Gaspar Noé egyet jelent a francia extremitással, második egész estés filmje egy sajnos állandóan aktuális témát dolgoz fel, a nemi erőszakot. A Visszafordíthatatlan minden idők legkegyetlenebb és legfelkavaróbb filmje, annak ellenére, hogy nem öncélú, polgárpukkasztó a képi megjelenítés, hanem naturalista, életszerű. Mind a cím, a kameramozgás és a történetvezetés egy metaforája annak, hogy az idő mindent tönkretehet, és semmit nem lehet meg nem történtté tenni.

A Visszafordíthatatlan közvetett folytatása Noé első filmjének, az Egy mindenki ellennek, utóbbi főszereplőjét láthatjuk a nyitójelenetben, akit nem más alakít, mint a Magasfeszültség kamionosa. Egy hajléktalan társának meséli el röviden élettörténetét, lányával való szexuális kapcsolatát és mottóját: ha lehetőség nyílik az élvezetre, ki kell használni. Már ezzel a jelenettel is meg van alapozva a nyomasztó hangulat, melyre rátesz egy lapáttal a film látásmódja, kamerabeállításai.

Nem csak a cím utal arra, hogy az idő visszaforgathatatlan, a történet és a kép egyenesen arányos egymással. A film elején a cselekmény vége látható, azaz a főcímmel nyit, és visszafelé forgatva mutatja be a történéseket, így a cselekmény eleje a végén fog kibontakozni. Ez már magában egy nagyon merész bemutatás, újítás, de a néző szemének és idegeinek tépázása nem áll meg ennyiben. Hisz az idő elmúlását a folyamatosan mozgó, tekeredő, körbeforgó kamerával is sikerült megjeleníteni. Ha a közönség ennyitől sem lenne rosszul, akkor még segítségére siet a zene, mely mély és nyomasztó, megállás nélkül vibráló, illetve a játékidő első harminc percében nagyon halk, 28 Hz-es zaj hallható, így okozva szédülést és hányingert. Bevallom, én csak egyszer láttam, de annyira megviselt és mély nyomot hagyott bennem ez a film, hogy minden egyes részletére tisztán emlékszem.

A hajléktalanok párbeszédét követően elforog a kép, és a ház aljában lévő meleg bárba láthatunk be, ahol véres leszámolás történt, az indok visszaforgatva, folyamatosan tárul a szemünk elé. A kamera csak akkor áll meg és válik mozdulatlanná, hogyha naturalista bemutatásról van szó, így a klubban mindent megmutat a nézőnek, Sade Márkit megszégyenítő szélsőségeit és a bosszút. Forgunk előre az időben és a cselekményben, Marcus (Vincent Cassell) és Pierre (Albert Dupontel) várost átszelő nyomozását, hadjáratát láthatjuk. Egy Giliszta nevű férfit keresnek, és ahhoz, hogy megtalálják, Párizs minden sötét részére el kell menniük, kezdve a transzvesztita éjjeli pillangóktól a drogmámorban úszó bárokig. A cselekmény egy éjszakát ölel át, a vége felé közeledve pedig megkapjuk a kiváltó bűncselekményt.

Alex (Monica Bellucci) Marcus felesége, barátjukkal, Pierre-el szórakozni mentek egy közös ismerősük házibulijába, de a nő előbb hazaindult és egy elhagyatott aluljáróban megerőszakolták, megverték. A nemi erőszakot premier plánban láthatjuk legalább negyed órán keresztül, s ez után Alex félholtra verését is. Szokás egyeseknél az áldozat hibáztatása, nekik vetíteném le ezt a filmet, tökéletesen bemutatja, hogyha a valóságban történik, nem ad okot a ruházat és a viselkedés egy ilyen bűntettre, az áldozat soha, semmilyen körülmény között nem tehet róla.

A jelenetet két éjszakán keresztül forgatták, Bellucci soha nem nézte meg az elkészült anyagot. A film hátralévő része az est előzményeire fókuszál, Marcus és Alex kapcsolatának, szerelmének bemutatására. Érdekesség, hogy Vincent Cassel és Monica Bellucci már házasok voltak 1999-től. Kubricknak volt hasonló húzása, a Tágra zárt szemekben, hogy karaktereit összeszokott színészházaspárokkal keltette életre. A Visszafordíthatatlan háromoldalnyi szöveganyagból állt a forgatás kezdete előtt, így a legtöbb dialógus és párbeszéd mind improvizáció.

Nagyon különleges, de megrázó film, ajánlom, de csak megfelelő lelkiállapotban, erős idegzetűeknek, pontot viszont nem adok rá.

IMDb | mafab