Egy többszörös gyilkos kannibál nőt és férjét a bíróság határozatlan időre elmegyógyintézetbe küldi. Csak akkor szabadulhatnak, ha minden kétséget kizáróan sikerül megállapítani, hogy gyógyultak és visszaengedhetők a társadalomba. Ez tizenöt évvel később meg is történik, az idős házaspár egy távoli tanyára költözik. Két lányuk közül az egyik rendszeresen látogatja őket, bár csak titokban, húga ugyanis abban a tudatban van, hogy árvák. Az idősebb lány rejtélyes csomagokat visz anyjának, aki úgy tűnik, csakugyan jól van, bár férje egyre inkább kezd kételkedni ebben.

Nem néztem valami sok régi filmet mostanában. A sok újdonság feldolgozása mellett eléggé háttérbe szorultak nálam sajnos, és ha mégis elővettem egyet-egyet, mindig ott lebegett a bizonytalanság, hogy vajon kiszerettem-e a (korukat tekintve) klasszikusokból, vagy amit látok, az tényleg nem az igazi. Vajon amit látok, az megfelel az akkori éra szintjének-elvárásainak, vagy akkori mércével nézve is középszerű alkotás-e? És az érzés most sem hagyott nyugodni.

Úgy igazából minden megvan. Sötét múlt, rejtélyes jelen - megvan az alapsztorink. Furcsa kisugárzású nő, kissé különösen viselkedő férfi, extrém módon lázadó tinilány, küszködő nővér, az ügybe belekeveredő fiatal pszichiáter - megvannak a karakterek. Fokozatosan kibogozódó, sötétülő történet - megvan a cselekmény. Feszült pillanatok, gory képsorok - megvan a horror. Csavar, katartikus befejezés - megvannak az emlékezetességet fokozó elemek. Igen, úgy igazából minden megvan.

Ugyanakkor az egész olyan régies. A miliő, a színek, a helyenként modoros dialógus és színészi játék, a (mennyiségileg) visszafogott feszültségkeltés, a vágószoba szemérmes munkatársai. És megint jön a kérdés, hogy vajon én vártam-e túl sokat, és hogy úgymond szabad volt-e? Lehetett volna több is ebben, vagy ez így kiemelkedő, ahogy van? Csak régies ez, vagy kopottas?

Előre is elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik, hogy a "mit nézzek ma este?" kérdésük konkrét megválaszolása helyett inkább csak kivastagítottam a mondat végi kérdőjelet. Viszont most valamit mégiscsak mondanom kellene így zárás gyanánt. Objektíven nézve nem tudom leszólni, szubjektíven nézve nem tudom igazán megdicsérni (bár a vége felé azért rákapcsol, és a befejezés tényleg kellően erős). Kissé az új évezredben ragadt elmém érzéseit tolmácsolom ugyan, de talán az a leghelyesebb, ha elsősorban a régi filmek rajongóinak ajánlom.

5/10

IMDb | mafab