetét, így visszakerül a végrendeletbe, óriási vagyont örökölnek, és akkor elmennek, új életet kezdenek, de addig is fogadjanak szót a nagymamának. A vénasszony kemény szabályokat állít, hogy az általa bűnnek vélt, születésüktől mocskosnak ítélt gyerekeket megregulázza, ha pedig szabályt szegnek iszonyatos büntetéseket kell kiállniuk. Egyetlen menedékük a padlás, ahol kertet, osztálytermet alakítanak ki és reménykedve várják a szabadulást. Az első éjszakából kettő lesz, majd egy hét, míg végül évek, Cathynek és Chrisnek pedig szembe kell néznie, összezártan a felnőttkorral, saját személyiségükkel, szexualitásukkal, a szülői szereppel és magával az élettel.

Virgina C. Andrews könyveiben központi téma a vérfertőzés, éppen ezért rendkívül merész és tabukat döntögető könyvsorozat a Dollanganger Saga, mert ezt a társadalmilag és morális erkölcsök szerint elítélt kapcsolatot emeli az egyik legtisztább tényezővé a család történetében.

A gyerekek közel 3 évet raboskodnak a padláson, a nagymama által személyiségük teljesen elgyötrődik, anyjuk pedig folyamatosan kifordul magából. Úgy érkeznek meg a villába, hogy pár éjszakát, maximum egy hetet kell eltölteniük, míg a nagypapa meghal és új végrendelet születik. Ennek fényében az anya, miután elszenvedte a bűnben élt évekért a büntetését, minden nap feljár a gyerekekhez, segít nekik a padlást kitakarítani, elviselhetővé varázsolni, velük van, önti beléjük a lelket és a reményt. A gyerekek imádják és ő is imádja őket, mindent értük tenne meg. Mégis ahogy telnek a hetek, hónapok, kezd megváltozni, egyre kevesebbszer látogat a padlásra, ajándékokkal próbálja kompenzálni a hiányát, mikor pedig gyermekei között van, saját boldogságáról áradozik, visszatérő gazdagságáról, észre se veszi, hogy a kicsik egyre inkább idegenként tekintenek rá és hervadnak a napfény és szeretet hiányában. Andrews nagyon odafigyelt, hogy a könyve ne öncélú horror, vagy szexuálisan túlfűtött ponyva legyen, hanem a pszichológiai kontextus, az érzelmek gördítsék előre a cselekményt.

Cathyre és Chrisre hárulnak a szülői feladatok, mert az ikrek olyan kicsik, hogy anyai és apai szeretetre van szükségük, ezért szülővé kell válniuk. A padláson rengeteg könyvet találnak és idővel televíziót is kapnak, így az évek alatt magukba szívnak minden tudást, amivel kistestvéreiket is segítik, mentorrá és tanítóvá is válnak. De éppen pubertás korukban vannak összezárva, elzárva a világtól. Cathy kezd nővé érni, míg Christopher férfivé és akaratlanul is megismerik saját és egymás testét. Az évek során rendkívüli érzelmi hullámokon esnek át, anyjuk iránt érzett szeretetük, bizalmuk folyamatosan meginog, de ők ketten egyre jobban összekovácsolódnak, míg szép lassan meglátják egymásban a másik nemet és egymásba szeretnek. Nem a szexualitáson van a fő hangsúly, hanem a tiszta érzelmeken, éppen ezért abszolút nem lehet hibáztatni a két fiatalt, a társadalom és a kereszténység által bűnnek ítélt tettekért, sőt, az olvasó azonnal meg tudja őket szeretni és drukkolni tud értük.

A vérfertőzési szál sokban hasonlít Vladimir Nabokov Lolita klasszikusára, ahol szintén nem az öncélúság, perverzió vezérli a cselekményt, hanem a magatehetetlen, zabolázatlan érzelmek.

A rendkívül komplex érzelmi hálóban még összetettebb karakterek próbálnak boldogulni. A nagymama, a megtestesült erkölcs és képmutatás, az agresszor, a türannosz, aki saját magával viaskodik, mert szeretné szörnyeknek látni az unokáit, de meg-meginog, és az édesanya, aki képes végignézni gyerekei szenvedését, annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén mindent feláldozott volna értük. Vajon miért teszi ezt? A pénz fontosabb a szeretetnél? Mindig is ilyen volt, és az aktuális szerepét játszotta meg? Egy anya tényleg lehet ilyen, vannak anyák, akik nem érdemesek a szeretetre?

Elég, ha csak a való életre gondolunk, például Barbra Skrlovára, aki egy anyát manipulált oly módon, hogy az saját gyerekei ellen fordult és kannibál kultusz keretei között kínozta, nyúzta és ette a húsukat. Vagy Rose West, aki férjével együtt kínozta és ölte meg közös gyerekeiket vagy Getrude Baniszewski, aki a rábízott Sylvia Likenst kínozta és kínoztatta halálra, féltékenységből és elkeseredettségből.

A Virágok a padláson hihetetlenül jól megírt történet, irodalmi utalásokkal, intelligens, összetett karakterekkel, nyomasztó és szívszorító atmoszférával, csavarokkal, melyek gyomorütésként érik az olvasót és végtelen szomorúsággal.

Lássuk, hogyan sikerült a két filmadaptáció, egy ilyen, méltán kultstátusznak örvendő könyv után.

Az 1987-es film igazi hagsplotation, de a történet eszenciájától teljesen meg lett fosztva. Maga Virginia C. Andrews hagyta jóvá a forgatókönyvet és rendkívül szimpatikusnak találta a rendezőt, Jeffrey Bloomot, a Cathyt játszó Kristy Swansont pedig úgy találta, mintha a könyvből lépett volna elő. De a tesztvetítésen a közönség és a stúdió közbe lépett, és drasztikus vágásokon esett át a film, éppen úgy, mint annó Stanyley Kubrick Lolitája.

Úgy gondolom, hogy már a szereplőválogatás sem sikerült túl jól, mert sokkal idősebb színészek játszották Cathyt (Kristy Swanson) és Christ (Jeb Stuart Adams), de éppen azért, mert az eredeti vágásokban és forgatókönyvben szerves részét képezte a szexuális ébredezés, és a vérfertőzés a testvérek között, ahogyan a könyvben. Az anyát, Corrine-t Victoria Tennant játszotta, aki nem tudta átélni a szerepet, teljesen kiveszett az az átalakulás a karakterből, a film nem hagy elég időt és be sem mutatja a gyerekek és az ő kapcsolatának alakulását. Loiuse Fletcher viszont tökéletes nagymama, vérfagyasztó a játéka és kellően terrorban tartja a gyereket, igazi horror gonosz, csakhogy a könyvben ő is jóval több ennél, és sokkal aljasabb, módszeresen kitervelt személyiségrombolást végez az unokáin.

Eredetileg a film R-besorolást kapott volna, ami 87-ben óriási szó volt, csakhogy a tesztközönség elborzadt a látottakon és a végkifejleten. Az eredeti befejezés könyvhű adaptáció volt, ami nem tetszett a stúdiónak, sem a közönségnek, ezért két alternatív befejezés készült. Az egyikben a gyerekek, mikor megpróbálnak megszökni, szembesítik anyjukat a tetteikkel, az őrült nagymama viszont egy húsbárddal támad rájuk. Még ez a befejezés is jobb lett volna annál, ami a végleges verzióba került és felháborította  a könyv rajongóit, de magát a stábot is.

A film promóciós anyagából, a jelenetképekből és a látványosan elkülöníthető vágásokból nagyon jól látszik, hogy eredetileg hű adaptációja lett volna a zseniális könyvnek. Rajongók petíciót indítottak, hogy az idén 30 éves évfordulóra kiadják a rendezői változatot, felvették a kapcsolatot a rendezővel, aki sajnos arról számolt be, hogy a stúdió megsemmisítette az ő verzióját.

Szerencsére a Lifetime felújította, és az ötből négy könyvet képernyőre adaptált. Fenntartásaim voltak a stúdióval kapcsolatban, mert nem a minőségi munkájukról híresek, de kellemesen csalódtam, főleg a szereposztás miatt, és éppen a remake miatt vettem rögtön kezembe a könyvet is.

Kiernan Shipka játssza Catherine-t, aki korban is és teljesítményben is tökéletesen hozza a karaktert, ahogy az anyát alakító Heather Graham is átéli a szerepében rejlő összetettséget, a nagymama pedig Ellen Burstyn, aki szintén nem merítette ki a játékát a gonoszság palettáján. Ez az installáció sokkal könyvhűbb, szerves része a testvérszerelem, a színészek között pedig jól működik a kémia is. A Lifetime stílusa viszont érezhető, nagyon babaházszerű a látvány, ami viszont magyarázható azzal is, hogy a cselekmény az 50-es években játszódik és valamelyest az amerikai álmot is szembeköpi, a család pedig híres a külsejükről, a gyerekeket porcelánbabáknak nevezik.

Annak ellenére, hogy jó adaptáció, hiányzik belőle az eredeti film egyetlen pozitívuma, az atmoszféra, ezért én reménykedem benne, hogy sorozat formájában, rendkívül neves rendezővel és szereplőgárdával újraálmodják ezt a lélegzetelállító és szívszorító történetet.A Viszály kapcsán éledt bennem újjá, hogy ideje újranézni a nagy hagsplotation filmeket, de valami eddig nem látottra is vágytam, így jutottam el a Virágok a padláson (Flowers in the Attic) 1987-es filmváltozatához, melyben egy nagymama terrorizálja az unokáit, a mamát pedig nem más, mint a Száll a kakukk fészkére elmebeteg nővére, Louise Fletcher játssza. Sokáig halogattam a megnézését, mert bele-bele nézve nem tűnt valami jónak, a véleményem pedig a megnézése után sem változott. Óriási szerencse, hogy 2014-ben készült egy remake, aminek hála életem egyik legjobb történetével és könyvével ismerkedtem meg. Virginia C. Andrews regényeiben ötvözte a családregényeket a gótikus horrorral, legismertebb és legelismertebb regénysorozata pedig a Dollanganger Saga, melyben négy testvér életét kísérhetjük végig, melynek szerves része volt a terror.

Az első regény a Virágok a padláson, mely nyugtalanító epilógussal kezd, az első szám első személyben íródott, memoárszerű könyv szerint a történtek valós eseményeken alapulnak. Egy kis utánajárást követően sajnos magam is megbizonyosodhattam ennek az állításnak a valódiságáról, de a teljes igazságot sohasem kaphatjuk meg. Virgina C. Andrews egyszer betegsége miatt kórházba került, ahol találkozott egy orvossal, akit testvéreivel együtt hat éven keresztül tartottak bezárva egy padláson. Többet nem tudunk meg a valós eseményekről, mert az írónő az éveket háromra csökkentette, hogy még hihetőbb legyen, de mindezek fényében akár minden egyes mozzanat is megtörténhetett.

A regény Catherine Dollanganger szemszögéből tárja fel a testvérek tragikus történetét. Cathy 12, bátjya, Christopher 15 és az ikertestvérek 4 évesek voltak, mikor imádott és bálványozott apjuk balesetben elhunyt. Mivel anyjuk Corinne soha nem takarékoskodott, a pénzt, amit a férje keresett csak elszórta, szinte azonnal elvesztettek mindent, kezdve a ruháktól a pénzen át egészen a házig. Corinne családja hihetetlenül gazdag és egy óriási villában, a Foxworth Hallban élnek, ám lányukat 17 évvel ezelőtt kitagadták a végrendeletből, mert ellenük és Isten ellen követett el megbocsájthatatlan bűnt. A házba éjszaka kell belopózniuk, hogy senki meg ne lássa a gyerekeket, csupán a zord és kemény Foxworth nagymamával találkoznak, aki az emeleten szállásolja el őket. Anyjuk ígéretet tesz, hogy visszanyeri apja szeretetét, így visszakerül a végrendeletbe, óriási vagyont örökölnek, és akkor elmennek, új életet kezdenek, de addig is fogadjanak szót a nagymamának. A vénasszony kemény szabályokat állít, hogy az általa bűnnek vélt, születésüktől mocskosnak ítélt gyerekeket megregulázza, ha pedig szabályt szegnek iszonyatos büntetéseket kell kiállniuk. Egyetlen menedékük a padlás, ahol kertet, osztálytermet alakítanak ki és reménykedve várják a szabadulást. Az első éjszakából kettő lesz, majd egy hét, míg végül évek. Cathynek és Chrisnek pedig szembe kell néznie, összezártan a felnőttkorral, saját személyiségükkel, szexualitásukkal, a szülői szereppel és magával az élettel.

Virgina C. Andrews könyveiben központi téma a vérfertőzés, éppen ezért rendkívül merész és tabukat döntögető könyvsorozat a Dollanganger Saga, mert ezt a társadalmilag és morális erkölcsök szerint elítélt kapcsolatot emeli az egyik legtisztább tényezővé a család történetében.

{spoiler}

A gyerekek közel 3 évet raboskodnak a padláson, a nagymama által személyiségük teljesen elgyötrődik, anyjuk pedig folyamatosan kifordul magából. Úgy érkeznek meg a villába, hogy pár éjszakát, maximum egy hetet kell eltölteniük, míg a nagypapa meghal és új végrendelet születik. Ennek fényében az anya, miután elszenvedte a bűnben élt évekért a büntetését, minden nap feljár a gyerekekhez, segít nekik a padlást kitakarítani, elviselhetővé varázsolni, velük van, önti beléjük a lelket és a reményt. A gyerekek imádják és ő is imádja őket, mindent értük tenne meg. Mégis ahogy telnek a hetek, hónapok, kezd megváltozni, egyre kevesebbszer látogat a padlásra, ajándékokkal próbálja kompenzálni a hiányát, mikor pedig gyermekei között van, saját boldogságáról áradozik, visszatérő gazdagságáról, észre se veszi, hogy a kicsik egyre inkább idegenként tekintenek rá és hervadnak a napfény és szeretet hiányában. Andrews nagyon odafigyelt, hogy a könyve ne öncélú horror, vagy szexuálisan túlfűtött ponyva legyen, hanem a pszichológiai kontextus, az érzelmek gördítsék előre a cselekményt. Cathyre és Chrisre hárulnak a szülői feladatok, mert az ikrek olyan kicsik, hogy anyai és apai szeretetre van szükségük, ezért szülővé kell válniuk. A padláson rengeteg könyvet találnak és idővel televíziót is kapnak, így az évek alatt magukba szívnak minden tudást, amivel kistestvéreiket is segítik, mentorrá és tanítóvá is válnak. De éppen pubertás korukban vannak összezárva, elzárva a világtól. Cathy kezd nővé érni, míg Christopher férfivé és akaratlanul is megismerik saját és egymás testét. Az évek során rendkívüli érzelmi hullámokon esnek át, anyjuk iránt érzett szeretetük, bizalmuk folyamatosan meginog, de ők ketten egyre jobban összekovácsolódnak, míg szép lassan meglátják egymásban a másik nemet és egymásba szeretnek. Nem a szexualitáson van a fő hangsúly, hanem a tiszta érzelmeken, éppen ezért abszolút nem lehet hibáztatni a két fiatalt, a társadalom és a kereszténység által bűnnek ítélt tettekért, sőt, az olvasó azonnal meg tudja őket szeretni és drukkolni tud értük.

{/spoiler}

A vérfertőzési szál sokban hasonlít Vladimir Nabokov Lolita klasszikusára, ahol szintén nem az öncélúság, perverzió vezérli a cselekményt, hanem a magatehetetlen, zabolázatlan érzelmek.

A rendkívül komplex érzelmi hálóban még összetettebb karakterek próbálnak boldogulni. A nagymama, a megtestesült erkölcs és képmutatás, az agresszor, a türannosz, aki saját magával viaskodik, mert szeretné szörnyeknek látni az unokáit, de meg-meginog, és az édesanya, aki képes végignézni gyerekei szenvedését, annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén mindent feláldozott volna értük. Vajon miért teszi ezt? A pénz fontosabb a szeretetnél? Mindig is ilyen volt, és az aktuális szerepét játszotta csupán el? Egy anya tényleg lehet ilyen, vannak anyák, akik nem érdemesek a szeretetre?

Elég, ha csak a való életre gondolunk, például Barbra Skrlovára, aki egy anyát manipulált oly módon, hogy az saját gyerekei ellen fordult és kannibál kultusz keretei között kínozta, nyúzta és ette a húsukat. Vagy Rose West, aki férjével együtt kínozta és ölte meg közös gyerekeiket vagy Getrude Baniszewski, aki a rábízott Sylvia Likenst kínozta és kínoztatta halálra, féltékenységből és elkeseredettségből. A Virágok a padláson hihetetlenül jól megírt történet, irodalmi utalásokkal, intelligens, összetett karakterekkel, nyomasztó és szívszorító atmoszférával, csavarokkal, melyek gyomorütésként érik az olvasót és végtelen szomorúsággal.

Lássuk, hogyan sikerült a két filmadaptáció, egy ilyen, méltán kultstátusznak örvendő könyv után.

Az 1987-es film igazi hagsplotation, de a történet eszenciájától teljesen meg lett fosztva. Maga Virginia C. Andrews hagyta jóvá a forgatókönyvet és rendkívül szimpatikusnak találta a rendezőt, Jeffrey Bloomot, a Cathyt játszó Kristy Swansont pedig úgy találta, mintha a könyvből lépett volna elő. De a tesztvetítésen a közönség és a stúdió közbe lépett, és drasztikus vágásokon esett át a film, éppen úgy, mint anno Stanyley Kubrick Lolitája.

Úgy gondolom, hogy már a szereplőválogatás sem sikerült túl jól, mert sokkal idősebb színészek játszották Cathyt (Kristy Swanson) és Christ (Jeb Stuart Adams), de éppen azért, mert az eredeti vágásokban és forgatókönyvben szerves részét képezte a szexuális ébredezés, és a vérfertőzés a testvérek között, ahogyan a könyvben. Az anyát, Corrine-t Victoria Tennant játszotta, aki nem tudta átélni a szerepet, teljesen kiveszett az az átalakulás a karakterből, a film nem hagy elég időt és be sem mutatja a gyerekek és az ő kapcsolatának alakulását. Loiuse Fletcher viszont tökéletes nagymama, vérfagyasztó a játéka és kellően terrorban tartja a gyereket, igazi horror gonosz, csakhogy a könyvben ő is jóval több ennél, és sokkal aljasabb, módszeresen kitervelt személyiségrombolást végez az unokáin.

Eredetileg a film R-besorolást kapott volna, ami 87-ben óriási szó volt, csakhogy a tesztközönség elborzadt a látottakon és a végkifejleten. Az eredeti befejezés könyvhű adaptáció volt, ami nem tetszett a stúdiónak, sem a közönségnek, ezért két alternatív befejezés készült. Az egyikben a gyerekek, mikor megpróbálnak megszökni, szembesítik anyjukat a tetteikkel, az őrült nagymama viszont egy húsbárddal támad rájuk. Még ez a befejezés is jobb lett volna annál, ami a végleges verzióba került és felháborította  a könyv rajongóit, de magát a stábot is.

A film promóciós anyagából, a jelenetképekből és a látványosan elkülöníthető vágásokból nagyon jól látszik, hogy eredetileg hű adaptációja lett volna a zseniális könyvnek. Rajongók petíciót indítottak, hogy az idén 30 éves évfordulóra kiadják a rendezői változatot, felvették a kapcsolatot a rendezővel, aki sajnos arról számolt be, hogy a stúdió megsemmisítette az ő verzióját.

Szerencsére a Lifetime felújította, és az ötből négy könyvet képernyőre adaptált. Fenntartásaim voltak a stúdióval kapcsolatban, mert nem a minőségi munkájukról híresek, de kellemesen csalódtam, főleg a szereposztás miatt, és éppen a remake miatt vettem rögtön kezembe a könyvet is. Kiernan Shipka játssza Catherine-t, aki korban is és teljesítményben is tökéletesen hozza a karaktert, ahogy az anyát alakító Heather Graham is átéli a szerepében rejlő összetettséget, a nagymama pedig Ellen Burstyn, aki szintén nem merítette ki a játékát a gonoszság palettáján.

Ez az installáció sokkal könyvhűbb, szerves része a testvérszerelem, a színészek között pedig jól működik a kémia is. A Lifetime stílusa viszont érezhető, nagyon babaházszerű a látvány, ami viszont magyarázható azzal is, hogy a cselekmény az 50-es években játszódik és valamelyest az amerikai álmot is szembeköpi, a család pedig híres a külsőségeiről, a gyerekeket porcelánbabáknak nevezik.

Annak ellenére, hogy jó adaptáció, még jobb lett volna az eredeti film egyetlen pozitívumával, az atmoszférával, ezért én reménykedem benne, hogy sorozat formájában, rendkívül neves rendezővel és szereplőgárdával újraálmodják ezt a lélegzetelállító és szívszorító történetet.

Virginia C. Andrews: Virágok a padláson - 10/10 moly

Virágok a padláson 1987 - 5/10 IMDb l mafab

Flowers in the Attic 2014 - 10/10 IMDb l mafab