Ha a műfaj nagy átlagát nézzük, talán elmondhatjuk, hogy nem könnyű igazán jó horror-vígjátékot készíteni. Bár így is jó pár remek alkotást fel tudnánk sorakoztatni, de valóban kevés az olyan film, ami vegytiszta valójában tudja képviselni ezt az alzsánert. Ennek talán a legnagyobb oka, az a két műfaj közötti egészséges összhang megteremtése, mindezt anélkül, hogy a végeredmény egyértelmű paródiává váljon. Mert ugye van különbség a paródia és a horror-vígjáték között. És utóbbi sikeres létrehozásában az is nagy szerepet játszhat, hogy a horror és a vígjáték alapvetően két egymástól szöges ellentétben álló műfajnak tekinthető. Emiatt nem kis feladat olyan filmet létrehozni, amiben egyformán tud érvényesülni mindkét műfaj, és amin így egyszerre tudunk őszintén rettegni és önfeledten nevetni is. És valóban, az ilyen fajta tökéletes műfaj elegyre tényleg kevés példát tudunk mondani, talán a Gonosz Halott 2. a legjobb képviselője ennek. Sokkal elterjedtebb és könnyen kivitelezhetőbb az a verzió, ahol ugyan bőven jelen van a horror a vérengzésben, az ijesztgetésben és a komoly tartalmi mondanivalóban, de az összképet tekintve a mérleg még is inkább kicsit a vígjáték felé billen el, ezzel létrehozva egy erősen korhatáros vígjátékot. Ezekből a fajta filmekből került ki a legtöbb olyan darab, amik definiálják a horror-vígjáték zsánerét, és a kétezres években kifejezetten nagy népszerűségnek is örvendhettek. Számtalan valóban szórakoztató és kultikus darabbal gazdagodott a műfaj, de volt rengeteg olyan produkció is, ahol már rendesen elszámolták magukat a készítők. Legutóbb talán a Boldog halálnapot! két része, A bébiszitter, és az Aki bújt voltak azok, amik kiemelkedő alkotásként képviselték a horror-vígjáték műfaját napjainkban. 2020-ban a Boldog halálnapot! filmek rendezője, Christopher Landon egy újabb hasonló produkcióval rukkolt elő, egy legalább annyira őrült alapfelvetéssel.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait egy kis amerikai városkában. A gyilkos (Vince Vaughn) legújabb áldozataként a középiskolás Millie-t (Kathryn Newton) szemeli ki. Millie a tipikus szürke kisegér, aki szűk baráti körén kívül nem számít túl népszerűnek a suliban, és édesanyja vigyázó gondoskodása is egyre kellemetlenebbül nehezedik rá. Épp elég gondot jelent neki, hogy végre valahogy felkeltse annak a srácnak az érdeklődését, aki tetszik neki, szóval a környék sorozatgyilkosának felbukkanása csak hab a tortán. A gyilkos el is kapja Millie-t, és egy nemrég ellopott ősi tőrrel szúrja meg a lányt, aminek következtében viszont az általa okozott seb ugyanott megjelenik a gyilkoson is. A váratlan jelenség okozta meglepetésnek, és a rendőri közbelépésnek köszönhetően Millie megmenekül, a gyilkos pedig kereket old a hatóságok elől. Másnap reggel viszont a lány egy borzalmas felismerésre ébred. Nevezetesen arra, hogy az éjszaka folyamán valahogy a gyilkos testébe került, a gyilkos pedig az ő testébe. Az érthetően kellemetlen helyzetet Millie minden áron vissza akarja valahogy fordítani, amiben segítségére lesznek nagy nehezen meggyőzött barátai is. Ráadásul nem csak azért kell sietniük, mert a gyilkos az új, ártatlan külsejének köszönhetően egyre több áldozatot szedhet, hanem mert ez a folyamat a határidő átlépése után már visszafordíthatatlanná válik.

Christopher Landon a Boldog halálnapot! filmekben az Idétlen időkig ismétlődő idő koncepcióját vegyítette a horrorral, ezúttal pedig a Nem férek a bőrödbe, és ehhez hasonló vígjátékok testcserés toposzát veszi elő, és mártja bele a horror vérgőzös világába. A vérgőzöset pedig itt szó szerint értsük, mert olyan véres kivégzéseket kapunk ebben a filmben, ami tényleg a legdurvább slasher horrorokra jellemző. Ez a bátorság egy hatalmas kellemes meglepetésként ért, és jelezte, hogy a készítők nem szórakoznak, és tényleg komolyan veszik a horror megjelölést. Persze nem a félelemkeltés tekintetében, hiszen a Freaky egyáltalán nem ijesztő, és csak néhány apróbb ijesztés van, ami be tud találni. De ez nem gond, mivel nem is ez a film célja. Ellenben a gore tekintetében egyáltalán nem finomkodnak, és olyan vérben tocsogó kivégzéseket kapunk, amiket általában a legkeményebb Péntek 13. filmektől várnánk. Ez azért is volt meglepő, mert amúgy a film nagyon jól hozza a kétezres évek tini-vígjátékainak világát, szerencsére azok közül is a színvonalasabb verziókra kell gondolni. A forgatókönyv ehhez a zsánerhez mérten jól van megírva, a szereplők közti kapcsolatok és konfliktusok jól fel vannak építve, és a karakterek is egytől egyig szimpatikusak. Továbbá jóformán nincs is köztük papírmasé figura, kivéve jobbára azok, akik amúgy is bedarálásra várnak, ahogy az egy átlag slasherben megszokott. De a főbb karakterek mind rendesen fel vannak építve, és bőven adnak rá okot, hogy kedveljük őket. Millie egy hihetetlenül szerethető főszereplő, akiért mindannyian tudunk szorítani. Mind Kathryn Newton, mind pedig Vince Vaughn is remekül alakítják a karaktert, és ebben külön dicséretet érdemel az utóbbi színész.

Néha kicsit zavarbaejtő látni Vince Vaughn-ot tinilányként viselkedni, de annyira jól játszik, hogy tényleg el tudjuk hinni, hogy ő egy tinilány egy felnőtt férfi testében. Ezzel párhuzamosan pedig, amikor a gyilkost játssza, akkor pedig ténylegesen képes fenyegető lenni. Akárcsak Newton kisasszony, aki a játékidő tekintetében sokkal többet van a sorozatgyilkos szerepében, és ő is hasonlóan fantasztikusan remekel ezzel a karakterrel. És bár tény, hogy a többi színészről se tudok túl sok rosszat mondani, de egyértelműen Newton és Vaughn azok, akik kimagasló teljesítményükkel lazán elviszik a hátukon az egész filmet, és már ezzel borítékolható a siker, mert egy ilyen filmnél a két főszereplőn áll vagy bukik jóformán minden.

De emellett a film tényleg nagyon jól működik vígjátékként, és legalább ennyire jól slasherként. Előbbit erősítik a remek helyzetkomikumok, és a jól megírt poénok. Mert az a helyzet, hogy ez a film tényleg vicces és szórakoztató. Ráadásul a poénok egyáltalán nem a túlerőltetett, feleslegesen harsány, fingós böfögős szinten mozognak, hanem igényesen megírtak és jól felépítettek. Emellett a cselekmény is folyamatosan pörög, valahogy mindig történik valami, vagy valami vicces, vagy valami véres akció, vagy valami karakterek közti személyesebb esemény, de még ez utóbbiak is érdekesek tudnak lenni. Ami pedig a slasher vonalat illeti, azon alapjáraton nem is kapnánk többet az alapoknál, de az érdekes koncepció még is hatalmasat csavar az egészen, amibe még egy kis műfajparódia is belefér a zsáner iránt. Már a film indítása is totális megidézése a Péntek 13., vagy Halloween filmeknek, és Vince Vaughn gyilkosa is hozza magával a jól ismert slasher ikonok tulajdonságait, például azt, hogy felettébb magas, és emberfeletti erővel bír. Csak a nagy öregekkel ellentétben azért ő beszélni is szokott. Aztán megtörténik a testcsere, és itt fordulnak át a jól ismert klisék, amikre lépten-nyomon reflektálnak is. Nekem például kifejezetten tetszett az a poénfaktor, hogy a gyilkos, aki hozzá van szokva az ő masszív testéhez és emberfeletti erejéhez, a gyilkosságait már nem tudja ugyan úgy elvégezni az új, jóval gyengébb és átlagosabb testében, ami miatt párszor akadályba is ütközik, míg Millie kislányos lelkesedéssel élvezi újonnan kapott erejét, amit nem mindig tud a helyén kezelni.

Első látásra a Freaky nem tűnt többnél, minthogy folytatja azt a jól ismert vígjátékok toposzait horrorral elegyítő vonalat, amit a Boldog halálnapot! filmek kezdtek el, és ez alapjáraton igaz is, de személyes véleményen szerint a Freaky lényegesen túlteljesített azokon a filmeken, és sikerült szintet lépnie. Egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb horror-vígjátéka, de még talán általánosságban is érdemes a zsáner ikonikusabb darabjai mellett emelgetni, és valahogy kétlem, hogy ez a titulus az évek során lekopna róla.

IMDb | mafab