Gaia, a Föld istennője. A föld, mint őselem megtestesítője. Földanya. A görög mitológia alakja ugyan, de alteregói a világ minden vallásában megtalálhatóak valamilyen formában. Szerepe megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, hiszen számtalan gyermekével benépesítette nemcsak az istenek világát, hanem az emberekét is. Megjelenítése az idők folyamán változott ugyan, de lényege, szellemisége az eltelt eónok során is változatlan maradt. Ez a női alak a természet ősi szimbóluma, minden élet forrása. Hatalma pedig a halandók számára felfoghatatlan, ennek ellenére mégis legtöbbünkben egy támogató, jóságos ősanya képe dereng fel nevének hallatán. Ez azonban nem mindig van így és ezt fogalmazza meg nagyszerűen és fájdalmasan precízen Jaco Bouwer filmje.

Gabi (Monique Rockman) és Winston (Anthony Oseyemi), a dél-afrikai erdészeti szolgálat munkatársai, feladatuk elvégzése során elveszítik a nő drónját, ami furcsa képeket rögzít egy erdős terület közelében. Gabi megpróbálja megkeresni az eszközt és biztosítja társát, hogy hamarosan visszatér. Az erdőben azonban súlyosan megsérül és ezt követően kénytelen minden erejét összegyűjtve éjszakára menedéket találni. Egy házra lel, melynek lakói – Barend (Carel Nel) és fia, Stefan (Alex van Dyk) – ellátják a nő sérüléseit. Az erdei életet választó férfiak azonban láthatóan titkolnak valamit. Valamit, ami sokkal baljósabb annál, mint amit Gabi – vagy bárki más – képes lenne épp ésszel felfogni…

A művészfilmes jegyeket is magán hordozó, dél-afrikai alkotás remekül használja ki a rendelkezésére álló erőforrásokat. Bouwer biztos kézzel rendez és jól vegyíti a thriller, a művészfilm és a testhorror jellegzetességeit. Az operatőri munka lenyűgöző, akárcsak a fényképezés, melyeknek köszönhetően csodálatos képekkel lehetünk gazdagabbak a film megtekintése során. A színészek is jól teljesítenek, azonban egyértelműen Carel Nel lopja el a showt és remekel az egykori tudós, vallási fanatikus Barend karakterében. Mégis, ami igazán értékessé varázsolja a valamivel hosszabb, mint másfél órás játékidőt az nem más, mint a látottak – és az elhangzottak – jelentése.

Mondanivalója, ami – bolygónk szerkezeti felépítéséhez hasonlóan – egymásra rakodó rétegek sokaságából áll össze teljes egésszé. Az ökológiai horrorként aposztrofált mű ugyanis felfogható a végítélet kezdetének (a szintén zseniális The Last of Us videójátékkal felállított párhuzam ebben az esetben szinte elkerülhetetlen), egy súlyos figyelmeztetésnek vagy éppen mélyen vallásos alkotásnak egyaránt. Bármelyik megközelítésben vizsgáljuk azonban a művet, egyvalami állandó marad. Mi. Mi emberek, akik valaha tudtuk és értékeltük közösségünket az anyatermészettel, azonban az idők során ezt a kapcsolatot nemcsak, hogy elfelejtettük, de már egy ideje mocskos fogainkkal igyekszünk is szétmarcangolni a táplálékunkat biztosító köldökzsinórunkat. Túl messzire jutottunk. Túl sokat elértünk. Minden élő és élettelen anyagot igyekszünk uralmunk alá vonni. Azt hisszük, meg vagyunk győződve arról, hogy semmi sem lehet technikánknál, módszereinknél és akaratunknál hatalmasabb. Tévedünk. Az pedig, hogy tévedésünk végkimenetel fatális lesz-e csak rajtunk áll. Ha talán még időben cselekszünk. Ha tudomást veszünk azokról a dolgokról, amik nyilvánvalóak, de még sem akarjuk tisztán látni őket. Inkább elfordulunk. Foglalkozunk kicsinyes problémáinkkal, mindennapi nehézségeinkkel. Bízva abban, hogy talán gyermekeinknek majd könnyebb sorsa lesz. Pedig, ha így folytatjuk nem biztos, hogy lesz egyáltalán jövőjük.

Az ’70-es években kidolgozott – sokak által kritizált – Gaia-hipotézis szerint a Föld összes élő és élettelen része szorosan összefüggő, homeosztatikus rendszert képez, melyben egy adott változás, a rendszer többi alkotóelemére is képes drasztikus hatást gyakorolni. A film kimondja, azt, amit már eddig is hallhattunk. A kór az emberiség. A felhalmozás, a gyártás, a kitermelés. A modern kor társadalmának meggondolatlan nyersanyagfelhasználása. Vívmányaink, eszközeink, technikánk. Mind-mind csupán egy újabb szög az emberiség koporsójának rothadó fedelén. Egy olyan dobozon, amely egykor bárkaként ringatózott békésen az élet vizén, azonban mi módszeresen változtattuk – és változtatjuk napjainkban is – lassan élettelenné váló testünk börtönévé. Idő kérdése csupán, hogy Gaia mikor fordul ellenünk. Haragját már rég kiérdemeltük. Előhírnökeit pedig szinte nap, mint nap láthatjuk híradásainkban is. Nem vagyunk erősek, felette nem lehet hatalmunk. Sokkal ősibb, mint azt megérteni képesek vagyunk. Már előttünk is itt volt és itt lesz akkor is, mikor az emberek kiszárad, megkövesedett csontjai nem lesznek többek egy fájdalmas, régi emléknél…

IMDb | mafab